Egy özvegyasszony és egy szerzetes álma – Misszió Bejrút szegényei és utcagyerekei között

A menekültek beáramlása, a bankválság és a politikai zűrzavar (amely megakadályozza az elnökválasztást) minden képzeletet felülmúlóan súlyosbította a mai Libanon nagy problémáját: a társadalmi szinten megélt rossz közérzetet. Hallgatás övezi ugyan, de széles körű, hatalmas szegénység sújtja a cédrusok földjét: gyerekek, akik vacsora nélkül mennek aludni; egyetlen étkezésként száraz kenyér paradicsompürével; betegek, akik a kórház küszöbén halnak meg; egészségtelen lakások; diákok, akik kényszerűségből kimaradtak az iskolából és idő előtt munkába kellett állniuk; nem is beszélve a családon belüli erőszakról és a kiskorúakkal szemben elkövetett szexuális visszaélésekről.

A háború éveiben alapított szervezet Bejrút északi külvárosában, a Szin el-Fil munkásnegyedben szolgál, ahol libanoniak, kurdok, örmények, egyiptomiak, irakiak, ázsiai bevándorlók és egyre több szíriai zsúfolódik össze. Az egyesület 1986-ban jött létre annak nyomán, hogy egy damúri özvegyasszony, Nohad Azzi megkondította a vészharangot, és kérte az afrikai fehér atyák egyike, Francis Leduc segítségét. A 2022 decemberében elhunyt szerzetes húsz éven át tanított erkölcsteológiát a Szent József Egyetemen, de mindenekelőtt olyan ember volt, aki meghallgatott másokat.

Az alapítók kitartásának, hitének és önfeláldozásának köszönhető, hogy az intézmény a háttérben tevékenykedve fennmaradhatott. A 2019-es bankválság eltüntette a libanoni adományozókat – mondta Nohad Azzi az AsiaNewsnak. – A franciaországi Cholet-ban alapított testvérközösségnek, valamint néhány Libanonon kívül élő szponzornak és jótevőnek köszönhetően tudunk fennmaradni. De nem tudjuk, mit hoz a holnap. A libanoni szociális minisztérium nem ad semmilyen forrást, és az államkassza, amelyet egy erkölcstelen és rövidlátó uralkodó osztály kifosztott, mostanra kiürült.

Ennek ellenére a Libami folytatja munkáját, köszönhetően mintegy húsz állandó tagjának, akik között nyolc pedagógus és négy szociális munkás is van. Elsősorban az egészségügyi és szociális ellátást nélkülöző családokat támogatják, különösen a nagyobb, öt-, hat- vagy akár kilencfős családokat, melyek egyetlen szobába zsúfolódva élnek, ahol az összetekert matracokon kívül csak egy televízió van. Az anya általában takarítónő, az apa a legjobb esetben napszámos, vagy ha nem, akkor beteg, munkanélküli vagy börtönben van. A gyerekek egy része különféle traumáktól szenved, sokan vannak köztük autisták, szellemi fogyatékosok, Down-szindrómások, hogy csak a leggyakoribb eseteket említsük.

„Ezeknek a családoknak a számára – magyarázza az aktivista – a Libami cselekvési tervet dolgoz ki, amelybe több dolog beletartozhat: sürgősségi segély (főként orvosi), tandíj kifizetése (jelenleg 150 kedvezményezettnek), a családtagok bevonása az egyesület által szervezett tevékenységekbe. Ily módon mintegy hatszáz családot segítenek alapvető szükségleteikben vagy programokkal.

A Libami szezonális csokoládéműhelyt is működtet, ahol minőségi termékeket állítanak elő Belgiumból származó alapanyagokból. Az ünnepek előtt dolgoznak, lehetővé téve 27 családanya számára, hogy jövedelmüket kiegészítsék. „Minden évben 600 kiló csokoládét küldünk Cholet-ba” – mondja elégedetten Azzi.

A Libami támogatást nyújt hetven olyan fiatalnak, akik szűkös lakásokban élnek, ahol nincs elég hely a munkához vagy a tanuláshoz. Az egyesület hétfőtől péntekig minden délután rendelkezésükre bocsátja a helyiségeit, és meleg ételt is biztosítanak számukra.

Az egyesület legnagyobb aggodalma az utcagyerekek sorsa, akik nem járnak iskolába, vagy akik már korán beállnak a munka világába mint zöldségárusok, szerelők. „Mindent megteszünk – mondja Nadine, az egyik pedagógus –, hogy a gyerekeket kimentsük az utcáról, ahol sokféle veszély leselkedik rájuk: koldulás, bűnözés, átverés, prostitúció, pornográfia, kábítószer, sőt még a szervkereskedelem veszélye is. Mit meg nem tenne egy gyerek száz dollárért!”

A környéken sokat beszélnek egy nemrég lebuktatott pedofil csoportról, amelynek tagjai az állami iskolákba jártak be, hogy elcsábítsák a gyerekeket. Nohad Azzit különösen bántja, hogy sokan büntetlenül maradnak, és az intézmények hanyatlóban vannak. „Az ország összeomlóban van, Libanont csak a hit tartja továbbra is talpon” – állapítja meg végül.

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Forrás és fotó: Mondoemissione

Magyar Kurír