A nagybátyám mintaszerű mester volt – Kodolányi Gyula emlékei a 125 éve született Kodolányi Jánosról

– Kodolányi János életéből tudjuk, hogy már fiatalon elszakadt a családjától, édesapja második házasságából született öccsével – az Ön édesapjával – pedig sokáig nem érintkezett. Később aztán kibékültek…

– A nagybátyám húsz-huszonegy éves korában lázadó fiatalként megszakította a kapcsolatot az édesapjával. Titokban feleségül vette egy falubeli módos parasztgazda lányát, Csőszi Matildot. Megszöktek, mindketten maguk mögött hagyva a szülői házat, és végül Budapesten kötöttek ki. Nagybátyám megkezdte az újságírói pályáját, már igen korán versei és elbeszélései jelentek meg. Hosszú éveken át nagy szegénységben éltek, egészen addig, amíg az új nemzedék mentora, Mikes Lajos oda nem vette őt az Est Lapokhoz, Szabó Lőrinccel együtt. A húszas évek végén édesapám is feljött Budapestre, mérnöknek tanult. Akkoriban kerültek közelebb egymáshoz a nagybátyámmal, s a harmincas évek végén a viszonyuk szorossá vált. Nagyapám miniszteri főtanácsosként ment nyugdíjba, a Gellérthegy utcában lakott, a felső középosztályhoz tartozó hivatalnokok negyedében. Nagybátyám és az édesapja közötti kapcsolat azért vált feszültté már egészen korán, mert az apja jogi úton eltávolította a családi házból a feleségét azzal, hogy „beszámíthatatlan”. A nagybátyám így anya nélkül nőtt fel, bár zongorista mostohaanyja megismertette őt a klasszikus zene csodájával.

– Önnek és a családjának milyen volt a kapcsolata a nagybátyjával?

– Vannak családi fényképeket, amelyeken kisgyermekként a nagybátyám ölében ülök; ő lett a keresztapám. A szüleim velem együtt az ő lakásában húzták meg magukat a bombázások idején. Az öcséimmel is foglalkozott. Később azért szakadtunk el egymástól, mert a személye elleni folyamatos támadások miatt 1949-ben úgy döntött, hogy feleségével együtt Balatonakarattyán telepszik le, a kis nyaralójában. A B-listázások áldozata lett, így nem kaphatott sem állást, sem nyugdíjat, de még rokkantellátást sem, pedig az egyik lábára már gyermekkorától kezdve sántított. Rendkívül mostoha körülmények között élt. A háború előtti és alatti években rengeteg politikai ellenfelet szerzett magának, bal- és jobboldalról egyaránt. 1945-től ugyan megúszta az olyan kegyetlen meghurcoltatásokat, mint amit például Szabó Lőrincnek kellett elszenvednie, de politikai rágalomhadjárat indult ellene, és a háború után írt első könyvét, a Vízöntőt (1948) – ami később, 1956 után Vízözön címmel jelent meg – bevonták és bezúzták. Természetesen ez nem pusztán a személyének szólt, hanem a könyv témájának.

– Ez volt az első darabja Kodolányi János monumentális bibliai témájú tetralógiájának: Vízözön, Én vagyok, Az égő csipkebokor, Új ég, új föld.

– A Vízöntőben két mezopotámiai városállam harcol egymással. Ez a könyv ragyogó ötvözete a történetírásnak és a szatírának, de a mitologikus fantasztikus regénynek is. Közeli íróbarátai is szerepelnek benne, felismerhetően: Németh László, Szabó Lőrinc, Várkonyi Nándor, Márai Sándor. Ez is jelzi, hogy a történet a jelenről szól: a világot szinte elpusztítják az egymással háborúzó hatalmak, amelyek tömegtársadalmak fölött uralkodnak. A nagy állami ünnepek kísértetiesen emlékeztetnek a hitlerista és a sztálinista rítusokra. A regény a Gilgames-eposz első részének feldolgozása, de a fentiekből érthető, hogy az egyre agresszívebb kommunista cenzúrát bosszantotta ez a könyv. Miután nagybátyám a feleségével belső emigrációba vonult Balatonakarattyára, évekig csak néhányszor találkoztunk. Amikor a testvéreimmel biciklitúrákat szerveztünk a Balaton körül, mindig megszálltunk Akarattyán is. Apám sűrűbben járt le hozzá, mert rádióhálózat-fenntartó mérnökként szolgálati autója volt.

– Ön mikor került szorosabb kapcsolatba a nagybátyjával?

– 1960 elején. Említettem, hogy 1949-től Balatonakarattyán éltek a nagybátyámék. Tíz év elteltével, 1959-ben megvásároltak egy budapesti lakást a Böszörményi út és a Beethoven utca sarkán. Ettől kezdve szinte minden szombat délelőttöt náluk töltöttem. Apámmal megbeszélték, hogy szívesen foglalkozna velem. Bár még csak hatvanéves volt, egy súlyos betegség következtében fokozatosan elvesztette kezének és lábának mozgásképességét. A Rákosi-korszakban nagy nélkülözések mellett írt meg négy nagyregényt Akarattyán. Az alkotóenergiája emberfeletti volt, de nagymértékben elhasználta az energiaforrásait. 1956 elején infarktussal a füredi kórházba került, ahol a vizsgálatok során az orvosok nem vették észre, hogy súlyos cukorbetegség támadta meg a szervezetét. Ez egy progresszív bénulási folyamatot indított el nála. Amikor elkezdtem rendszeresen járni hozzá, már az elektromos írógépén sem tudott írni. Megajándékozott az új, Békés Gellért és Dalos Patrik fordította római Újszövetséggel; az ajánlást a fia írta bele, a nagybátyám csak a nevét tudta belekaparni nagy nehezen. Az utolsó könyvét, a Visszapillantó tükör című memoárját már magnetofonra mondta.  Áradó energiáit ebben a helyzetben barátokkal és tanítványokkal folytatott beszélgetésekre fordította. Sok fiatallal foglalkozott. A három öcsémmel is beszélgetett, ha nem is olyan szisztematikusan, mint velem. A levelezéseiből tudjuk, hogy szoros kapcsolatot tartott például a festőművész Nyerges Pállal, akinek művészeti és lelki mentora is volt a Rákosi-korszak idején. Nagyon hosszú leveleket írt Szabó Lőrincnek, Várkonyi Nándornak és Borbély Ervinnek, az asztrológus, novellista barátjának. Ezekből a levelekből mint egy naplóból ismerjük meg korának gondjait, gondolatait a regények írásának idejéből, és tükrét kapjuk a diktatúra mindennapjainak. A levélcenzúrának szánt „ökörségeket” is írt a levelekbe, például a szovjet „békeharc” és a nagy növénynemesítő, Micsurin dicséretét.  

– Ön először a Műegyetemre jelentkezett, majd átiratkozott az ELTE bölcsészkarára. A tanulmányairól is beszélgetett a nagybátyjával?

– Természetesen. Édesapám nyomdokain akartam járni, de engem inkább a repülőgépek és autók érdekeltek. A gépészmérnöki karon derült ki, hogy az nem nekem való. A nagybátyám megkérdezte: miért kell neked odajárnod, ha ennyire szenvedsz tőle? Menj át a bölcsészkarra. El is kezdtem készülni az angol–magyar szakra. Mivel a szabadidőmben idegenvezetőként dolgoztam, hogy segítsem apámékat és függetlenítsem magam, sokkal többet tudtam angolból, mint amennyit a gimnáziumban tanultam. Olvastam angol klasszikusokat, magyarból pedig mindig jó voltam. Akkoriban húsz pont volt az elérhető maximum, tizenkilencet szereztem, de a szabályok szerint nem juthattam be, mert már jártam a Műegyetemre. A nagybátyám azonban el tudta érni, hogy fölvegyenek.

– Ez hogyan történt?

– Nagyon sokarcú, sokrétegű volt a szocialista rendszer viszonya a harmincas években fellépett radikális értelmiséggel. Ez a nagy nemzedék fokozatosan kapcsolatot talált a Horthy-rendszer nómenklatúrájának patrióta és modern gondolkodású szereplőivel, ami az 1944-es ellenállási mozgalmakban csúcsosodott ki. De ifjúságukban sok élő baloldali kapcsolatuk is volt.  Az 1945-ben Moszkvából hazaérkező Rákosiék és az itteni, a Horthy-érában illegalitásban élő kommunisták meg akarták nyerni őket maguknak. Nagybátyámtól, mint másoktól is, azonban elvárták volna, hogy „önbírálatot gyakoroljon”, vagy látványosan álljon át. Ö ezt megtagadta. 1956 után, a véres megtorlások idején az új Kádár-kurzus kultúrpolitikusai és írói teli szájjal szidják az úgynevezett ellenforradalmat, de közben az akkor még a második sorba tartozó Aczél György már Kádár távlati stratégiáján dolgozik: a terror végeztével modus vivendit kell találni a magyar néppel, mert a forradalom bizonyította, hogy nálunk nem működnek a sztálini módszerek. Aczél György felújította a kapcsolatokat a művészeti és a tudományos világ Rákosiék által kiszorított vagy hallgató legjobbjaival. Nagybátyámat is felkereste, ahogy másokat is, beszélgetett velük. Ez a politika kerül előtérbe az 1962 utáni amnesztiával, az amerikai és a vatikáni kapcsolatfelvétellel. A nagybátyám elérte Aczélnál, hogy felvételizhessek a bölcsészkarra, majd pedig hogy fölvegyenek.

– Akkoriban Ön már írt verseket? És ha igen, beszélgettek ezekről?

– Nem, így nem is beszélgethettünk a verseimről, mert nem voltak. A nagybátyám mintaszerű mester volt, pontosan tudta: nem szólhat bele abba, hogyan fogja irányítani a pályámat a tehetségem, az elhivatottságom. Mindenről beszélgettünk, de hivatásról, karrierről, pénzről, érvényesülésről nem. A lélek világa volt a téma, a hit, a kozmosz, a művészet, a magyar nyelv, a történelem. Hallatlanul szerencsés vagyok, hogy a mesteremet a családunkban találtam meg, és egy olyan ember személyében, aki kiemelkedő képviselője volt a magyar szellemnek.

– Egyszer azt nyilatkozta: óriási hatással volt Önre a nagybátyjából áradó szeretetenergia. Mire gondolt?

– A szeretet egyik fő megnyilvánulása a figyelem, tehát az, hogy amikor beszélgetek valakivel, az illető teljes mértékben jelen van. Azután ott van az empátia és a segítőkészség. Nagybátyám annyiban mégiscsak igazgatta a sorsomat, hogy ő javasolta: jelentkezzem a bölcsészkarra. A szeretet világít és izzik barátságainak intenzitásában, a Szabó Lőrinchez, Várkonyi Nándorhoz, Nyerges Pálhoz, Zimándi Pius Istvánhoz írt leveleiben, de említhetem a kivételes tehetségű fiatal novellistához, Szabó Istvánhoz intézett leveleit is. Ő valódi őstehetség volt, gazdálkodó parasztfiú, és a nagybátyám igyekezett irányítani, hogy szellemileg a megfelelő útra lépjen. Nagybátyám ráhangolódott a másik ember személyiségére, lelki és egyéb szükségleteire, s közben átadta neki a saját világlátását. De gyakran össze is veszett a barátaival és a tanítványaival.  A szeretetkiáramlásnak ugyanis megvolt a másik oldala: elvárta, hogy ő is feltétel nélkül kapjon szeretetet és figyelmet. Nagyon mostohán bánt vele az élet, először még gyermekkorában, majd másodszor 1943–1955 között: a német megszállás alatt állandó életveszélyben volt, a sajtóban rágalomhadjáratot indítottak ellene 1944–1945-ben, megtapasztalta egyes barátai pálfordulásait, kicsinyes bosszúit. Fájdalommal élte meg mindezt, és szenvedélyesen válaszolt a támadásokra, az igaztalan vádakra. 1963 őszén egyszer hirtelen azt mondta, nem akar többet találkozni velem, mert elárultam. Ez borzasztóan rosszul érintett engem. Csak sokkal később, Zimándi Pius István premontrei szerzetes, irodalomtörténész könyvéből tudtam meg: akkor kezdődött el a feleségénél drámaian a korai leépülés, és az ő állapota is egyre rosszabbodott. Ebben a kétségbeesett pillanatban zajlott le köztünk ez a telefonbeszélgetés. Az volt a baj, hogy mindig nagyon erős volt az igazságérzetem, és érthetetlenül méltatlannak éreztem a szavait Borzasztóan fájt, de sajnos rátarti voltam. Később próbáltam még összekötni a szálakat, de amikor hívni próbáltam, mindig a lánya vette fel a telefont, és ő nem nagyon segített abban, hogy a kapcsolatunk rendbe jöjjön. Lehetséges azonban, hogy a nagybátyám azt is tudta: az embernek önállósulnia kell, és elszakadnia a mesterétől. Lehet, hogy a lelki fejlődésem szempontjából így volt a helyes. Így rákényszerültem, hogy rálépjek a magam szellemi útjára.

– Kodolányi János római katolikusnak született. Ifjúságában áttért reformátusnak, de végül 1968-ban, nem sokkal a halála előtt, újra felvette a római katolikus vallást. Hogyan történt ez?

– Hosszú folyamat volt. Zimándi Pius egy 1955-ben írt levelében említi, hogy Gellért a Mátrában pihen, és remekül érzi magát. Belon Gellértről van szó, aki a Magyar Katolikus Egyház kiemelkedő alakja volt, az egyetlen olyan püspök, akit hiába nevezett ki a Vatikán, a magyar állam nem erősítette meg a kinevezését. Valódi közösségépítő volt, tehetségesen és szeretettel foglalkozott a fiatalokkal. Csak élete végén nevezték ki püspökké. Belon Gellért és a nagybátyám között mély lelki és szellemi barátság alakult ki, ami meghozta a gyümölcsét: újra felvette a római katolikus vallást. A folyamat azonban már korábban elkezdődött nála: már a Jézus-regénye, az Én vagyok írása közben kifejti Várkonyi Nándorhoz írt leveleiben, hogy elégedetlen a protestáns bibliafordításokkal. Sok nyelven tudott, franciául, németül, finnül, latinul, ógörögül. A Jézus-könyvéhez páratlanul mély, beható tanulmányokat folytatott a zsidó nép történetéről, teológiáról, Jézus korának mindennapjairól. Amikor Izraelben jártam, azt mondtam magamnak: ez az a táj, amit ő oly érzékletesen írt le, holott sosem láthatta testi szemeivel… Úgy érezte, hogy a katolikus fordítások hitelesebbek, fenntartják az eredeti szövegek titokzatosságát, sokértelműségét. Ekkor érlelődhetett meg benne ez a döntés. Én még azt is mondanám, hogy ezzel lelkileg visszatért az édesapjához, akivel, miután elhagyta a szülői házat, soha többé nem volt hajlandó találkozni. Nagyapám hívta őt a halálos ágyához, de oda sem ment el. A nagybátyámban volt azért könyörtelenség is. Úgy érzem, azzal, hogy élete végén visszatért a katolikus valláshoz, lelkileg békét kötött az édesapjával is. A nagybátyám temetésén egyébként Belon Gellért mondta a beszédet.

– Mennyire hatott Önre a nagybátyja Jézus-képe?

– A témáink között ez is állandóan jelen volt, bár én akkoriban még nem olvashattam a regényt. A nagybátyám Jézus-könyve 1951-ben elkészült ugyan, de nagyon sokáig csak gépelt példányokban terjedt. Papok, lelkészek, katolikusok, reformátusok, teológus diákjaikkal egyetemben, szétszedték a hatalmas terjedelmű regényt, és mindenki megkapta a maga gépelési feladatát. Így állt össze, így létezett az Én vagyok. 1957-ben önálló kötetben megjelent a Magvető Kiadónál a regény egyik hosszú fejezete, Júdás-önéletrajza Jehuda bar Simon emlékiratai címen, de ez a teljes könyvnek talán csak a tizedét teszi ki. Nagybátyám halála után, 1972-ben adták ki először a regényt Én vagyok címmel, ám ez egy radikálisan meghúzott változat volt; a kommunista szerkesztők és cenzorok gyakorlatilag Júdás-könyvet csináltak a Jézus-könyvből. Megcsonkították. Ezért is fordulhatott elő, hogy voltak, akik úgy gondolták, ez valójában egy Júdás-könyv. A nagybátyám is annak nevezte a levelezésében, de ebben az illő alázat munkált. Hiszen gondoljunk bele: ha azt állítom, regényt írok Jézusról, az csaknem szentségtörő mondat. Ha van érzékünk a szakralitáshoz, nem mondunk ilyet. Júdás megírható, gyarló lény, és az ő szemszögéből kerül be Jézus a látókörünkbe, de a regénynek mégis Jázus a hőse. Sokan azt mondták, hogy Júdás az író önarcképe. A nagybátyám valóban beleszőtt a könyveibe önéletrajzi elemeket, sok író teszi ezt, de nagyon félrevezető ez alapján azonosítani a szerzőt a hősével. Júdás alakjában a modern, kétkedő, minden tudást mohón behabzsoló, de továbbra is kételyeiben élő értelmiségi mesteri portréját rajzolja meg. Ő nem azonos Kodolányi Jánossal, aki hívő volt egész életében, még rövid „ateista, kommunista” korszaka alatt is. Zimándi Piusnak írja az egyik levelében, hogy vitája volt a Vigiliával.  Amikor 1955-ben úgy látszott, már előjöhet ezzel a regényével, először a Vigiliának küldött belőle részleteket. Sík Sándort nagyon szerette, a barátja volt, de a Vigilia mégiscsak katolikus lap volt, és nem jelent meg a részlet.

– Milyen kifogásokra hivatkoztak?

– Egyes főpapoknak vélhetően nem tetszett a Júdás-kép. A nagybátyám azt is megtudta, hogy úgy vélték, Mária Magdolna ábrázolása sértené a hívők egy részének érzékenységét. Erről azt írja: Mária Magdolna volt az, aki megértette Jézust, nem pedig Júdás. Mária Magdolna mondja azt, hogy Jézus meghal érte, mert szereti őt, a bűnös embert. A nagybátyám azt is írja Zimándinak: sokan még egyházi körökben sem tudták, hogy két Mária van: Mária Magdolna és a másik Mária, Márta és Lázár testvére. A könyv egyébként nem Jézus feltámadásával, végződik, hanem Júdás öngyilkosságával.

– Júdás Jézus keresztútján döbben rá, hogy valóban az Isten Fiát árulta el. Gyönyörű a befejezés: Jehuda, miután nyakában a kötéllel elrúgja maga alól a követ, „testetlenné válik. Száll mozdulatlanul, tüdeje görcsösen vonaglik, aztán boldogan falja, issza a fényt, az életet. Mint a hal, amelyet a partról visszadobnak a tengerbe”. Szinte ott van mellette Isten végtelen kegyelme.

– A mélyen vallásos öcsémmel beszélgettünk erről legutóbb. Azt mondta: kételkedik abban, hogy ez elfogadható, mert a jelenet azt sugallja, hogy Júdás kegyelmet nyer a halálában. Szerintem azonban éppen ez a jézusi szellem legvégső kifejeződése, a határtalan megbocsátás.

– Az Én vagyok teljes, csonkítatlan változata csak 2002-ben jelent meg, a Szent István Társulatnál. Ifjabb Kodolányi János mutatta be a regényt.

– A Katolikus Egyház sokat tett a nagybátyámért azzal, hogy ennek a regénynek a kiadásával a Szent István Társulat elindította a Kodolányi János-életműsorozatot. Legalább egy tucat könyve jelent meg ott. Sajnos aztán megakadt a sorozat, de megjelent az Én vagyok teljes szövege, és sok más klasszikus könyv is. Újdonság volt nagybátyám ifjúkori verseinek kötete, Üzenet enyéimnek címmel. Nagyon jó verseket írt, s aztán a prózájában, regényeiben és novelláiban is ott ragyog ez a költői tehetség. Egyrészt a nyelv iránti hallatlan érzéke, másrészt a költő látomásossága, miközben a mindennapi dolgokat a legapróbb részletességgel ábrázolja. 

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. április 28-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.