Minden megváltozhat! – 50. születésnapját ünnepli a Sant’Egidio közösség

Nézőpont – 2018. szeptember 28., péntek | 11:27

A közösség szeptember 29-én este hat órakor a józsefvárosi templomban hálaadó szentmisével ünnepel, amelyet Erdő Péter bíboros, prímás mutat be. Szőke Péterrel, a Sant’Egidio budapesti vezetőjével beszélgettünk az elmúlt 50 évről és a közösség álmairól.

– Idén ötvenéves a Sant’Egidio közösség. Mi történt ötven évvel ezelőtt, és hogyan terebélyesedett ilyen nagyra a kezdeményezés?

– 1968 a forrongás ideje volt a világban és az Egyházban. A fiatalok változást akartak, és főszerepre vágytak. „Hatalmat a képzeletnek!”, „Legyetek realisták: követeljétek a lehetetlent!” – ilyen és ehhez hasonló jelszavak jelentek meg Párizs, majd Milánó, Berlin, London utcáin, falakon, transzparenseken. A fiatalok merészek voltak, és lázadtak az intézmények és a hagyományok ellen: az állam, az iskola, a család, az Egyház ellen. Nem tetszett nekik a világ úgy, ahogy volt, és hirtelen nem elégedtek meg azzal, hogy majd a szüleik megoldják – hisz láthatólag nem oldották meg az igazságtalanság, a háborúk, az elnyomás, a szegénység helyzeteit. A szabadság iránti vágy a vasfüggöny mögé is beszivárgott: gondoljunk a prágai tavasz eseményeire abban az évben. Az Egyházban pedig a II. vatikáni zsinat utáni útkeresés zajlott. Rómában eközben Andrea Riccardi kicsiny, személyes javaslatot tett néhány barátjának: iskola után jöjjünk össze, olvassuk együtt a Bibliát, és nézzük meg, mit mond nekünk a modern nagyvárosról, és mit kér tőlünk. A kérdést úgy válaszolták meg, hogy elkezdtek a szegényekkel barátkozni: Róma egyik eldugott, vagy inkább a nyilvánosság elől elrejtett nyomornegyedében, a Cinodromóban kezdtek el szegény gyerekekkel barátkozni, nekik segíteni. Tizennyolc évesek voltak ekkor. Andrea később látta, hogy az 1968-as merészség, nekibuzdulás kifullad, ellaposodik, más esetekben ideológiává, még rosszabb esetben erőszakká korcsosul. Akkor megértette azt, amit a nagy francia ortodox teológus, Olivier Clément így fogalmaz meg: az igazi forradalom nem a struktúrákban, hanem a szívekben zajlik le. Egyedül ez változtatja meg a világot, és ez is csak akkor, ha magunkon kezdjük a változást. De hogyan? Az Úr Jézus szava szól szívünkhöz, és ha megnyílunk előtte, akkor arra ösztönöz, hogy kilépjünk, és elinduljunk testvéreink, különösen a legkisebbek, legelhagyatottabbak felé egónk, intézményeink, hagyományaink falai mögül. Ez a kilépésben, a folytonos kivonulásban lévő Egyház, amelyről Ferenc pápa kezdettől fogva beszél. A velük való barátság változtatja meg a szívünket és a világot, teremt békét. Minden Sant’Egidio közösség kezdete ez. Találkozás az Isten szavával, majd találkozás a szegényekkel: ma már a világ több mint hetven országában vannak Sant’Egidio közösségek.

– Melyek a legfontosabb pillérei a közösség életének?

– Ferenc pápa – olaszul – azt mondta nekünk: járjatok tovább a három „p” útján. Ezek az imádság (preghiera), a barátság a szegényekkel (poveri) és a béke (pace). Az imádság az hívő ember első tette, műve. Ennek középpontjában pedig az Isten szavának olvasása, továbbadása áll. Ennek fényénél szemléljük a valóságot, a történelmet, vesszük észre az igazságtalanságot, ez a tartóra tett lámpás, amelyet valaki meggyújtott életünkben. Ennek fényében látjuk meg az elvetett, kiselejtezett emberekben a testvért, sőt, vonásaikban az Úr arcát, aki Máté evangéliumának 25. fejezete végén azonosul az éhezőkkel, szomjazókkal, fázókkal, idegenekkel, betegekkel és rabokkal. A béke iránti vágy és cselekvés is ebből születik. A háború minden szegénység szülője. Ha békét akarsz, szeresd a szegényeket – hirdette XVI. Benedek pápa egyik béke világnapjára írott üzenete.

– Hogyan élik meg a Sant’Egidio tagjai a szegényekkel való barátságot?

– Rendszeres szolgálatokban, amelyet mindenki önkéntesen, ellenszolgáltatás nélkül végez, ki-ki saját nagylelkűsége és lehetőségei szerint. Magyarországi, azaz budapesti, pécsi és monori közösségeink a rendszeres imádság mellett látogatnak szociális otthonokban élő időseket, hajléktalanokat, foglalkoznak nehéz sorsú gyerekekkel a „béke iskoláiban”, segítettek és máig igyekeznek segíteni menekülteket. A világ több mint hetven országában hasonló tevékenységek jellemzőek, de Afrikában például AIDS-betegeket is kezelünk a DREAM-program keretében. A lényeg a személyesség. A legnagyobb szegénység az lehet, amikor senki sem szólít a neveden. Az idei Ars Sacra fesztivál nagy dokumentumfilm kategóriájában első díjat nyert Domokos János A te neved című filmje, amelyet a rendező a közösségről és főként hajléktalan barátainkról forgatott. A cím a Miatyánkra utal és arra, hogy a filmrendező észrevette és megértette a közösség egyik lényeges vonását: a szegényeknek megpróbáljuk visszaadni a méltóságát, aminek kezdete az, hogy nevükön szólítjuk a hajléktalanokat is. Székely János püspök szokta mondani, hogy a Bibliában a Sátánnak nincs neve, hanem száma van, mert a gonosz elveszi az emberek nevét és számokká redukálja őket, mint a nácik a koncentrációs táborokban. Az evangélium a szegény Lázárt név szerint említi, pedig csak nyomorult koldus: mert Isten könyvében fel van írva a neve, míg a gazdag névtelen marad. Az evangélium világlátása más, mint a világé, más fogalmai vannak a sikerről.

– Milyen összefüggésben van a szegényekkel való barátságotok azokkal a nagyszabású kezdeményezésekkel, amelyekről sokan ismernek benneteket: az ökumenikus és vallásközi párbeszéddel, a békeközvetítéssel a háborúban szenvedő országokban?

– Ha valahol konfliktus tör ki, az első áldozatai mindig a szegények, akiknek menekülniük kell, vagy még menekülni sem tudnak, mert nincs mivel. Ma a tv és az internet mindent megmutat – ezért azután csökken az érdeklődés, az együttérzés: ki tudna ennyi tragikus képsort befogadni, feldolgozni? Meg aztán: mit tehetek én, a kisember? Ha a politikusok nem tudják, vagy nem akarják megoldani… De mi a hidegháború utáni korban, a globalizáció idejében élünk, amikor éppen hogy megnő az egyén felelőssége. 2001. szeptember 11-én egy maroknyi terrorista hihetetlen pusztítást végzett, s ráadásul destabilizálta az egész világot. Ma bárki robbanthat ki háborút – korábban ehhez Moszkva vagy Washington hozzájárulása kellett. De bárki munkálkodhat a békéért. Ahogyan Szent II. János Pál pápa mondta: a béke túl komoly ügy ahhoz, hogy csak diplomatákra, stratégákra és politikusokra bízzuk. A béke szerinte nyitott műhely, amely kézművesekre vár; a béke műhelyében mindenki dolgozhat. Ezt éppen az assisi szellemiség kapcsán mondta, amelyet ő indított el 1986-ban az ökumenikus és vallások közötti imádsággal: ennek ugyanis az a lényege, hogy a vallások közötti párbeszéd nem légüres térben, akadémiai közegben zajlik, hanem annak érdekében, hogy a vallások együtt válaszokat találjanak az emberiséget érintő olyan, súlyos problémákra, mint a háború, a terrorizmus, a környezet pusztulása, az éhínség. Az ökumené, a vallásközi párbeszéd gyümölcseit a népeknek, a szegényeknek kell élvezniük. Amikor Ferenc pápa ellátogatott a Közép-afrikai Köztársaságba, és a főváros, Bangui katedrálisából hirdette meg először az irgalmasság szentévét, akkor ellátogatott a helyi mecsetbe is, ahol nagy örömmel fogadták. Egy díszes foglalatú Korán-idézetet kapott ajándékba, amely körülbelül így szól: „És azt fogod találni, hogy a legközelebbiek a szeretetben a hívőkhöz azok, akik azt mondják: »Keresztények vagyunk«”. (5. szúra 82.) Az ország népének így világossá válhatott, hogy a konfliktus nem vallási eredetű. Ez a feszültséget, az ellenségeskedést nagymértékben csökkentette, bár sajnos még nem vetett véget neki teljesen.

– A magyarországi közösség fiatalabb. Mikor indult és milyen utat járt be?

– 1989 volt az én nemzedékem hatvannyolca, a szabadság ébredése, a „nulladik év”. A vasfüggöny felemelkedett, a berlini fal ledőlt. A szabadság szele fújt az országban és az Egyházban is. Emlékszem, sok templom zsúfolásig tele volt fiatalokkal akkoriban. Néhány római egyetemista Magyarországon vakációzott annak az évnek az augusztusában. Imádságokat tartottak a budapesti belvárosi templomban, amelyekre magyar fiatalokat is meghívtak. Azután azt mondták: itt is vannak olyan szegény, állami gondozott gyerekek, akik az élettől nem kapták meg ugyanazt, mint ti. Ahogyan mi Rómában, ti itt lehetnétek a barátaik. Azután imádságokat kezdtünk tartani rendszeresen, eljártunk a gyerekekhez… Azután elkezdtünk idősekhez járni, a kétezres évek elejétől hajléktalanokhoz, és a cigánysággal és a menekültekkel is foglalkozunk. Minden évben megemlékezünk például a pharrajimos (a roma holokauszt – a szerk.) és a 2008–2009-es magyarországi cigánygyilkosságok áldozatairól.

– Mit jelent számotokra az ötvenedik születésnap? Milyen álmaitok vannak a következő ötven évről?

– Az, hogy tovább kell vinnünk és adnunk a béke örökségét, amit ez az első ötven év hagyott ránk. A kereszténység még éppen csak a kezdőlépéseket tette meg a földön – mondta az 1990-ben meggyilkolt moszkvai pap, Alekszandr Mjen. Nekünk is új kezdet. Még nem adtuk tovább eléggé az evangéliumot, még vannak olyan zugai a földnek és az emberi szíveknek, a történelemnek, ahová az Isten szavának fénye nem világított be. Jobban ki szeretnénk lépni az utcákra és a terekre, hogy hirdessük az ország örömhírét. Semmi mástól, jobban mondva senki mástól nem várható, csak Jézustól, hogy egy jobb világ köszöntsön az emberekre, különösen a szegényekre. Nagy a kísértés a beletörődésre, arra, hogy mindenki csak saját magát akarja megmenteni: az egyes emberek, az egyes nemzetek. De minden megváltozhat! Minden lehetséges annak, aki hisz. Az evangélium erejével és örömével lehetséges olyan világot álmodni és építeni, ahol nincs háború, igazságtalanság, magány. 

A Sant’Egidio közösség szeretettel hív mindenkit születésének 50. évfordulója alkalmából az eucharisztikus liturgiára, amelyet Erdő Péter bíboros, prímás mutat be a Szent József-plébániatemplomban (1082 Budapest, Horváth Mihály tér 7.) szeptember 29-én, szombaton 18 órakor.

Fotó: Merényi Zita

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria