Tettekkel hirdetni Krisztust – Beszélgetés Hardi Richárd missziós szemészorvossal

2016. november 20. vasárnap 19:58

Hardi Richárd szemészorvos a Nyolc Boldogság Közösség világi ágának tagja. 1995 óta a közösség égisze alatt önkéntesként végzi szemészorvosi hivatását a Kongói Demokratikus Köztársaságban (a korábbi Zairéban). Munkájáról, missziójáról kérdeztük.

– Hogyan jutott arra az elhatározásra, hogy a távoli Kongóba utazik?

– A ’90-es évek elején a nővéremék Tatabányáról elvittek Péliföldszentkeresztre, amely akkoriban a Nyolc Boldogság Közösség első magyarországi központja volt. Családok, fiatalok éltek itt közösségben. Én is idekerültem, és itt nagyon erősen megfogott az Úr. Egy idő után kértem, hogy beléphessek közéjük, a közösség laikus ágába. Ők pedig azt mondták, tegyem le a szemészeti szakvizsgát, utána lehet szó arról, hogy a közösség tagja lehessek. Örömmel teljesítettem ezt a kérést. Közben kiderült, hogy a közösségünknek Zairéban – a mai Kongói Demokratikus Köztársaságban – van egy olyan missziója, ahol óriási szükség van szakorvosokra, főként szemészekre.

– Milyen körülmények fogadták Önt? A hatalmas, több mint kétmillió négyzetkilométeres Zaire akkoriban történelmének egyik legzaklatottabb időszakát élte, polgárháború dúlt.

– Kongó középső részébe kerültem, a Kelet-Kasai tartományba. Itt béke volt, viszont egy belső szegregációs megmozdulás szomorú következményeit láttam mindenfelé. Kongó Katanga nevű déli tartománya rendkívül gazdag. Nagyon sok Kasai tartománybeli ember élt és dolgozott ott már évtizedek óta. Ők annyira rátelepedtek a helyi lakosságra, hogy az ottaniak végül elűzték a Kasai tartományból odavándoroltakat, akik tízezrével indultak el visszafelé, gyalog, vonaton, kocsival, biciklivel, ahogyan lehetett. Sokan meghaltak útközben, de rengetegen megérkeztek, többek között abba a városba, Kabindába, ahol a mi közösségünk is működött. A település tele volt menekültekkel, akadtak közöttük családok, egyedülállók, fiatalok és idősek egyaránt. Ebbe az állapotba csöppentem bele. Gondoskodni kellett az ellátásukról, letelepíteni őket, földet adni nekik, hogy új életet kezdhessenek.

Zaire akkoriban a Mobutu Sese Seko nevével fémjelzett, hosszú ideje tartó diktatúra végóráit élte. 1996-ban a keleti határvidékről külföldi haderők törtek be az országba, kihasználva a ruandai vérengzéseket. Mobutut félreállították, az elnöki székbe Laurent-Désiré Kabila került. Erős kézzel vezette az országot, sok jó intézkedést hozott, de mivel nem hódolt be a nagyhatalmaknak, azok ellene fordultak. A ruandai és az ugandai vezetés pedig a saját embereit ültette a kongói kormányba. Kabila ezt nem sokáig tűrte, kiutasította az országból a ruandaiakat és az ugandaiakat. Ekkor újabb, évekig tartó polgárháború következett.

– Valóban több millió volt a halottak száma?

– A számokkal könnyen dobálóznak az emberek. Kifejezetten a polgárháborúban – a harcokban és a robbantások következtében – meghaltak száma több százezer lehetett. A háborús helyzet következményeként elpusztult áldozatok viszont sokkal többen voltak. A belső területeken ugyanis kényes egyensúlyban élnek az emberek, és a háború miatt teljesen felborult az egészségügy amúgy is gyengén szervezett ellátása, ugyanígy az élelmiszer-ellátás is.

– Hogyan jött létre ilyen körülmények között a szemészeti osztály Kabindában?

– A közösségünk Kabindában egy állami kórházat vezetett, és vezet mind a mai napig, 1982 óta. Folyamatosan hozott ide orvosokat, a működéshez szükséges felszereltséget, eszközöket. A vezetés magját a közösségünk adta. Én is idekerültem 1995-ben, és kisebb feladatokat – köztük szemészetieket is – láttam el. A háború alatt alig volt betegem. A közlekedés szinte teljesen megbénult, se kimenni nem lehetett a városból, se bejönni. A kórháznak akkoriban még felszereltsége is alig volt. Ezért más feladatokkal kellett foglalkoznom. Rám bízták a zónaterületekkel kapcsolatos orvosi teendőket, vagyis a környező falvak általános orvosi feladatainak a megszervezését, felügyeletét. Szemészi munkám alig volt. Amikor aztán 2001–2002-ben végre megszületett a béke, egyre több beteg jött hozzám. Hamar elterjedt a híre annak, hogy van egy szemész Kabindában. Sokan érkeztek a szomszédos, kétmilliós Mbuji Mayiból, és a város környékéről, ahol ugyancsak jelentős számú népesség él. Látva, hogy milyen sokat utaznak az emberek, milyen szenvedéssel jár számukra, hogy eljussanak hozzánk, és milyen sokba kerül nekik ez a ráadásul veszélyes út, azt ajánlottam a közösségünknek, hogy nyissunk Mbuji Mayiban egy szemészeti centrumot, ahol kizárólag szembetegségek gyógyításával foglalkoznék, és így végre azt csinálhatnám, amihez értek. A közösség vezetése egy kicsit habozott, de végül beleegyezett ebbe. A szemészeti központ 2006 novemberében nyílt meg. Kibéreltem három házat, azokban kezdtünk rendelni és műteni.

– Ennek az egészségügyi létesítménynek ma is Ön a vezetője…

– Igen, az alapító vezetője vagyok. A COR szemcentrumban jelenleg mintegy harminc ember dolgozik. Van közöttük négy orvos, három szakápoló, egyéb ápolók, kiképzett személyzet szemüvegfelíráshoz és -gyártáshoz, és szakemberek a gyerekszemészet ellátásához. Ez utóbbi különösen fontos. Van egy szakképzett szociális nővérünk is, aki felméri, melyik beteg mennyit tud fizetni a műtétért. Ez a tevékenység is része az életünknek. Kongóban ugyanis nincs társadalombiztosítás, ezt is nekünk kell megoldanunk. Ahhoz, hogy a szemészeti centrumunk működni tudjon, fizetnünk kell a dolgozóinkat és a ház bérleti díját, gyógyszereket kell vásárolnunk, és szükség van a felszerelés fejlesztésére is. Ez rengeteg kiadással jár. Nagyon lényeges, hogy a költségeink egy részét a bevételeinkből tudjuk állni. A célunk azonban az, hogy anyagi helyzetétől függetlenül mindenkit ellássunk. A bevételeink a költségeink negyven százalékát fedezik, a maradék hatvanat külső segítséggel kell biztosítanunk.

– Adományokból?

– Ennek alaposan utána kellett járnom. Belgiumban találtam olyan szervezeteket, amelyek a fejlődő országokban, illetve a szegény afrikai országokban tevékenykednek. A nevük: Light For The World. Éves szerződést írunk alá, és ennek alapján segítenek bennünket.

– Valóban nyolcmillió ember tartozik a szemészeti centrumhoz?

– Ez a felkapott szám – amely tőlem ered – azt jelenti, hogy abban a megyében, ahol én dolgozom, egyetlen szakorvos van, Hardi Richárd szemész. Nyolcmillió ember él itt, természetesen közülük nem mindenki beteg. A szomszédos megyében egyáltalán nincs szakorvos. Ha a lakosságnak ezt a részét is hozzászámolnánk az ellátandó betegekhez, akkor már tizenötmillió emberről beszélhetnénk. A stábommal gyakran vándorolunk a megyében, kimozdulunk a Mbuji Mayi centrumunkból, más területeket is felkeresünk.

– Milyen tapasztalatokat szereznek az útjaik során?

– Bármi megtörténhet velünk, mert a kongói utak rettenetes állapotban vannak. Ide megfelelő járgány kell, megfelelő sofőrrel, felszereltséggel, orvosi, ápolói személyzettel. Sok mindent ki kellett tapasztalnunk. Előzetesen mindig tanulmányozzuk az utat. Az sem mindegy, hogy milyen évszakban kerekedünk fel. Semmit sem szabad otthon felejtenünk, mert Kongóban a kórházak rettenetes állapotban vannak. Az elektromos generátortól a sterilizáló masináig mindent magunkkal kell vinnünk. A felkészülés az útra rendkívüli odafigyelést igényel. Meghirdetjük, hogy jövünk, és a helyiek bemondják a rádióban, vagy hangszórókon keresztül tudatják a falvak lakosságával, hogy érkezik egy szemészorvos a stábjával.

– Az imént említette, hogy fizetni kell az ellátásért. A nagyon szegényeknek így gyakorlatilag nincs esélyük a gyógyulásra?

– Nem, erről szó sincs. Az a célunk, hogy mindenkit ellássunk. A szociális nővérnek pedig az a feladata, hogy felmérje a betegek anyagi helyzetét. Az nem létezik, hogy valakinek semmije sincsen. Vidéken előfordul, hogy a páciens tyúkkal fizet vagy banánnal. Azt nem engedhetjük meg magunknak, hogy valakit azért ne operáljunk meg, mert nincs pénze. Ez ellen küzdeni kell. Olyan eset sajnos előfordul, hogy amikor elhagyjuk a centrumot, és kiírom a műtétet valamelyik település közkórházában, akkor az ottani személyzet valamely keményszívű munkatársa – a tudtom nélkül – azt mondja a betegnek, hogy hozzon ennyi és ennyi pénzt, ő pedig képtelen erre. A helybeliek egyébként pontosan tudják egymásról, hogy ki a valóban rászoruló, és ki az, aki magát teszi rászorulóvá. Afrikában ez az utóbbi sajnos általános jelenség. Főleg a fiatalok között akadnak olyanok, akik tíz dollárért is képesek az ember nyakán lógni, mert nem akarnak elmenni dolgozni, nem hajlandók változtatni az életükön.

– Az, hogy a Nyolc Boldogság Közösség tagjaként végzi szemorvosi hivatását, mennyiben befolyásolja a betegekhez fűződő kapcsolatát?

– A centrumunkban vannak katolikusok, illetve szabadegyházhoz tartozó személyek is. Nagyon vigyázok arra, hogy csak a tetteinkkel hirdessük Jézus Krisztust, nem pedig azzal, hogy szentképeket teszünk ki a falra. Egyedül Szent Rafael arkangyalról van egy kis ikonunk. Arra azonban odafigyelek, hogy a közösségünk családias legyen, és a csapat tagjai értékként éljék meg a munkahelyet, amelyet létrehoztam. A jövőképem, hogy ez a mi kis közösségünk családias formában működik tovább.

– A betegekben nagyobb a bizalom amiatt, hogy tudják, egy egyházi közösséghez tartoznak, akik ellátják őket?

– Azt hiszem, igen. Kongóban a katolikus egyháznak is jelentős a szerepe, és az egyházi egészségügyi intézmények általában jó színvonalúak. Az emberek tudják, hogy egy egyházi közösséghez tartozunk, mögöttünk pedig a kabindai kórház áll, amelynek nagyon jó a híre, a megye első kórháza. Én innen jöttem, és gyakran ide térek vissza.

– Hogyan képzeli el a misszió jövőjét?

– Mbuji Mayiban a centrumunk bérelt házakban működik, amelyekért bérleti díjat kell fizetnünk. Három évvel ezelőtt építeni kezdtünk egy szemészeti kiskórházat, amely a katolikus egyházé lesz. Az öt tömbből álló komplexum első tömbjét januárban talán be tudjuk fejezni. Óriási lépés lesz, ha átköltözünk ide. Innen egészen más körülmények között tudjuk majd biztosítani a vidék szemészeti ellátását. A cél, hogy legyen egy olyan intézmény, amely jó felszereltséggel, jól működő stábbal, megfelelően képzett orvosokkal és ápolókkal dolgozik, és biztos gazdasági háttérrel rendelkezik. Egy olyan rendszer, amelyet a magukénak érezhetnek a munkatársaink. Ez nagyon fontos. Én pedig idővel szeretném csak a távolból nézni mindezt, és azt látni, hogy a dolog magától is megy. Számos példa van ugyanis arra, hogy egy misszió ragyogóan működik, amíg az európai missziósok jelen vannak, ám amikor elmennek, minden leáll. Magam is számos példát láttam erre, és nagyon szeretném, ha mi elkerülnénk ezt. Ezek a ma jól működő intézmények rendkívül fontosak a kongói népesség számára, a stabilitás részei, és így komoly szerepet töltenek be a lakosság egészségügyi ellátásában.

Fotó: Fábián Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember november 20-i számában jelent meg.

Kapcsolódó képgaléria

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Rovat: Nézőpont
Vezető híreink - olvasta már?
ferenc-papa-teremtett-vilag-is-remennyel-varja-isten-szeretettervenek-beteljesedeset
Ferenc pápa: A teremtett világ is reménnyel várja Isten szeretettervének beteljesedését

Február 22-én a szentatya folytatta a keresztény reményről szóló katekézissorozatát. A teremtett világ az emberrel együtt a szülő asszonyhoz hasonlóan nyög és vajúdik, a keresztény ember pedig tudja, hogy már működik Isten megmentő szeretete, új világ és új emberiség van születőben.

17:30
szir-ortodox-patriarkat-fogadta-erdo-peter-biboros
A szír ortodox pátriárkát fogadta Erdő Péter bíboros – FRISSÍTVE

II. Ignác Efrémet, Antiochia és egész Kelet szír ortodox pátriárkáját fogadta február 21-én a budavári prímási palotában Erdő Péter bíboros, prímás.

2017. február 21. kedd