Mesterem, példaképem és jótevőm halálára – Emlékezés Pálos Frigyesre

Hitetlenül és értetlenül bámultam a számítógép monitorán lévő pár sorra: „Atya tegnap este hazatért az Örök Atyához.”

Rendkívül magas kort ért meg, mégis úgy hittem (s hittük oly sokan), hogy velünk marad még sokáig, tanít, vezet, tudásának mérhetetlen tengeréből üdíti a szépségre, igazságra szomjazókat. S e nagy gazdagságú kegyelemforrás partjait a szilárd hite és papi életének 72 esztendei töretlen hűsége adta.

Akármikor mentem hozzá, váci kis szobájában a könyv fölé hajolva találtam. Még a végletekig leromlott látása ellenére is olvasott, tanult, 95 évesen is. S nem is akármilyen könyv volt előtte, nagyon szerette a breviáriumot imádkozni. Ha a szeme belefáradt, kissé hátradőlt a székén, és csukott szemmel imádkozta a zsoltárok szavait – lelkét. (Imádság előtt és után áhítattal csókolta meg a breviáriumát – úgy, miként csaknem nyolc évtizede a váci szeminárium falai között tanulta, megszokta.)

Harminc esztendőn át fogta a kezem és vezetett igen göröngyös utakon, kikezdhetetlen biztonsággal, egészen első misém oltáráig – ő volt ott is a kézvezetőm. Előtte-utána pedig példakép. Hitben, egyházhűségben, papi lelkületben.

Bizonyos, hogy mindazon ismerősei, barátai, akik az egyházi művészet avatott tudói, nálam méltóbban fogják leírni mindazt, amit a szent művészet területén az Úr házának ékességéért tett. Mint elsőéves papnövendék kapta a Gondviseléstől a „programot”. Az első nyilvános szemináriumi asszisztenciájában mint antifonista énekelte a 68. zsoltár keretversét: „Zelus Domus tuae comedit me…” – „A házadért való buzgóság emészt engem…”.

1947. június 22-én a vértelen vértanúságát, megalázását talán már sejtő, szent életű Pétery József – több feljegyzés bizonysága szerint – könnyeivel küzdve énekelte a papszentelési prefációt, helyezte a kezét apostolutódként ifjú levitái fejére – sejtette-tudta, mire küldi őket. A háború borzalma éppen hogy elcsitult, de már támadt a bolsevizmus kegyetlensége. Szentelő püspökéhez hasonlóan Frigyes atya is az istentelen és embertelen hatalom célkeresztjébe került (egészen nyugdíjas koráig megfigyelés alatt állt, jelentgettek róla a beépített emberek) – de „az Úr görbe vonalakon is egyenesen tud írni”.

Frigyes atya hatvani káplánsága idején az a nagy műveltségű Csík József volt a principálisa, aki még minorita szerzetes korában Szent Maximilian Kolbe tanulótársa volt az Örök Városban. Általa születtek azok az első ismeretségek, amelyek elkísérték az induló ifjú pap művészettörténészi, templomszépítői munkásságát, csaknem haláláig. Később a büntetésnek szánt, „világvégén lévő kis falu”, Tereske lett az ő papi életének és egyben művészeti képességeinek első – talán legszeretettebb – fogódzópontja. (NB. Még édesapját is kidobták az állásából, megvonták a nyugdíjjogosultságát is, mert a pap fia „nem volt lojális” a gazság rendszere iránt.)

Tereske szerte Európában híressé lett, amikor a kis falusi templom visszakapta gótikus díszeit, amikor Szent László királyunk legendájának szinte első teljes képsorozata előkerült – mert Frigyes atya kőműveskalapácsot fogott, és kezdte kibontani a máladozó falból a gótikus ablakkereteket. A protestáns átalakításkor behúzott falat (kötelekkel belengetve) ledöntötte. Ebből – sajnos már Frigyes atya nem örülhet e beteljesedésnek – a most tervezett újabb rekonstrukció kövei kerültek elő, és előtűnt a lovagkirály életének freskója. Itt ismerkedett meg a szent liturgia „magyar géniuszával”, Szunyogh Xavér bencés atyával, aki a falu szülötte.

Nomen est omen – szokták sokszor gúnnyal emlegetni, de az igazságtartalomnak ez sosem árt. A premontrei rend nagy alakja a mariengarteni apát, Boldog Frigyes volt a védőszentje. Az a nagy jelentőségű építő, megőrző főpap, akit még ma is áldhat Köln városa, hiszen szerzeteseivel maga is csákányt fogott, és építette a Rajnát megzabolázó Mária-gátat.

Pálos Frigyes atya épített, szépített kőtemplomot – és 72 évnyi papsága alatt a lelkek templomát.

Az egyik kápláni helyén a Historia Domus (háztörténet) megőrizte egy későbbi káplántárs beírását: „Nagyszerű hitoktató volt, bevezette – 1952-ben – a diákmiséket, pálcikafigurákat rajzolva tanított, szervezte a ministránsokat.”

A „hírös város” papi hivatásainak egy része azokból a fiúkból került ki, akik az ő idején voltak hittanosok-ministránsok.

Idén március 20-án a váci székesegyház kupolája alatti ravataláról az ő szemei nem Maulbertsch csodásan megfestett mennyei dicsőségét, hanem azon túl a valódi örök dicsőséget szemlélték. 72 évvel ezelőtt a főoltár előtt „arcát a földbe temetve” kérte a szentek közbenjárását papi életére. Megszámlálhatatlan szentmiséjében hajtotta fejét – mint az ifjú János apostol – Jézus keblére. Az Örök Főpap szívdobbanását mindennap meghallva tudott hűséges pap lenni ennyi időn át.

Elvesztettük őt? Itt, e világban igen, de megnyertük őt az Atyai Házban, ahol éppúgy fogja a kezünket, vezet – göröngyös utunkon – hazafelé.

Frici Atya! (így szólítottuk) Köszönöm/köszönjük!

Marozsi Ferenc László
nyugalmazott váci egyházmegyés áldozópap

Fotó: Váci Egyházmegye

Magyar Kurír