Nem tudták, mi vár rájuk – 1918/19 és az egyházak

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A témát Hermann Róbert történész moderálása mellett Kovács Kálmán Árpád, a VERITAS Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársa és Hatos Pál, a Kaposvári Egyetem művészeti karának dékánja mutatta be.

A jelzett időszak a magyar történelem egyik legmozgalmasabb, egyben egyik legtragikusabb időszaka volt. 1918. október végén az úgynevezett őszirózsás forradalommal Magyarország kivált az Osztrák–Magyar Monarchiából, államformája köztársasággá (a korabeli elnevezés szerint népköztársasággá) alakult, létrejött a Károlyi Mihály, majd Berinkey Dénes által vezetett kormány. 1919. március 21-én a kommunisták, Kun Béla vezetésével átvették a hatalmat, létrehozták a Magyar Tanácsköztársaságot. 133 napos uralmuk a magyar történelem egyik legvéresebb időszaka. Közben Párizsban az I. világháborúban győztes nagyhatalmak már fogalmazták a trianoni békediktátumot.

Az 1918 őszén kialakult helyzet ellentmondásosságát érzékeltetve Hermann Róbert felidézte: az utolsó magyar király, az azóta boldoggá avatott IV. Károly október 23-án Debrecenbe, a „kálvinista Rómába” látogatott, és Baltazár Dezső, a Tiszántúli református egyházkerület püspöke beszédében – reformátustól furcsa módon – egy katolikus Habsburg-uralkodóra vonatkoztatva a királyi szék, a korona kiemelkedő szerepét hangsúlyozta a nemzet és az ország megtartásában. Ez önmagában is mutatja, nagy volt a baj, és a magyar társadalomhoz hasonlóan az egyházak sem nagyon tudták még, mi vár rájuk.

Hatos Pál idézett a „talán legaktívabb jezsuita”, Bangha Béla 1918 októberében írt háromrészes cikksorozatából, melyben bemutatta Budapest katolikus hitéletét. Elképesztőnek nevezte a lelkipásztorok nyomorát: zongorahangolással, fehérnemű-vasalással foglalkoznak; vannak helyek, ahol a plébánosok csökkentik a gyónások számát, mert így a szentáldozások száma is kevesebb lesz, nem fogy annyi ostya… Budapesten folyamatosan csökkent a katolikus hitet gyakorlók száma. A cikksorozatban Bangha Béla hibáztatta egyházát semmittevéséért, langyosságáért. Ez az elégedetlenség a reformátusokat is jellemezte, ők is arról panaszkodtak, hogy a templomok kiürültek.

Az I. világháború szörnyűséges terhe iszonyú erővel nehezedett a magyar társadalomra – emlékeztetett a dékán. – A frontokon elesett 400 ezer magyar katona, hiányzott több mint egymillió újszülött, 1918-ban született a legkevesebb gyerek, egyben a legtöbb házasságon kívül. A magyar egyházak 1918 őszén legalább olyan „rossz bőrben” voltak, mint a magyar társadalom. Arra viszont nem nagyon számítottak, hogy egy robbanással, őrült gyorsasággal dől össze a történelmi Magyarország. A köztársaság a történelem szédületében született meg, és az egyházak szerepét is ennek tükrében kell vizsgálni.

Hatos Pál nagyon művelt, felkészült főpapnak nevezte Csernoch Jánost, ugyanakkor szerinte Csernoch Tisza István miniszterelnök jóindulatának is köszönhette, hogy a pápa kinevezte esztergomi érsekké. Ennek ellenére, 1918 novemberének elején, néhány nappal a miniszterelnök meggyilkolása után, Te Deumot mondott Esztergomban és körlevelet adott ki, amelyben üdvözölte a „visszanyert függetlenséget”. Az 1918 októberében kikiáltott Magyar Népköztársaságot nem ismerték el az antanthatalmak, hiába bízott ebben Károlyi Mihály, ezzel szemben a Vatikán hajlandó lett volna erre. Azt, hogy ez végül nem történt meg, csak az akadályozta meg, hogy 1919. március 21-én létrejött a Magyar Tanácsköztársaság. Arról sem szabad elfelejtkezni, hogy ellentét feszült a katolikus főpapság és a keresztényszocializmust hirdető alsópapság képviselői között.

Kovács Kálmán Árpád arról beszélt, hogy a Károlyi-korszakban (1918. október 31. és 1919. március 21. között) a kormány deklarálta az Egyház és az állam szétválasztásának elvét. Ennek jeleként 1919 januárjában külön választották a vallás- és a közoktatásügyi minisztériumot, a közoktatást állami feladattá nyilvánították. A kormány szociáldemokrata tagjai radikálisan ellene voltak a hitoktatásnak, szemben a kormányfői, majd köztársasági elnöki tisztséget betöltő Károlyi Mihály körüli személyekkel, akik valamilyen vallási oktatást mindenképpen meg akartak tartani. A VERITAS intézet tudományos főmunkatársa felhívta a figyelmet: a helyzet elképesztően zavaros volt, a közhangulat fokozottan radikális, ráadásul nem minden a kormányban dőlt el. Ekkor már kettős hatalom volt, létrejöttek a különböző tanácsok, katonai munkástanácsok – sőt, papi tanácsok is, amelyek a nyomorgó alsópapság elégedetlenségét képviselték a fényűzésben élő püspökökkel szemben –, és sok minden ezekben dőlt el. Az újpesti munkástanács például már 1919 februárjában betiltotta a vallásoktatást az iskolákban. Azonban azt lehet mondani, hogy a Károlyi-korszak nem volt eredendően vallásellenes; Károlyi Mihály létrehozott egy katolikus, illetve egy protestáns ügyeket képviselő testületet, amelyek az egyházak méltányos követeléseit vizsgálták, jóindulatúan, és képviselték az érdekeiket akár a kormánnyal szemben is. Az egyházak pedig óvatos várakozással figyelték a kormány működését.

Egészen másképp közelített a valláshoz és az egyházakhoz a tanácsköztársaság. Kovács Kálmán Árpád elmondta: Baltazár Dezső püspök a reformátusok nevében üdvözölte a kommünt, felajánlotta az együttműködést egy igazságosabb szociális rendszer létrehozása érdekében. A debreceni egyetem hittudományi kara pedig közleményében pozitívan írt „a názáreti proletárnak az állambölcseletbe szűrődött” tanításáról, vagyis a kommunizmust Isten földi országaként állította be. A katolikusok megnyilatkozásai mérsékeltebbek voltak, annak szellemében, hogy „nincs hatalom, csak Istentől” és „adjátok meg Istennek, ami az Istené és a császárnak, ami a császáré”. Vagyis az volt az álláspont, hogy a papok kötelesek az új hatalomnak alávetni magukat a köteles engedelmesség erejéig, ám ha az államhatalom Isten parancsaival ellentétes dolgot követel tőlük, akkor inkább Istennek kell engedelmeskedniük, mint az embereknek, ahogyan az Az apostolok cselekedeteiben olvasható. Előfordult, hogy a papok nyíltan prédikáltak a „vörösök” ellen... sorsuk az üldöztetés vagy a vértanúság lett.

Hatos Pál felhívta a figyelmet arra, hogy 1919-ben még nem lehetett látni, hogy a kommunista eszmék nevében emberek tízmilliót gyilkolják majd meg. Az viszont tény volt, hogy a bolsevik Oroszország kilépett a háborúból, és négy év vérontás után az emberek mindennél jobban vágytak a békére, egy igazságosabb világ megteremtésére, ahogyan azt 1916-ban Babits Mihály megfogalmazta: „…béke! béke! béke már! Legyen vége már!” Milliókban élt egyfajta messiásvárás, aminek a kommunizmus eleget tett. Ezt a „messiást” várta Illyés Gyula, Márai Sándor… Szabó Dezső, az ellenforradalmi korszak prófétája pedig 1919 februárjában azt mondta: „Minden ember az életmentés egyetlen lendületével vesse magát a szocializmusba és táguljon kommunistává.”

A dékán kiemelte, a Katolikus Egyházat kevésbé kísértette meg a kommunizmus szelleme, a tanácsköztársaság ugyanis a létében fenyegette. Egyúttal emlékeztetett rá: a kommün idején az Országos Vallásügyi Likvidáló Bizottság elnöke az egykori piarista szerzetesnövendék, Faber Oszkár volt, akiben ekkor már engesztelhetetlen gyűlölet tombolt a vallás, az egyházak és egyáltalán a kereszténység ellen.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír