Teremtésvédelmi kalendárium – Saussure dobozai

1958-ben kezdték meg a légköri szén-dioxid-koncentráció folyamatos mérését
a hawaii Mauna Loa Obszervatóriumban és az Amerikai Egyesült Államok déli-sarki kutatóállomásán. Rá egy évre, 1959-ben az amerikai kőolajipar létrejöttének 100. évfordulója alkalmából rendezett szimpóziumon Teller Ede atomfizikus a globális felmelegedés kockázataira hívta fel a figyelmét a kőolajipar ott lévő vezetőinek. A Stanfordi Egyetem egyik fiatal doktorandusza találta meg kutatásai közben Teller Ede ezen felszólalását, melyről idén januárban több hazai internetes portál is rövid hírt adott a Guardian cikke alapján. A cikkben hozták a magyar tudós elegáns előrejelzését is: „Jelenleg a légköri szén-dioxid az átlagosnál 2 százalékkal nagyobb ütemben nő. 1970-re ez 4 százalék lesz, 1980-ra 8 százalék, 1990-re 16 százalék (Teller számításai szerint 360 ppm), ha csupán a hagyományos üzemanyagokat használjuk a jövőben is...” Teller Ede hozzá tette, hogy ha ez így folytatódik, akkor a felmelegedés következményeként, a sarki jég rohamos olvadása nyomán akár a tengerparti városokat – ideértve New Yorkot is –belátható időn belül eláraszthatja a tenger. Feltételezem, ha tudták volna a szervezők, hogy ilyen témával érkezik Teller Ede, akkor talán meg sem hívták volna.

Teller, mint az igazán kivételes tudósok, tisztában volt a nagy folyamatokkal. Beszélgetve más tudományterületeken tevékenykedő tudós kollégáival, annak alapján, amit tőlük megtudott, számolt és véleményt alkotott, mert már látta a „nagy képet”. Az 1959-es szimpóziumon elhangzott kérdésre adott válasza – miszerint 1990-re feltételezései szerint 360 ppm (milliomod) szén-dioxid-részecske lesz – tökéletes becslés, hiszen, az adatok tanúsága szerint ez a szám 355 ppm volt 1990-ben. Megrendítő, hogy már 1959-ben, viszonylag egyszerű feltételezésekkel élve is, briliáns prognózist lehetett készíteni a légkör üvegházhatására vonatkozóan.

Magyarországon a légköri szén-dioxid rendszeres mérése 1981. június 5-én indult meg a Kiskunságban lévő „K-Pusztán”. Haszpra László kitűnő meteorológus, levegőkémikus a hazai mérések elindítója és gazdája a kezdetektől. Sokat tanulhatunk írásaiból a szén-dioxid-üvegházhatás felfedezésének történetéről, a hazai és európai gyakorlatról is, amint ahogy arról is, hogy mekkora lépés volt a globális léptékű mérőhálózat felállítása.

Elsőként, 1824-ben, Jean-Baptiste Fourier matematikus, fizikus vetette fel, hogy a légkör lassítja a napsugárzásból származó és a földfelszín által visszasugárzott hő távozását. A légkör olyan, „mint az üvegtető Saussure dobozain” – írta. Innen ered a mai szóhasználatú légköri üvegházhatás kifejezés. Saussure svájci fizikus 1767-ben kezdett kísérletezni üvegtetővel lezárt dobozokkal, amelyeket kitéve a napsütésbe, a dobozban jóval nagyobb hőmérsékleteket mért, mint a környezetében. John Tyndall fizikus (akiről elnevezték az apró részecskékről való fényszóródás gyakori jelenségét is) laboratóriumi körülmények között azt is kimutatta, hogy a szén-dioxid üvegházhatású gáz. 1896-ban Svante Arrhenius svéd kémikus több kollégája előzetes méréseinek az elemzésével végzett számításokat, melynek alapján arra a következtetésre jutott, hogy a légköri szén-dioxid-tartalom megkétszereződésének hatására Svédország évi középhőmérséklete átlagosan mintegy 6–8 °C-kal emelkedik majd. Akkoriban nagyjából 300 ppm volt a légkör szén-dioxid-tartalma, mára már meghaladtuk a 400-at. És ha így megy tovább, akkor húsz év múlva közelíthetjük az 500 ppm-et is, hiszen nemcsak a szén-dioxiddal kell számolnunk, hanem a többi üvegházhatású gáz koncentrációjának a növekedésével is.

Elgondolkodtató, hogy már több mint száz éve ismert tudományos tény, hogy a szén-dioxid mint üvegházhatású gáz globális felmelegedést okoz – amelynek nemcsak az az egyenes következménye, hogy melegebb lesz még a sarkokon is, hanem egy sor más végzetes hatása lehet: emberek milliárdja pusztulhat el a bekövetkező katasztrófákban –, és ezt a veszélyt még mindig nem veszik komolyan a világ döntéshozói.

Fotó: Pexels.com

Nemes Csaba/Magyar Kurír