Nyitott szívvel – Holpár Balázs, a Győri Egyházmegye újmisése

Nézőpont – 2018. június 23., szombat | 12:00

Holpár Balázzsal a szentelés előtti nap délutánján beszélgettünk a győri szeminárium rekreációs termében.

Holpár Balázzsal a szentelés előtti nap délutánján beszélgettünk a győri szeminárium rekreációs termében. Akkor tért vissza a szentelésre felkészítő lelkigyakorlatról, éppen befejezték a másnapi szertartás próbáját.  Még várt rá a Veres András főpásztorral végzett esti szentségimádás, amelynek során a szentelendők leteszik az esküt a cölibátusra, az egyházmegyéhez való hűségre és az engedelmességre. Azután indult „haza”, a soproni Szent István-plébániára, hivatása születésének és fejlődésének helyszínére, hogy másnap a hívekkel és Böcskei Győző plébánossal érkezhessen a szentelés ünnepére.  

Holpár Balázs februárban töltötte be 25. életévét. Születésnapját Mosonmagyaróváron ünnepelte. A szentelés előtti tanévet ugyanis itt, a Szent Gotthárd-plébánián töltötte diakónusként. Azt meséli, szép időszak volt ez számára, a papi élet minden szeletéből ízelítőt kapott. Tanított hittant óvodában és iskolában, keresztelt, temetett, segített a házasságra való felkészítésben, és gyakran volt lehetősége prédikálni is. „Nagy ajándékot jelentett számomra a prédikáció. Öröm volt, hogy tanúságot tehetek arról, amit élek.”

„Atya, ne menjen el!” – kérlelték a hittanosai az év végén, és Balázsnak nagyon jólesett a gyerekek ragaszkodása. „Egy kicsit féltem a tanítástól, és most megtapasztaltam, milyen sokrétű feladat a hitátadás. Az volt a célom, hogy szeressem a híveket, és nyitott legyek feléjük. Láttam, az emberek azt várják a paptól, hogy utat mutasson nekik. Fontos számukra, hogy érezzék, van pásztoruk, aki szereti őket. Szolgálatunk alapja, hogy szeretjük Krisztust, és a vele való kapcsolatunk tükröződik az életünkben”– vallja a hivatásáról.

Balázs Pusztacsaládon töltötte a gyermekéveit. Nagyszülei vitték el a templomba, ahol plébánosa, Böcskei Győző atya sokat foglalkozott a vallás iránt érdeklődő fiúval. Pártfogója lett a kamaszkor nehéz éveiben. Aztán mindketten Sopronba kerültek: Böcskei Győző a Szent István-plébániára, Balázs az orsolyitákhoz, a gimnáziumba. „Győző atya segített felismerni a hivatásomat, ő hívta fel a figyelmemet az erre utaló jelekre. Sokat köszönhetek neki, a hosszú út során mindig mellettem állt.” Balázs rögtön a gimnázium után jelentkezett a szemináriumba. „Az első hónapok nagyon nehezen teltek. Az ismeretlen környezet, az új társak, a bezártság megijesztett. Aztán egyre könnyebb lett, de sok küzdelem van mögöttem. Főként magammal vívódtam, a gyengeségeimmel, a félelmeimmel, de a közösségben is voltak konfliktusaink. Mindemellett sok szép élményt köszönhetek ennek az időszaknak, és meghatározó barátságokat is. Ezek az évek érleltek meg igazán” – vonja meg a mérleget.

Balázs ragaszkodó természet. Mosonmagyaróváron, ahol az utóbbi évet töltötte, nagyon szeretik a hívek, ezt érezni lehetett a köszöntésekből is. Balázsnak pedig sokat jelent, hogy tartozik valahová. „Hagytam, hogy megszólítsanak, és én is kerestem a kapcsolatot az emberekkel. A pasztorációval egy új világ nyílt meg a számomra, amely sok lehetőséget és persze veszélyeket is rejt” – utal röviden a csapdákra, például arra a hibára, amit azzal követhet el egy pap, ha „leragad” néhány hívőnél, ha a rokonszenv határozza meg a kapcsolatait.  

A mosonmagyaróvári szolgálati évvel az elöljárók szándéka az volt, hogy Balázs még inkább megerősödjön a döntésében, és így jelentkezzen a szentelésre. A tanév egy súlyos balesettel kezdődött számára. Az autóba, amelyben ült, belehajtott egy kamion. Akár meg is halhatott volna, de végül agyrázkódással és bordatöréssel megúszta az ütközést. „Megtapasztaltam Isten szeretetét és irgalmát, átéltem, hogy mindig ott van mellettem. Nem engedte, hogy meghaljak, és én tudom, hogy feladatom van a világban.”

A Mosonmagyaróváron töltött év sok feladat elé állította Balázst, aki így képet kapott arról, milyen is valójában egy pap élete. „Megerősödtem az elhatározásomban, tudatos és mély döntést hoztam Krisztus mellett. Tudom, hogy ki hívott meg, és mire hívott. Nem tehetek mást, mint hogy kinyitom a szívem, és ráhagyatkozom Istenre.”

Fotó: Németh Péter, Kálmán Imre

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2018. június 24-i számában jelenik meg.

Kapcsolódó fotógaléria