Párbeszéd a liturgiáról: Misenapló

Vasárnaponta a liturgia után önmagammal tusakodva írom alá a sekrestyében sorjázó gyermekek misenaplóit. Némelyikükön látom az örömteli gyermeki izgalmat, ahogyan a naplójával közelít, mások arcán viszont inkább a „jaj, mi lesz, ha nem iratom alá” szorongása tükröződik.

Eltöprengek: a misenapló nem abba az irányba hat-e, hogy a vasárnapi eucharisztikus ünneplésen való részvétel kötelező templomba járássá váljon, s a szeretetből fakadó összegyülekezés a kipipálandó kötelességek sorába tartozzon gyermekeink számára? Különösen, ha egy-egy elmaradt vasárnapi szentmisét drákói szigorral kérnek számon a gyermeken  vagy a szülein.

A nyilvánvalóan jóindulatú cél az, hogy gyermekeinket a vasárnapi szentmisére járásra szoktassuk. Ám az ellenőrzésre törekvés vajon nem az arra való képességünk hiányát fedi-e el, hogy bizalmunkkal ajándékozzuk meg, és a szeretet kötelékeivel vonjuk közel Jézushoz a ránk bízottakat?

Márpedig ritkaság az, hogy szabad és örömteli felnőtt döntések kényszer és lelkiismereti nyomás hatására szülessenek meg. Bigottság vagy épp az édestestvére, a parttalan lázadás viszont annál könnyebben jönnek létre ebből.

Ha viszont arra gondolok, hogy a misenapló a gyermek számára emlékezetessé teszi, hányszor volt templomban, a közösségében, a vasárnapi szentmisén, hányszor adódott így lehetősége együtt lenni Istennel, és legalább egy pillantás, egy jó szó erejéig találkozni a misét celebráló pappal – nos, akkor egészen jó dolognak tűnik ez a napló.

Szabadon, örömmel, szeretetettel – ezt a hármast tette meg az elköteleződés mércéjévé egy nemrég elhunyt nagyszerű szerzetes. Ha a misenapló ezt a hármat növeszti a gyerekekben, örömmel aláírom!

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír