Visszatekintés a családszinódusra – Interjú Kocsis Fülöp metropolitával

2015. november 3. kedd 10:45

Ferenc pápa október 4-én a Szent Péter-bazilikában szentmisével nyitotta meg a XIV. rendes püspöki szinódust. A főpásztorok háromhetes, október 25-éig tartó gyűléséről kérdeztük Kocsis Fülöp hajdúdorogi metropolitát, a szinódus résztvevőjét.

A 14. rendes püspöki szinóduson „A család hivatása és missziója az egyházban és a mai világban” témát vitatták meg a főpásztorok. A szinódus főrelátora Erdő Péter bíboros volt. Magyarországot Veres András püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) elnöke képviselte. A magyar keleti katolikus egyház képviseletében Kocsis Fülöp hajdúdorogi metropolita is részt vett a szinóduson.

– Érsek atya sok szempontból „első” volt az idei rendes szinóduson. Püspökként az első szinóduson vehetett részt, és nem is akárhogy – Facebookon vezetett naplójában adott hírt a napi eseményekről. Miért tartotta fontosnak, hogy a közösségi oldalon megossza tapasztalatait, saját telefonjával készített fotóit?

– Mivel „új fiú” voltam, minden nagyon új volt számomra. Egy különleges történelmi eseménynek voltunk részesei, és úgy éreztem, jó lenne ezt megosztani másokkal is. Eleinte a barátaimnak küldtem jelzéseket, ezért aztán nagyon személyesre sikerült a napló. Rám is szóltak, hogy egy metropolitának nem illik ilyeneket írnia – ezt még tanulnom kell. Felmerült, hogy tegyem fel a Facebookra. Szerettem volna, hogy azt a sok érdekes, szép és fontos dolgot, ami a szinóduson elhangzik, minél többen megismerhessék, hiszen a katolikus egyház nagyon nagy értékei jelentek meg ott.

A döntésemben – hogy ezt a merész vállalkozást megteszem – sokat jelentett, hogy tanácsot kértem több embertől, vajon szabad-e ilyet csinálni. Láttam, milyen újsághírek jelennek meg a szinódusról, már a szinódus előtt is. Elárulom, engem is megzavart, milyen szembenállások vannak püspökök között, s micsoda üzenetekkel érkeztek: hogy összecsapnak majd az erők, Ferenc pápa meggondolatlanul tárt fel dolgokat… kicsit magam is megszeppentem. A szinóduson pedig egészen másról volt szó. Ezért arra gondoltam, hogy nyilván nem a világsajtót, de legalább a közvetlen környezetemet hadd értesítsem arról, hogy itt valami nagyon szép dolog van folyamatban. Ez már az elején látszott. Nagyon megható volt az első imádság, amelyet Ferenc pápa összehívott, már maga a tény is, hogy megkérte a családokat, imádkozzanak a szinódusért. A szinódus előtti estén szép virrasztási imádságot rendezett, amelyen már mi is ott voltunk. Ez volt az első élményem, és nagyon lenyűgözött – ezt osztottam meg először. S ez folytatódott a szinódus alatt is. Úgy éreztem, két szinódus van: az egyik, amelyről az újságok írnak, a másik pedig a valóságos, amely ott bent történik.

Arra gondoltam, legyen személyes híradás erről. Ügyeltem arra, hogy tételeket, személyeket ne adjak ki. Egy jelen lévő, befolyásos ember, egy jezsuita hozzájutott a naplómhoz, és megdicsérte, biztatott, hogy nagyon jó dolog. Ezért is vettem a bátorságot, hogy folytassam a híradásokat. Olyan szép és értékes dolgok jelentek meg a szinóduson, olyan nagyszerű beszélgetések folytak, amelyekből nagyon sokat merítettem – az volt a célom, hogy ezek az értékek minél több emberhez eljussanak.

– Utolsó bejegyzésében, amikor Ferenc pápa szinódust lezáró beszédére utalt, azt írta: „A családról szóló szinódus, lám, kifejezetten családiasra sikerült.” Hogyan értette ezt?

– Erre már magam sem emlékeztem… Ez volt az egyre erősödő élményem a szinódus alatt, és a záróbeszéd egyik legfőbb hatása is ez volt rám. A pápa atyai szeretete fonta egybe az egészet. Ha azt mondom, megható volt, gyenge szó erre – átszellemítő erejű volt. Egyrészt bátorított bennünket a nyíltságra, őszinteségre, a problémák valós kezelésére. Mondott olyanokat, hogy ne dugjuk a fejünket a homokba, az újságírók különböző támadásaira utalva pedig azt mondta, ne hagyjuk sarokba szorítani magunkat. Egyfajta erős tartást közvetített felénk: itt most lényeges dolgokról van szó, ne kendőzzük el, ne kegyeskedjük el.

A másik oldalról ott volt Ferenc pápa közvetlen, nyílt, szeretetteli magatartása, illetve az a súlyos felszólítása, hogy nagyon figyeljünk oda egymásra, hallgassuk meg a másikat, merjünk tanulni egymástól. Egy jó család tud ilyen lenni, ahol nyílt a légkör, bárki bármit mondhat. Az egyik svéd gyermekversben olvassuk: olyan, mint a sóderparti, mindenki nyomhatja a sódert, elmondhat bármit. Ez egyébként a kötet címadó verse is: Ami a szívedet nyomja. Ilyen volt a szinódus is, bárki szólhatott arról, ami a szívét nyomta, nagyon nyílt légkörben, egymásra odafigyelve vettünk részt – sőt, egymás iránti tisztelettel és alázatteli figyelemmel. Ami még inkább megindító volt számomra, az a püspökök, érsekek, bíborosok Ferenc pápa iránti nagyfokú alázata és tisztelete. Ha fogalmakkal is értelmezni akarom ezt a jelenséget, ez a kettő adta azt az élményt, hogy egy nagy családban vagyunk. Jó katolikus élményt jelentett számomra, hogy bár egészen különbözőek vagyunk gondolkodásunkban, élettapasztalatunkban, életsorsunkban, mégis valami nagy egység van, amelynek a záloga, pecsétje éppen Ferenc pápa atyai személye.

– A szinóduson tizennyolc házaspár volt jelen. A sajtót bejárták azok a képek, amelyek a szinódus úgymond legfiatalabb „résztvevőjét” ábrázolták, a négy hónapos kis Davidét, aki egy tizenkét gyermekes családból érkezett. A családdal egy nyelvi csoportban dolgoztak? Milyen üzenetet hordoz egy karon ülő gyermek tanúságtétele a szinódus munkájában?

– Közelebbi kapcsolatba is kerültem velük. Nem voltak egyedülállóak ebben: olyan házaspárok kaptak meghívást, akik nagyon elkötelezett, tudatos keresztény életvitellel hirdetik, élik meg, hogy a katolikus egyházban családként élni nagyszerű dolog, minden nehézség ellenére. Ők Hollandiából érkeztek. Szörnyű nehézségekről számoltak be – le is írtam pár dolgot, amiről meséltek. Félelmetes dolog, hol tart a nyugati kultúra, és ennek eredményeképpen a nyugati egyháznak miket kell elszenvednie. Ők ennek ellenére, vagy éppen ezen feltüzesedve nagyon erős hittel, elkötelezettséggel élik családi életüket.

A kis Davidét magam is sokszor a karomban tartottam, szeretett babrálni a szakállamban. De nem voltam ezzel egyedül, kézről kézre járt a püspökök között a kis legényke. Igaz, volt, aki méltatlankodott: „Szép, szép, hogy elhozták, jól van, egyszer megmutatták, na de azért az túlzás, hogy most itt legyen három hétig…” Anyatejen élő kisgyermek volt, akit anyukája mindennap többször megszoptatott: az anyuka nem tudott volna másképpen jelen lenni – nyilván ez volt az oka, hogy elhozták. Nagyon jó, hogy ott volt ez a kisfiú meg a nagyon fiatal szülei. Tizenkét gyermeket nevelnek, akik közül Davide a legkisebb. Jelen voltak más házaspárok is, többnyire olyanok, akik részt is vesznek az egyes egyházmegyék családpasztorációs tevékenységében.

Ennek kapcsán lendületet kaptam én is, bár minden egyházmegyénkben működik családpasztorációs bizottság, amelynek tagjai családos papok és világban élő házaspárok, illetve szakértők. A szinódusnak mindenképpen lesz eredménye: lelkipásztori irányultságunk jobban a családokra épül majd, és remélem, sőt, biztos vagyok benne, hogy nem csak a görögkatolikusoknál. Egyebek között azt is felszínre hozta a sok szinódusi tárgyalás, beszélgetés, hogy az elmúlt évtizedekben ezzel bizony elmaradtunk. A család nagy támadásoknak lett kitéve, amelyeket láttunk és érzékeltünk, de ennyire összefogottan és tudatosan még nem fogalmazódott meg, hogy a mai fogyasztói, liberális szemlélet pontosan a legértékesebb alapsejtet támadja meg, szétveri a családokat, és így aztán – atomjaira hullva a társadalom – az egyes embereket tényleg nagyon erősen lehet manipulálni. Ki védje meg a családokat? Senki más, mint Isten nevében az egyház – ez fogalmazódott meg. Az egyháznak sokkal jobban be kell vonnia a családokat az egyházi élet minden területére, építenie kell rájuk a katekézisben.

– Amikor egy három hétig tartó tanácskozásról hallanak, sokakban óhatatlanul felmerül – legyen szó hívőkről vagy nem hívőkről –, hogy valamilyen kézzelfogható eredményt szeretnének látni. Hogyan tekint vissza egy hét távlatából érsek atya a családszinódusra, mi volt az értelme, milyen gyümölcsöket termett?

– Személyes megközelítésből azt mondhatom, hogy ha minden püspökben akkora változást hozott, mint bennem, akkor óriási dolgok történtek. Márpedig ez joggal gondolható, látva a többi püspök atyát, beszélgetve velük. Bevallom, én eddig nem szenteltem ilyen jelentős figyelmet a családoknak. Persze sok családrendezvényünk volt eddig is, nem akarom megszégyeníteni az egyházunkat, mintha eddig nem foglalkoztunk volna velük. Úgy érzem, az lesz az egyik legjelentősebb változás, hogy sokkal jobban a családokra épül majd a lelkipásztori élet. Sok dolog fogalmazódott meg, ami segítséget nyújthat a helyes családszemlélet kialakításában.

A kezdeti szövegekben még nem volt annyira bátor a megfogalmazás, mint a végén, hogy nemcsak a házasságkötés előtti hat-nyolc alkalommal, a jegyesoktatásban, hanem sokkal hamarabb fel kell készíteni a fiatalokat a házasságra és a családi életre. Például a hagyományos családi formák szétesése, nevezetesen a három nemzedék együttélésének megszűnése miatt sem lehet úgy átadni az igazi értékeket, mint korábban. Jelentős változás lehet, hogy új módokat kell találni arra, hogy ezeket a fontos értékeket átadjuk és továbbadjuk. Ezt nem lehet a család nélkül megvalósítani.

S ez nem merülhet ki csupán a jegyesoktatás hatékonyabb megszervezésében vagy az ifjúsági katekézis megújításában, ami például az alaposabb szexuális nevelésre irányul. Persze ez is nagyon fontos. Bevallom, én most találkoztam ezzel először, hogy elsősorban az egyház feladata a szexuális nevelés. Felvilágosítás címén ugyanis valami egész másról beszélnek a fiataloknak, holott arról van szó – és ebben éppen az egyház a leghitelesebb –, hogy tanuljuk meg helyesen kezelni Istennek ezt az ajándékát: a testiségünket, a szerelmet, a férfi és a nő különbségét, kapcsolódási pontjait. Ki vegye ezt kézbe, ha nem a kinyilatkoztatásra épülő katolikus egyház vagy a keresztények? Egyfajta prüdéria jellemezte eddig az egyházat, hogy jobb erről nem beszélni, majd a szülők megteszik. De a szülők sem tudják már, hogyan közelítsenek ehhez a kérdéshez, ők is eltévedtek ebben a nagy szellemi kavalkádban (nevezhetjük káosznak is).

De mégsem csupán arról van szó, hogy ilyen katekézist szervezzünk. Hanem arról is, hogy a családokat segítsük abban, hogy ők maguk váljanak kateketikus közeggé. Ezt eddig csupán rájuk hagytuk, és az anyuka vagy a nagymama jobb esetben megtanította a kisgyermeket a Miatyánkra és az Üdvözlégyre. De egyrészt ma már a gyermek nem él együtt a nagymamával, a nagyszülőkkel, másrészt a szülők is egyre kevesebb időt tudnak velük tölteni. Pedig óriási jelentősége van az édesanyának, az édesapának abban, hogy a gyermeke belenőjön az egyházba. Ebben is egy kicsit magukra hagytuk őket. Persze jelentek meg könyvek, amelyeket jó esetben egy-egy buzgó családanya, családapa meg is vásárolt, el is olvasott, és ez segítséget jelentett neki. Ám ennél sokkal szélesebb körű egyházi szerepvállalásra van szükség, amellyel segíthetjük a családon belüli katekézist. A katekézisnek a család ugyanis – így fogalmaztunk többször – nemcsak tárgya, hanem alanya is. Tehát a családokat nem csupán segítenünk kell, hanem arra is buzdítanunk kell őket, hogy a hit átadásának közegévé váljanak. Hogy ez miképp fog megvalósulni, egyelőre nem tudom. Ezek még csak a most megfogalmazott új szempontok, amelyek minden bizonnyal termékenyen hatnak majd a lelkipásztori törekvéseinkre.

– Érsek atya a keleti rítusú egyház képviseletében volt jelen a tanácskozásokon. Ebből a szempontból hogyan tekint a szinódusra?

– Főleg a kiscsoportos beszélgetésekben volt ez érezhető. Én éppen Szvjatoszlav Sevcsuk ukrán nagyérsekkel voltam egy csoportban. Volt még velünk egy törökországi püspök, valamint egy megfigyelő is a román ortodox egyháztól. Érdekes volt, hogy a mi keleti szemléletünk sok ponton újdonságként hatott a jelen lévő atyákra. Főként a nagyérsek hozzászólásaira utalok itt, aki túl azon, hogy nagyszerű lelkipásztor és remek diplomata, kiváló teológus is. Én is ittam a szavait. Szép és mély teológiai hozzászólásai voltak, főként a Szentlélek szerepéről és működéséről. Ez ugyanis mintha nem kapott volna kellő hangsúlyt az előkészítő munkadokumentumban. Igaz, ezt nemcsak mi jegyeztük meg, hanem mások is, hogy a szinódus a kezdetén túlságosan szociológiai szemléletű volt. Pedig nem elég, hogy felmérjük, mi a probléma, s arra valamilyen jámbor gondolattal megtaláljuk a választ. Ha a megközelítésünk nem lelki, akkor a válaszaink sem lesznek azok. A helyzet elemzése lelki megközelítésből kell, hogy fakadjon, mert a megoldás is lelki megoldás kell, hogy legyen. Ebben a kérdésben is érezhető volt a szemléletkülönbség. Sevcsuk nagyérsek több megfogalmazása bele is került egyébként a szövegbe.

Úgy érzem, hogy igenis hozzá tudtunk tenni a szinódushoz, és nagyon fontosnak tartom, hogy szép számmal jelen voltak a keleti püspökök is. Más keleti egyházak is képviseltették magukat rajtunk, görögkatolikusokon kívül: a melkitáktól, a maronitáktól, a malabár, a kopt és a káld keresztényektől, az eritreai egyházból is érkeztek küldöttek. Lelkesítő volt megtapasztalni azt a nyitottságot, amellyel a mi hozzászólásainkat hallgatták a nyugati püspökök, és azt a befogadást, ahogy be is építették a mi gondolatainkat. Természetesen ránk is hatott az a fajta látásmód, amellyel találkoztunk. Ami az egész egyházra is jellemző, miszerint kelet és nyugat egymást gazdagítja, ezen a szinóduson is megjelent.

Mi, keleti püspökök, jó kis csapatot alkottunk egyébként, gyakran találkoztunk, beszélgettünk, nemcsak a szinóduson, hanem azon kívül is. Volt, hogy elmentünk együtt ebédelni, vagy közösen imádkoztunk.

– A közösségi oldalon vezetett naplójában megosztotta, tett egy javaslatot arról, hogy ne készüljön a Szent Családot közösen ábrázoló ikon. Beavatná az olvasókat a felvetés hátterébe?

– Kétségtelen, hogy ez a javaslatom a szinóduson egy kis port kavart. Voltak atyák, akik szerint ezt nem kellett volna felhoznom. De én arra hivatkoztam, hogy maga a pápa biztatott bennünket a nyílt beszédre, az őszinte megszólalásra, így aztán nem lehetett megróni engem emiatt.

Tény, hogy ebben a kérdésben a keleti és a nyugati szemlélet bizonyos különbsége jelenik meg. Az én kifejezett kérésem arra vonatkozott, hogy ikont ne készítsünk a Szent Családról. Tehát egyáltalán nem ellenzem azt, hogy olyan képet fessen vagy alkosson valaki, amely a Szent Családot ábrázolja: Józsefet, Máriát és a kis Jézust. Ezer meg ezer ilyen alkotás létezik természetesen. Kaptunk is egyet ajándékba: egy olasz szobrász művét, amely kis bronzplasztikában ábrázolja a Szent Családot. Ezt haza is hoztam, és nagy becsben tartom. De az ikon, az más. Az ikon nem ábrázol, nem illusztrál, hanem tanít. Az ikonábrázolásnak éppen ezért van nagyon pontos alkotási rendszere, mert nem mindegy, hogy az egyház tanítását hogyan fejezi ki.

Ebben az esetben miről is van szó? Léteznek olyan ikonok, amelyek egyszerre ábrázolják a Szent Család mindhárom alakját. Ezeket kell mintául venni. Ilyen például a karácsonyi ikon. Ha megnézzük, az nem egy idillikus családjelenetet ábrázol. Egyáltalán nem. Ott a kenózisnak, vagyis Isten önkiüresítésének, önmegalázásának félelmetes megjelenítése látható, beleszőve ebbe még az ember és az egész világ rettenetét is. A kis Jézust a karácsonyi ikonon pólyába takarva, csecsemőként ábrázolják, de egy kőládában, amely már a szent sírt jelképezi. Ez azt mutatja, hogy a keleti egyház a megtestesülés titkába már belelátja Krisztus önkiüresítését egészen a sírig, ahol a lepelben megkötözve teljesen kiüresítette önmagát, nemcsak istenségében, hanem emberségében is. Tehát a megtestesülés titkában már így jelenik meg Jézus: a pólyába, s egyszersmind a síri lepelbe burkolt Isten, a maga teljes önátadásában.

Mária a legnagyobb alak az egész ikonon, mert ő a megtestesülés kapuja. Ő a legnagyobb alakja a teremtett emberiségnek. Az ikon közepén magasodik, s kinéz a képből, ránk tekint. Illetve van egy másik ábrázolásmód is, amikor Józsefre tekint, mintegy bátorítólag. Arra a Józsefre, aki egy kicsiny alak lent, az ikon bal sarkában, aki magában búslakodik. Ezzel az ikon József töprengését fejezi ki: „Mit tegyek Máriával? Hogyan bocsássam el? Hiszen micsoda szégyent hozott rám, hogy gyermeket szült.” Ugyanakkor fölidézi magában az ószövetségi előképeket. E töprengő gondolatokat gyönyörűen énekli meg a karácsonyi liturgia. Az embernek ezt a töprengését, kétkedését fejezi ki József személye. Mellette pedig látható még egy másik figura is, akit egyesek a sátán alakjával azonosítanak. Ő az, aki még további kétkedésre készteti Józsefet.

Ez az ikon egy teológiailag teljesen tiszta, megalapozott, biblikus és liturgikus szövegekkel körbefont kép, amely nagyon pontosan megmutatja, hogy kicsoda Jézus Krisztus, ki az Istenszülő, és ki Szent József. Ehhez képest az az ábrázolás, amikor József Mária vállára teszi a kezét, és Mária kezében vagy kettejük ölében pedig ott van a kisgyermek Jézus, tényleg szépen adja vissza azt a nagyszerű egységet, békességet, ami közöttük lehetett, de nem tudja kifejezni azt, ami sokkal fontosabb, hogy milyen viszony volt közöttük. Nem fejezi ki azt az igazi viszonyt, hogy József igazából csak nevelőapja a kisgyermeknek, Jézus nem a saját fia, illetve hogy Mária szülőanyja Jézusnak, ám egészen rendkívüli módon anya, aki az Isten Fiát hozta a világra.

Ennek tükrében fogalmaztam meg a keleti egyház nevében azon kérésemet, hogy ne készítsenek ikont a Szent Családról. Hiszen ha a nyugati egyházban ikonokat festenek, akkor azt mindenképpen a keleti egyház pontos tanítása szerint kell, hogy tegyék. Ez váltott ki némi vitát, amit nem bánok, mert legalább beszélnek, gondolkodnak róla.

– Míg a sajtó vagy nem számolt be, vagy pedig sokszor a botrányokat keresve számolt be a szinódusról, talán az egyik legüdítőbb fejezet Fülöp atyának köszönhető. A Rómában használt kerékpárját megáldatta a Szentatyával, a képek bejárták a magyar és a nemzetközi sajtót. Elmondaná a történetet?

– Magam sem gondoltam volna, hogy ez ekkora szenzáció lesz. Ám a szemfüles újságírók tényleg mindent elkapnak. Ők lesipuskásként mindig kint álltak az épület előtt, és fényképezték, amit csak lehetett. A történet előzménye, amiről talán nem is tudnak, hogy ezt a kerékpárt én kölcsönkaptam az egyik kint tanuló kispapunktól, Grunda Dávidtól. Volt egy kis lelkiismeret-furdalásom is, mert három hétig szegény kénytelen volt gyalogolni emiatt. Sejtettem, hogy nem fogja azt mondani, nem adom oda, de én meg nagyon örültem neki, mert korábban is mindig kerékpárral jártam Rómában. Szerintem ez a legjobb és leggyorsabb közlekedési eszköz a városban. Ám nem akartam minden viszonzás nélkül visszaadni neki. Ezért mikor láttam, hogy mennyire közvetlen a Szentatya, s többször is lehetőségünk nyílik vele beszélgetni, eszembe jutott, hogy egy pápai áldással meggazdagítva adom majd vissza neki a biciklit. Az egyik szünetben el is mondtam a Szentatyának a kérésemet: megáldaná-e nekem alkalomadtán a kerékpárt, hogy így adhassam vissza a gazdájának. Ő mosolygott, nevetett és mondta, hogy persze, majd ha úgy alakul, minden további nélkül megteszi. Így történt, hogy egyik este én már hamarabb kijöttem a szinódus végén az épületből, s indultam volna haza, a Szentatya pedig éppen jött ki Antonio Spadaro jezsuita atyával együtt. Na, akkor mondom, itt az alkalom. Odatoltam hozzá a biciklit. Ő már látott engem közeledni, és rögtön kapcsolt is, így ahelyett, hogy csak messziről megáldotta volna, kedvesen odajött, rátette a kezét a kerékpárra, hosszan imádkozott – gondolom nem a járműért, hanem a gazdájáért és azokért, akik kapcsolatban vannak vele –, majd még váltottunk pár szót. A megáldott kerékpárt így tudtam pápai áldással visszaadni aztán Dávidnak. Ő tréfásan meg is jegyezte: azt latolgatja, hogy fölteszi a Vaterára, hogy lássa, vajon mennyit adnak most már ezért a kerékpárért, hogy pápai áldás van rajta.

– Összefoglalva mi az, amit érsek atya mindenféleképpen kiemelne a szinódusról, amit magával hozott?

– Azt lehetne egyrészt kiemelni, hogy ez a családias légkör pont az ellenkezője volt annak, mint amiről a sajtóban próbáltak beszélni. Másrészt azt, hogy a pápa kihangsúlyozta: ő az, aki irányít, ám mindezt nem uralkodói vággyal teszi, hanem azzal, hogy ő Isten szolgájának szolgájaként van itt jelen. Többször utalt erre, mely összhangban van Krisztus szavaival: „Nem azért jöttem, hogy nekem szolgáljanak, hanem hogy én szolgáljak.” Ez nemcsak a püspököknek szóló figyelmeztetés volt arról, hogy ő itt a vezető, mi pedig figyeljünk rá, hanem példát és mintát is adott ezzel nekünk. Püspökként ugyanezt kell tennünk a saját egyházainkban: egyrészt határozottsággal irányítani, vezetni a ránk bízottakat, másrészt pedig – amely ugyanezt jelenti – szolgálni őket. Nem uraskodni, nem visszaélni a hatalommal és a helyzettel, hanem az utolsónak tűnő legszegényebbhez is ugyanazzal a szeretettel fordulni, mint máshoz. Tehát összességében a szinóduson családélményben volt részem, katolikus egyház élményben volt részem, illetve lelkileg is megerősödtem abban, hogy ezt az utat kell járni, abban a reményben, hogy ez valóban az egyház megújulásának is az útja.

Fotó: Lambert Attila, Newliturgicalmovement.org, Facebook

Kuzmányi István/Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Ehhez a cikkhez ajánljuk
Rovat: Nézőpont
Vezető híreink - olvasta már?
szentmisevel-zarult-hazassag-hete-rendezvenysorozat-budapesten
Szentmisével zárult a házasság hete rendezvénysorozat Budapesten

Bíró László, az MKPK családpasztorációért felelős püspöke mutatta be a házasság hete országos programsorozatának záró szentmiséjét február 19-én Budapesten, a belvárosi Nagyboldogasszony-főplébánia-templomban. Házasságban, családban élni jó – üzeni a 10. születésnapját ünneplő rendezvény.

2017. február 19. vasárnap
ferenc-papa-mennyei-atya-szemevel-nezzuk-az-embereket
Ferenc pápa: A mennyei Atya szemével nézzük az embereket!

Február 19-én a szentatya az ellenségszeretet parancsának forradalmai újdonságáról elmélkedett a vasárnap déli Mária-imádság elmondásakor. Hangsúlyozta, hogy a rossz láncolatát csak jóval tudjuk megtörni, és hogy ellenségként nemcsak mások viselkedhetnek, hanem sajnos mi, magunk is.

2017. február 19. vasárnap