Párbeszéd és misszió – Konferencia a Pázmány HTK-n az Egyház küldetéséről

Hazai – 2024. április 30., kedd | 18:20

Párbeszéd és misszió – Az Egyház küldetése a világban tegnap és ma címmel rendezett konferenciát április 29-én Budapesten, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán (PPKE HTK) az Ut Unum Sint Ökumenikus Kutatócsoport, melyen teológusok és teológushallgatók tartottak előadást.

1984-ben adta közre a Vallásközi Párbeszéd Dikasztériumának elődje, a Nem-keresztények Titkársága a Párbeszéd és misszió című dokumentumot. Az évforduló alkalmat adott arra, hogy a 2022-ben Kuminetz Géza, a PPKE rektora által létrehozott Ut Unum Sint Ökumenikus Kutatócsoport konferencia keretében foglalkozzon a magyarul meg nem jelent dokumentummal.

A konferencia bevezetőjében Kránitz Mihály teológus arra hívta fel a figyelmet, hogy a missziós parancs kétezer éve meghatározza az Egyház, a mi életünket, az evangelizáció koronként változó formában, de változatlan tartalommal kell hogy folyjon. A II. Vatikáni Zsinat Ad gentes határozata kijelenti,

az Egyház missziós természetű kell hogy legyen, és ez a parancs minden hívőre egyaránt vonatkozik.

Az elmúlt hatvan évben a misszió új megközelítésével új alapelvek fogalmazódtak meg; az egyik legfontosabb a párbeszéd. Az Ecclesiam suam 1964-ben vázolja az Egyház e törekvése – megújítson és üdvözítsen minden teremtményt – szempontjait, majd 1984-ben a Párbeszéd és misszió fogalmazta meg az igehirdetés lényegét és módszerét. Ez a dokumentum negyvenéves, mégis érdemes felerősíteni üzenetét. Hangsúlyai ma is érvényesek.

Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek, az MKPK Ökumenikus Bizottságának elnöke nyitotta meg a konferenciát. Ferenc pápát és Erdő Péter bíborost idézve hangsúlyozta a missziós parancs, valamint az ökumenikus és vallásközi törekvések fontosságát. Felolvasott a közelmúltban Kecskeméten tartott Közös úton a Szentírással konferencia zárónyilatkozatából: „Hisszük, hogy ez az út – a közös, néha fájdalmas múltból tanulva – a nemzeti összefogás, a békés jövő felé visz.”

Bartal Boróka, a PPKE HTK hallgatója bemutatta a Párbeszéd és misszió dokumentumot, vázolta keletkezése körülményeit és a létrehozásában közreműködők – VI. Pál és Szent II. János Pál – szándékait. A dokumentum alapvetése, hogy a párbeszéd több mint vita: a kölcsönös gazdagodás eszköze, melyben a nyitás, nyitottság kulcsszó.

A Párbeszéd és misszió újraírta az Egyház hozzáállását a más vallásúakhoz egy olyan korban, amikor sürgetővé vált a dialógus. Alapküldetésül adta a missziót, melynek attitűdje a párbeszéd kell hogy legyen. A dokumentum azt kéri, hogy ez a párbeszéd legyen őszinte és valódi, semmiképpen sem taktikai eszköz, hogy elérjük a másik meggyőzését. A párbeszéd alapja a keresztényi szeretet és tisztelet a másik iránt, mindaz iránt, ami a másik vallási meggyőződésében jó.

A dokumentum azt javasolja, hogy az Egyház folytasson több szinten párbeszédet. Ennek egyik formája az együttműködés: humanitárius, társadalmi, gazdasági területen felmerülő, húsba vágó közös ügyekben. Fontosnak tartja továbbá az „élet párbeszédét”, a békés együttélést, ahol megvallhatjuk hitünket. Felszólít a spirituális tapasztalatok megosztásának gyakorlatára. Teszi mindezt abban a szellemben, hogy a kereszténység lényege a szeretet.

James Jimson Pullappallil SVD Isten igéjének hirdetése a párbeszéd által címmel mutatta be a verbita rend – az alapító, Janssen Szent Arnold tanítására épülő – missziós módszerét. A fiatal szerzetes a délnyugati-indiai Kerala államból származik, ahol négy tartományban háromszáz verbita szerzetes él. A verbita misszió az apostolkodás, a teremtés megőrzése, az igazságosság és béke szellemében épül fel. Ott, ahol elindul egy misszió, alapvető, hogy a szerzetesek megtanulják a helyi nyelvet, és az a céljuk, hogy beilleszkedjnek az adott kultúrába.

Megküzdenek azért, hogy megismerjék őket; életük által tesznek tanúságot keresztény hitükről. Nyitott hozzáállással, a szegényekre fordított nagy figyelemmel vannak jelen, és arra törekszenek, hogy az evangélium szellemét az élet minden területébe – család, társadalom, oktatás, művészet, gazdaság, politika – bevigyék. Hitvallásuk, hogy a szeretet az a nyelv, amelyet mindenki megért.

Kránitz Mihály áttekintette, hogyan alakult az ökumenéhez való viszony a Katolikus Egyházban. Az elmúlt száz év ugyanis megmutatta, hogy a keresztények számára nincs más út, csak az egységé. A 20. század közepe hozott változást, amikor a II. Vatikáni Zsinat során megfogalmazta saját feladatát a vallásokkal kapcsolatban, a belső megújulást, a keresztény egység szorgalmazását és a világgal való párbeszédet tűzve ki célul. Az 1964-ben megjelent Ecclesiam suam körlevél lefektette a párbeszéd alapjait; elkezdődött a pozitív kapcsolatrendszer kiépítése katolikusok, protestánsok és ortodoxok között. Az Unitatis redintegratio kezdetű dekrétum 1964-ben páratlan áttörésnek számított a korábbi tartózkodó, sőt mi több, elutasító magatartással szemben. Kimondta: egyszerre szükséges a „szeretet párbeszéde”, ami egymás elfogadását jelenti, és így feltétele az „igazság párbeszédének”, vagyis a teológiai eszmecserének. Ennek szellemében alaposan átgondolt és megérlelt közös megnyilatkozások születtek, amelyeknek nagy a lelki és szellemi ereje.

Az előadó azt elemezte, hogyan van jelen a vallási jelenség, vagyis a természetfelettiről való gondolkodás az emberiség életében. Ebben meglátása szerint gyökeresen újat hozott az ember rendeltetéséről és jövőjének felismeréséről a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás. „Míg a választott nép élete és szent iratai bizonyítékai annak, hogy Isten párbeszédet folytat az emberrel,

mindaz, amit Isten velünk, emberekkel közölni akart, annak teljes mélysége egyedül Krisztusban ragyog fel, aki ennek a kinyilatkoztatásnak közlője és teljessége is egyben”

– fogalmazott az előadó.

Kránitz Mihály megállapította, a hit és a vallás egyre inkább kikerül az általános gondolkodásból; közömbös, néha pedig ellenséges környezet veszi körül. Korunkban gyakori, hogy valaki egyáltalán nem hisz, de az is, hogy kész szinte bármiben hinni. Ebben a helyzetben az Egyháznak arról kell tanúságot tennie, hogy van értelme az ember életének, és hogy éppen ez az értelemkeresés adja számára az igazi boldogságot. Ugyanakkor a keresztény hit jövője az emberiség jövője számára is nagy kihívás – hangsúlyozta a teológus. – Ez a kihívás még soha nem volt ilyen nagy jelentőségű, mivel az emberiség szabadsága és felelőssége együtt haladt a megismerés fejlődésével. A ma élő emberek sem jobbak vagy rosszabbak a korábbiaknál, de a rendelkezésünkre álló eszközök végtelenül nagyobbak a jóra és rosszra egyaránt. Erős a remény, hogy a modernitás eljut arra bölcsességre, amelyben maga is képes lesz a megtérésre.

Laurinyecz Mihály Lehetőségek és veszélyek – A mesterséges intelligencia a hitoktatásban címmel tartott előadásában arra kereste a választ, hogyan lehet a hit átadásának eszköztárában használni a mesterséges intelligenciát. A morálteológus előadás-sorozatot tart a PPKE HTK távoktatási programjában, az erkölcsteológia szemszögéből tekintve a mesterséges intelligenciára. Átgondolásra ajánlott kérdéseket: Meddig mehetünk el a világ átalakításában? Mihez vezethet, ha az MI-re bízzuk a döntéseket? Tilos a manipuláció – de hol van a határa? Ott vagyunk-e, ahol kommunikálunk? Az vagyok-e, amit kommunikálok?

Laurinyecz Mihály összesítette az MI előnyeit és hátrányait. A tömegek elérésének lehetősége, a térbeli és időbeli elérhetőség szabadsága, a csoportos és egyéni bekapcsolódás lehetősége vannak az egyik serpenyőben. A másikban ott van a hozzáférhetőség technikai és képzettségbeli akadálya, az eszközigényesség, a folyamatos up date kényszere.

Az előadó az MI a hitoktatásban kérdéskört illetően figyelmeztetett: nagyon kell törekedni az őszinte légkör fenntartására, jutalmazni kell a személyes forrásból származó teljesítményeket; részesítsük előnyben a közös tevékenységet, a fizikailag elérhető személyeket, az offline kapcsolatokat.

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria