„Hirdessétek az evangéliumot, és ha szükséges, akkor szavakkal is!” – Ferenc pápa nápolyi beszéde

Ferenc pápa – 2019. június 26., szerda | 11:33

Június 21-én a Szentatya maga is felszólalt azon a nápolyi konferencián, amelyen arra a kérdésre keresték a választ, hogy milyennek kell lennie a mai teológiának a két éve kiadott Veritatis gaudium apostoli konstitúció után, amely az egyházi egyetemekre és fakultásokra vonatkozó új előírásokat tartalmazza. Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Kedves hallgatók és tanárok, kedves püspökök és papok, bíboros urak!

Örülök, hogy találkozhatom ma veletek és részt vehetek ezen a konferencián. Szívből viszonzom kedves testvérem, Bartholomaiosz pátriárka üdvözletét – ő nagy előfutára a Laudato si’-nek [az Áldott légy kezdetű enciklikának], éveken át előfutára volt –, aki személyes üzenetével kívánt hozzájárulni az itteni reflexióhoz. Köszönet Bartholomaiosznak, szeretett testvérünknek!

A Földközi-tenger mindig az átkelésnek, a cserének volt a helye, de olykor az összetűzéseknek is. Sok ilyet ismerünk. Ez a hely ma számos, gyakran drámai kérdést felvet, melyeket össze lehet foglalni abban a néhány kérdésben, melyeket az abu-dzabi vallásközi találkozón feltettünk magunknak: hogyan vigyázzunk egymásra az emberiség egyetlen családjában? Hogyan tápláljunk olyan toleráns és békés együttélést, mely igazi testvériséggé válik? Hogyan tudjuk előnyben részesíteni közösségeinkben a másik befogadását és azét, aki különbözik tőlünk, mert egy a mienkétől különböző vallási és kulturális hagyományhoz tartozik? Hogyan lehetnek a vallások a testvériséghez vezető utak és nem egymástól elválasztó falak? Ezek a kérdések – és a további kérdések – több szintű értelmezést kívánnak, továbbá nagylelkű erőfeszítést arra, hogy meghallgassuk egymást, vizsgálódjunk és eszmecserét folytassunk, hogy a megszabadítás, a béke, a testvériség és az igazságosság folyamatait mozdítsuk elő. Meg kell győznünk magunkat arról, hogy folyamatok elindítására van szükség, és nem terek lehatárolásáról, terek elfoglalásáról… Folyamatokat kell elindítani!


A befogadás és a párbeszéd teológiája

E konferencián először a Földközi-tenger térségében meglévő ellentmondásokat és nehézségeket vizsgáltátok, aztán pedig a legjobb megoldásokat kerestétek. Ehhez kapcsolódóan arra a kérdésre kerestetek választ, hogy milyen teológia felel meg annak a környezetnek, amelyben éltek és működtök. Azt mondanám, hogy a teológiának, különösen itt, a befogadás teológiájának kell lennie, őszinte párbeszédet kell folytatnia a társadalmi és polgári intézményekkel, az egyetemi és kutatóközpontokkal, a vallási vezetőkkel és minden jóakaratú emberrel, egy inkluzív és testvéri társadalom békében történő építése, valamint a teremtett világ megőrzése érdekében.

A Veritatis gaudium előszava a kérügma elmélyítését és a párbeszédet említi meg a tanulmányok megújításának kritériumaként, ezzel pedig azt akarja mondani, hogy ezek egy olyan Egyház útjának szolgálatában állnak, amely egyre jobban az evangelizációt helyezi középpontba. Nem az apologetikát, nem a traktátusokat – amint hallottuk –, hanem az evangelizálást! A középpontban az evangelizáció áll, ami nem áttérítést jelent. A kultúrákkal és a vallásokkal folytatott párbeszédben az Egyház Jézus örömhírét és az általa képviselt evangéliumi szeretet gyakorlatát hirdeti, mint a törvény egész tanításának, a próféták látomásainak és az Atya akaratának összefoglalását. A párbeszéd mindenekelőtt megkülönböztetési módszer, valamint a szeretet igéjének hirdetése, mely minden emberhez szól és mindenki szívében lakást akar venni. A kérügma aktualitását csak úgy lehet felismerni, ha hallgatjuk ezt az igét és megtapasztaljuk az általa közölt szeretetet. Az így értett párbeszéd a befogadás egyik formája.

Szeretném hangsúlyozni, hogy „a lelki megkülönböztetés nem zárja ki a humán, egzisztenciális, pszichológiai, szociológiai és morális ismereteket és értékeket. De felülmúlja ezeket. Még csak az Egyház bölcs törvényei sem elegendőek hozzá. Mindig észben kell tartanunk, hogy a megkülönböztetés kegyelem – ajándék. […] A megkülönböztetés végeredményben elvezet a halhatatlan élet forrásához, vagyis oda, »hogy megismerjenek téged, egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust« (Jn 17,3)” (Gaudete et exsultate apostoli buzdítás, 170).

A teológiai iskolák a megkülönböztetés gyakorlatával és egy olyan dialogikus eljárásmóddal újulnak meg, amely képes megteremteni az ehhez szükséges szellemi légkört és értelmi gyakorlatot. Olyan párbeszédről van szó, amely mind a problémák megfogalmazásában, mind a megoldások közös keresésében megmutatkozik. Olyan párbeszédről, amely integrálni tudja Jézus húsvétjának eleven kritériumát az analógia mozgásával, és amely teológiai kapcsolódásokat, jelzéseket és utalásokat fedez fel a valóságban, a teremtett világban és a történelemben. Ez magában foglalja Jézus útja misztériumának hermeneutikai alkalmazását, azon útét, mely őt a keresztig, a feltámadásig és a Lélek adományázásáig vitte. Ennek a jézusi és húsvéti logikának az átvétele elengedhetetlen annak megértéséhez, ahogyan a történelmi és teremtett valósághoz az Isten szeretetének misztériumáról szóló kinyilatkoztatás kérdést intéz. Annak az Istennek a szeretetéről van szó, aki Jézus történetében – mindannyiszor és minden ellentmondáson belül – nagyobbnak nyilvánítja ki magát a szeretetben és a rossz helyrehozásának képességében.

Mindkét mozgás szükséges, kiegészítik egymást: egy alulról felfelé haladó mozgás, mely képes párbeszédet folytatni – meghallgatási és megkülönböztetési érzékkel – minden emberi és történelmi valósággal, számot vetve az emberi teljes spektrumával; és egy magasból lefelé haladó mozgás – ahol „a magas” a kereszten felmagasztalt Jézus magasa –, mely azzal egy időben lehetővé teszi, hogy felismerjük Isten országának jeleit a történelemben, és prófétai módon megértsük az ellenország jeleit, melyek eltorzítják a lelket és az emberi történelmet. Ez a módszer lehetővé teszi – állandó dinamikában –, hogy szembesüljünk minden emberi valósággal, és felismerjük, milyen keresztény fény világítja be a valóság redőit és milyen erőket szít fel a Feltámadt Megfeszítettnek a Lelke, időről időre, itt és most.

A dialogikus eljárásmód az út, amelyen el lehet érni oda, ahol az egyes emberek és a népek paradigmái, érzésvilágai, szimbólumai, képzetei kialakulnak. Odáig elérni – mint a népek lelkének „lelki néprajzkutatói” mondhatnánk –, hogy mély párbeszédet folytathassunk, és ha lehet, hozzájárulhassunk fejlődésükhöz az Isten országáról szóló evangélium hirdetésével, aminek a gyümölcse egy mind szélesebb és inkluzívabb testvériség kialakulása. Párbeszéd és evangéliumhirdetés, melyek olyan magatartásformákkal valósulhatnak meg, amilyenekről Assisi Szent Ferenc ír a Meg nem erősített regulában, épp mielőtt a Földközi-tenger keleti felébe utazik. Ferenc számára az első magatartásmód az, amellyel egyszerűen mint keresztények élünk: „Az egyik [magatartásmód] abban áll, hogy ne veszekedjenek, és ne vitatkozzanak, hanem Istenért legyenek alárendeltjei minden emberi teremtménynek, és vallják meg, hogy keresztények” (XVI. fejezet [az olasz kiadásban: FF 43]). Azután van egy második magatartásmód is, amellyel – mindig fogékonyan a feltámadt Úrnak és az ő béke-Lelkének jeleire és működésére – hirdetjük a keresztény hitet mint Isten minden ember iránti szeretetének Jézusban való kinyilvánulását. Igencsak szíven üt engem a tanács, amelyet Ferenc ad testvéreinek: „Hirdessétek az evangéliumot, és ha szükséges, akkor szavakkal is!” A tanúságtétel!

Ez a fogékonyság a Lélekre olyan életstílust és evangéliumhirdetési módot feltételez, amely mentes a hódítás szellemétől, az áttérítésre való törekvéstől – ez pestis! – és a másik megcáfolásának agresszív szándékától. Olyan módozatról van szó, amely „belülről” lép párbeszédbe az emberekkel és az ő kultúráikkal, történeteikkel, különböző vallási hagyományaikkal. Ez a módozat – az evangéliumhoz hűen – az élet feláldozásáig menő tanúságtételt is magában foglalja, ahogy azt bizonyítja Charles de Foucauld-nak, a tibhirinei szerzeteseknek, Pierre Claverie-nek, Oran püspökének és annak a sok további fivérünknek és nővérünk a példája, akik szelíden és alázattal hűek maradtak, és ajkukon Jézus nevével és szívükben irgalommal haltak meg. És itt az erőszakmentességre gondolok mint horizontra és világról való gondolkodásra, amelyre a teológiának saját konstitutív elemeként kell tekintenie. Ebben segítenek bennünket Martin Luther Kingnek, Lanza del Vastónak és a többi „békemesternek” az írásai és tettei. Segít és bátorít bennünket Boldog Giustino Russolillo emlékezete, aki ennek a fakultásnak volt hallgatója, és Peppino Diana atyáé, a camorra [maffia típusú nápolyi bűnszövetkezet] által megölt fiatal plébánosé, aki szintén itt tanult. És itt szeretnék megemlíteni egy veszélyes szindrómát, a „bábeli szindrómát”. Mi azt hisszük, hogy a „bábeli szindróma” az a nyelvzavar, hogy nem értjük, amit a másik mond. Ez az első lépés. Az igazi „bábeli szindróma” az, hogy meg sem hallgatjuk, amit a másik mond, és azt hisszük, hogy tudjuk, mit gondol a másik, és mit fog mondani. Ez pestis!


Példák a befogadás teológiáját elősegítő párbeszédre

A párbeszéd nem egy varázsformula, de a teológiát biztosan segíti megújulni, amikor azt komolyan felvállalja, amikor bátorítják és elősegítik a párbeszédet tanárok és hallgatók között, de más tudásformákkal és más vallásokkal is, főleg a zsidósággal és az iszlámmal. A teológiahallgatókat oktatni kellene a zsidósággal és az iszlámmal folytatott párbeszédre, hogy megértsék vallási identitásaink közös gyökereit és különbözőségeit, és ekképpen hatékonyabban járuljanak hozzá egy olyan társadalom építéséhez, amely megbecsüli a különbözőséget, és elősegíti a tiszteletet, a testvériséget és a békés együttélést.

Oktatni kell a hallgatókat erre! Én a dekadens teológiának, a dekadens skolasztikának, a traktásuoknak a korában tanultam. Egymás között viccelődtünk, az összes teológiai tézist ezzel a sémával, egy szillogizmussal bizonyítottunk: 1. A dolgok vélhetően így állnak; 2. A katolicizmusnak mindig igaza van; 3. Ebből következően… Vagyis egy védekező, apologetikus, traktátusba zárt teológiát tanultunk. Így viccelődtünk, de tényleg így mutatták be nekünk a dolgokat a dekadens skolasztika korában.

Törekedni kell a békés együttélésre! Párbeszédet kell folytatnunk a muszlimokkal, hogy építsük társadalmaink és városaink jövőjét; partnernek kell tekintenünk őket a békés együttélés építésében, még ha a párbeszéddel ellenséges fanatikus csoportok révén felkavaró dolgok történnek is, mint a tavalyi tragédia húsvétkor Srí Lankán. Tegnap Colombo bíborosa azt mondta nekem: „Miután megtettem, amit meg kellett tennem, észrevettem, hogy egy csoportnyi ember, keresztények, elindulnak a muszlimok negyedébe, hogy legyilkolják őket. Hívtam az imámot, hogy jöjjön velem autóval, és együtt odamentünk, hogy meggyőzzük a keresztényeket, hogy mi barátok vagyunk, és hogy ők szélsőségesek, akik nem tartoznak hozzánk.” Ez egy közelségre és párbeszédre törekvő magatartás. A hallgatók képzése a zsidókkal folytatott párbeszédre magában foglalja azt, hogy megismertetjük velük az ő kultúrájukat, gondolkodásmódjukat, nyelvüket, hogy jobban tudjuk érteni és megélni a vallási szinten köztünk fennálló kapcsolatot. A teológiai karokon és az egyházi egyetemeken szorgalmazni kell az arab és zsidó nyelvről és kultúráról szóló kurzusokat, valamint egymás megismerését a keresztény, zsidó és muszlim hallgatók között.

Szeretnék két konkrét példát is mondani arra vonatkozóan, hogy miképpen lehet alkalmazni az egyházi tanulmányokra a befogadás teológiájára jellemző párbeszédet. Mindenekelőtt a párbeszéd tanulási módszer lehet, és nemcsak tanítási módszer. Amikor olvasunk egy szöveget, akkor párbeszédet folytatunk vele és azzal a „világgal”, amelynek az kifejeződése; és ez a szent szövegekre is érvényes, mint amilyen a Biblia, a Talmud és a Korán. Aztán gyakran előfordul, hogy egy adott szöveget ugyanabból vagy más korból származó szövegekkel párbeszédet folytatva értelmezünk. A nagy monoteista hagyományok szövegei bizonyos esetekben párbeszéd eredményeként jöttek létre. Előfordulhatnak olyan szövegek, amelyek válaszul születtek olyan kérdésekre, amelyeket azokat megelőző szövegek tettek fel az élet fontos témáiról. Ez is a párbeszéd egyik formája.

A második példa az, hogy a párbeszédet teológiai hermeneutikaként lehet alkalmazni egy meghatározott időben és helyen. A mi esetünkben ez a Földközi-tenger a harmadik évezred elején. Nem lehet valósághűen értelmezni ez a teret, csak egyedül párbeszédben és mint – történelmi, földrajzi, emberi – hidat Európa, Afrika és Ázsia között. Olyan színtérről van szó, amelyen a béke hiánya sokszoros térségi és globális egyensúlyvesztéshez vezetett, és amelyen az egyensúlynak a párbeszéd gyakorlata révén történő helyreállítása viszont nagyban hozzájárulna megbékélési és békekötési folyamatok elindításához. Giorgio La Pira azt mondaná, hogy ez a teológia számára azt jelenti, hogy hozzájárul egy „nagy békesátor” építéséhez az egész földközi-tengeri medence fölé, amelyben egymást tiszteletben tartva együtt tudnak élni a közös atyának, Ábrahámnak a különböző gyermekei. Ne felejtsétek el a közös atyát!


A befogadás teológiája a meghallgatás teológiája

A párbeszéd mint teológiai hermeneutika feltételezi és magával hozza a tudatos meghallgatást. Ez azt is jelenti, hogy meghallgatjuk azoknak a népeknek a történelmét és tapasztalatait, amelyek a Földközi-tenger térségére nyílnak, hogy meg tudjuk érteni a múltat a mával összekötő történéseket, és fel tudjuk ismerni ezeknek a népeknek a sebeit, a bennük rejlő lehetőségekkel együtt. Főleg annak a módnak a megragadásáról van szó, ahogyan a keresztény közösségek és egyéni profetikus egzisztenciák – a közelmúltban is – életre tudták váltani a keresztény hitet olyan környezetben, ahol időnként konfliktusok támadnak, ahol a keresztények kisebbségben élnek, és több más vallási hagyománnyal kell együtt élni.

Ennek a meghallgatásnak egy másik okból kifolyólag is mélyen belül kell lennie a kultúrákon és a népeken. A Földközi-tenger kimondottan a fajkeveredés tengere – ha nem értjük meg a fajkeveredést, sosem fogjuk megérteni a Földközi-tengert –, az óceánokkal ellentétben földrajzilag zárt tenger, kulturálisan viszont mindig nyitott a találkozásra, a párbeszédre és a kölcsönös inkulturációra. Mindazonáltal megújított és közös narrációkra van szükség, melyek – a gyökerek és a jelen meghallgatásából kiindulva – az emberek szívéhez szólnak, olyan narrációkra, melyekben építő, békés és reményt szülő módon magukra ismerhetnek az emberek.

Az új Földközi-tenger multikulturális és sokhitű valósága ilyen narrációkkal formálódik, az embereknek és a nagy monoteista vallások szövegeinek meghallgatásából születő párbeszédben, de főleg a fiatalok meghallgatásában. Gondolok teológiai fakultásaink diákjaira, a „világi” egyetemek vagy más vallások által fenntartott egyetemek hallgatóira. „Amikor az Egyház – és hozzátehetjük, a teológia – elhagyja a merev sémákat, és megnyílik a fiatalok szolgálatkész és figyelmes meghallgatására, ez az empátia gazdagítja őt, mert »lehetővé teszi a fiataloknak, hogy hozzátegyék a közösséghez azt, amit ők tudnak hozzátenni, segítve a közösséget abban, hogy új érzékenységeket ismerjen meg és korábban nem ismert kérdéseket tegyen fel«” (Christus vivit szinódus utáni apostoli buzdítás, 65). Új érzékenységek megismerése: ez a kihívás áll előttünk!

A kérügma elmélyítését a meghallgatásból születő és közösséget teremtő párbeszéd megtapasztalásával lehet végezni. Maga Jézus úgy hirdette Isten országát, hogy párbeszédet folytatott a korabeli judaizmus mindenféle emberével: az írástudókkal, a farizeusokkal, a törvénytudókkal, a vámszedőkkel, a tanultakkal, az egyszerűekkel, a bűnösökkel. Egy szamariai asszonynak feltárja – meghallgatásban és párbeszédben – Isten ajándékát és saját identitását: feltárja előtte az Atyával való közösségének és az ebből a közösségből fakadó túláradó teljességnek a misztériumát. Az emberi szív isteni meghallgatásával megnyitja ezt a szívet arra, hogy ő is befogadja a Szeretet teljességét és az élet örömét. A dialógussal semmit sem veszítünk! Mindig nyerünk vele! A monológban mindnyájan veszítünk, mindnyájan!


Interdiszciplináris teológia

A befogadás teológiájához, amely mint a valóság értelmező módszere a megkülönböztetést és az őszinte párbeszédet alkalmazza, olyan teológusok kellenek, akik képesek együtt és interdiszciplinárisan dolgozni, legyőzve az individualizmust a szellemi munkában. Olyan teológuskora – férfiakra és nőkre, papokra, világiakra és szerzetesekre – van szükségünk, akik történelmi és egyházi begyökerezettséggel, ugyanakkor nyitottan a Lélek kifogyhatatlan újdonságaira képesek elkerülni az autoreferenciális, versengő és ténylegesen elvakító logikákat, melyek gyakran jelen vannak akadémiai intézményeinkben és rejtetten sokszor teológiai iskoláinkban is.

Ebben az önmagukból való folytonos kilépésben és a másik emberrel való állandó találkozásban fontos, hogy a teológusok együttérző férfiak és nők legyenek – aláhúzom ezt: együttérző férfiak és nők legyenek –, akiket megérint sokak elnyomott élete, megérintenek a rabszolgaság mai formái, a társadalmi bajok, az a mérhetetlen erőszak, háború és igazságtalanság, melyeket az a nagyszámú szegény szenved el, akik ennek a „közös tengernek” a partjain élnek. Az imádság által táplált közösségvállalás és együttérzés nélkül – ez fontos: teológiát művelni csak „térdelve” lehet – a teológia nemcsak a lelkét veszíti el, hanem a felfogóképességét, a valóság keresztény értelmezésének képességét is. A Krisztus szívéből merített együttérzés nélkül a teológusokat az a veszély fenyegeti, hogy azoknak a kiváltságos helyzetébe süllyednek, akik okosan kívül maradnak a világon és semmilyen kockázatos dologban nem osztoznak az emberiség többségével. Ilyen a laboratóriumi teológia, a tiszta és „desztillált” teológia, amely olyan, mint a desztillált víz: semmit sem tud.

Szeretnék példát mondani arra, hogy a történelmet értelmező interdiszciplinaritás miképpen válhat a kérügma jobb megértésévé, és – ha az irgalom vezeti – miképpen nyílhat meg a transzdiszciplinaritásra. Különösen azokra az összes agresszív és harcias magatartásformára gondolok, melyek a magukat kereszténynek mondó népeknek a földközi-tengeri térségben élését meghatározták. Ezek közé tartoznak mind a gyarmati magatartásformák és gyakorlatok, melyek jelentős mértékben alakították ezeknek a népeknek a képzeletvilágát és politikáit, mind a sokféle háború igazolásai, mind az összes üldözés, melyet egy vallásnak, vagy faji vagy tanbeli tisztaság követelésének a nevében hajtottak végre. Ilyen üldözéseket mi is elkövettünk! Emlékszem, a Roland-énekben, az ütközet megnyerése után az összes muszlimot sorba állították, mindet, a keresztelőkút, a keresztelőmedence előtt. Egy ember pallossal a kezében állt ott. Választhattak: vagy megkeresztelkedsz, vagy repülsz! Mész a túlvilágra! Vagy a keresztség, vagy a halál. Mi műveltük ezt! Ezzel a bonyolult és fájdalmas történelemmel szemben a párbeszéd és a meghallgatás módszere, melyet az irgalom evangéliumi kritériuma vezet, nagymértékben gazdagíthatja ismereteinket és az interdiszciplináris értelmezést, felszínre hozva – kontrasztként – a békepróféciákat, melyeket a Lélek sosem szűnt meg ébreszteni.

Az interdiszciplinaritás mint a teológia és az egyházi tanulmányok megújításának kritériuma megkívánja annak elkötelezett vállalását, hogy kérdéseinkkel újra meg újra a hagyományhoz forduljunk. A hagyományhoz kell fordulni! Kérdéseket kell intézni hozzá! Amikor ugyanis keresztény teológusként a meghallgatást gyakoroljuk, az nem a semmiből indul, hanem egy teológiai örökségből, amely – épp a földközi-tengeri térségen belül – gyökereit az Újszövetség közösségeibe, az atyák gazdag reflexiójába, gondolkodók és tanúságtevők sokszoros nemzedékeibe ereszti. Az egészen hozzánk érkezett, élő hagyományról van szó, amely segíthet megvilágítani és átlátni sok mai kérdést. De csak akkor, ha az emlékezet megtisztításának őszinte szándékával olvassuk újra, vagyis ha képesek vagyunk felismerni, miben volt az Isten eredeti, Jézus Krisztus Lelkében kinyilatkoztatott szándékának közvetítője, és miben volt hűtlen ehhez az irgalmas és üdvözítő szándékhoz. Ne felejtsük el, hogy a hagyomány olyan gyökér, amely életet ad nekünk: életet közvetít felénk, hogy fejlődni, virágozni és gyümölcsöt hozni tudjunk. Sokszor úgy gondolunk a hagyományra, mint egy múzeumra. Nem! Múlt héten vagy korábban olvastam egy idézetet Gustav Mahlertől, aki azt mondta: „A hagyomány a jövő biztosítéka, és nem a hamvak őre.” Milyen szép! Úgy fogjuk fel és éljük meg a hagyományt, mint egy élő, fejlődő fát! Lerinumi Szent Vince már az ötödik században jól megértette: a hitnek, a hagyománynak a fejlődését ezzel a három kritériummal: annis consolidetur, dilatetur tempore, sublimetur aetate [ugyanaz a hit az évek múltával erősödjön, idővel terjedjen, az évek múlásával magasba emelkedjen; Commonitorium, 23.9: PL 50]. Ez a hagyomány! Hagyomány nélkül nem tudsz nőni! A fejlődéshez szükség van a hagyományra, ahogyan a fának a gyökerekre.


Hálózatban működő teológia

A Veritatis gaudium utáni teológia hálózatban működő és – a Földközi-tenger összefüggésében – a történelem összes „hajótöröttjével” szolidaritást vállaló teológia. A ránk váró teológusi feladatban emlékezzünk Szent Pálra és a kezdeti időszak kereszténységének útjára, mely összeköti a keletet a nyugattal. Ezen a helyen, egészen közel ahhoz, ahol Pár partot ért, mindenképpen fel kell idéznünk, hogy az apostol útjait erős kritika kísérte, mint például a Földközi-tenger közepén történt hajótörés esetében (ApCsel 27,9 és köv.). Ez a hajótörés Jónás esetére emlékeztet. Pál azonban nem menekül, sőt azt gondolhatta, hogy Róma az ő Ninivéje. Azt gondolhatta, hogy kijavítja Jónás borúlátó magatartását, helyrehozza az ő menekülését. Most, hogy a nyugati kereszténység tanult a múlt sok hibájából és annak kritikájából, visszatérhet forrásaihoz abban a reményben, hogy tanúságot tud tenni az evangélium jó híréről a keleti és nyugati, északi és déli népek előtt. A teológia – elménkkel és szívünkkel „az irgalmas és könyörületes Istenre” (vö. Jón 4,2) figyelve – segítheti az Egyházat és a civil társadalmat újra útnak indulni a sok hajótörött társaságában, bátorítva a Földközi-tenger népeit, hogy utasítsanak el a visszahódításra és az identitást féltő bezárkózásra irányuló minden kísértést. Mindkét kísértés a félelemből születik, táplálkozik és növekszik. Teológiát nem lehet félelem uralta légkörben művelni!


A teológiai karok és az egyházi egyetemek munkája hozzájárul egy igazságos és testvéri társadalom építéséhez, amelyben a teremtett világgal való törődés és a béke előmozdítása az állami, egyházi és vallásközi intézmények közötti együttműködés eredménye. Mindenekelőtt egy az „evangéliumi hálózatban” végzett munkáról van szó, vagyis egy olyan munkáról, amely a Jézus Lelkével való közösségben zajlik, aki a béke Lelke, a szeretet Lelke, aki ott működik a teremtésben és minden jó szándékú férfi és nő szívében, bármilyen származású legyen, bármely kultúrához és valláshoz tartozzon is. Amint a Jézus által az Isten országáról való beszédhez használt nyelvezet, úgy – hasonlóképpen – az interdiszciplinaritás és a hálózatteremtés azt akarja elősegíteni, hogy felismerjük a feltámadt Jézus Lelkének jelenlétét a valóságban. Isten szavának az eredeti, földközi-tengeri összefüggésében történő megértéséből kiindulva felismerhetjük az időknek az új körülmények között feltáruló jeleit.


A „Veritatis gaudium” utáni teológia a Földközi-tenger összefüggésében

Nagy hangsúlyt fektettem a Veritatis gaudiumra. Szeretnék itt nyilvánosan köszönetet mondani, mert itt van, Zani érseknek, aki az egyik megfogalmazója volt ennek a dokumentumnak. Köszönjük! Mi tehát a teológia feladata a Veritatis gaudium után a Földközi-tenger összefüggésében? Mi a feladata? Egy hullámhosszra kell kerülnie a feltámadt Jézus Lelkével, [a teológiának] azzal a szabadságával, hogy a világba menjen és elérje a perifériákat, a gondolkodás perifériáit is. A teológusokra hárul az a feladat, hogy újból és újból elősegítsék a kultúrák találkozását a kinyilatkoztatás és a hagyomány forrásaival. A gondolkodás ősi építményei, a múlt nagy teológiai összegzései a teológiai bölcsesség kincsesbányái, de nem lehet azokat mechanikusan alkalmazni a mai kérdésekre. Azért kell megbecsülnünk azokat, hogy új utakat keressünk. Hála Istennek a teológia első forrásai, vagyis az Isten szava és a Szentlélek kimeríthetetlenek és mindig termékenyek; ezért egy „teológiai pünkösd” irányában lehet és kell dolgoznunk, amely lehetővé teszi a korunkban élő nőknek és férfiaknak, hogy „saját nyelvükön” halljanak olyan keresztény reflexiót, amely az ő értelemkeresésükre és teljes életre való törekvésükre válaszol. Hogy ez megvalósulhasson, annak van néhány elengedhetetlen előfeltétele.

Mindenekelőtt: az irgalomról szóló evangéliumból kell kiindulni, vagyis abból, amit maga Jézus hirdetett, és az evangelizáció eredeti kontextusaiból. A teológia konkrét emberi lények körében születik, akikre Isten tekintetével és szívével találunk, aki irgalmas szeretettel keresi őket. A teológia művelése is egy irgalmassági cselekedet! Szeretném megismételni itt, ebből a városból, ahol nemcsak erőszakos jelenetekre kerül sor, hanem amely sok hagyományt és sok szent életpéldát őriz – Caravaggiónak az irgalmasság cselekedeteit ábrázoló remekművén és a szent orvos, Giuseppe Moscati tanúságtételén kívül –, szeretném megismételni, amit az Argentínai Katolikus Egyetem Teológiai Karának írtam: „A jó teológusok is, miként a jó pásztorok, a népnek és az útnak a szagát árasztják, és reflexiójukkal olajat és bort öntenek az emberek sebeire. A teológia legyen egy olyan Egyház kifejeződése, amely »tábori kórház«, és amely éli megmentő és gyógyító küldetését a világban! Az irgalmasság nemcsak egy lelkipásztori magatartásforma, hanem Jézus evangéliumának a lényege! Biztatlak benneteket, tanulmányozzátok, hogy a különböző diszciplínákban – dogmatika, erkölcsteológia, lelkiség, jog stb. – miként tükröződhet az irgalmasság központi szerepe. Irgalmasság nélkül a teológiánkat, a jogunkat, a lelkipásztorkodásunkat az a veszély fenyegeti, hogy összedől a bürokratikus szürkeségben vagy az ideológiában, amely lényegénél fogva rendelkezési jogot akar szerezni a misztérium felett.” [1] Az irgalmasságot követve a teológia megvédi magát attól, hogy rendelkezzen a misztérium felett.

Másfelől szükség van a történelemnek mint az Úrral való találkozás nyílt terének a komoly beépítésére a teológiába. „Az a képesség, hogy észrevegyük Krisztus jelenlétét, és az Egyház útja a történelemben alázatossá tesznek bennünket, és megvédenek attól a kísértéstől, hogy a múltba meneküljünk és elkerüljük a jelent. Ez volt sok tudós tapasztalata, akik nem mondom, hogy hitetlenül, de egy kissé agnosztikusan kezdték, és rátaláltak Krisztusra. Mert a történelmet nem érthették meg e nélkül az erő nélkül.” [2]


Szükséges a teológiai szabadság

A nélkül a lehetőség nélkül, hogy új utakat tapasztaljunk meg, semmi újat nem teremtünk, és nem hagyunk teret a feltámadt Jézus Lelke újdonságának: „Azoknak, akik egy megbonthatatlanul egységes, különbségtételek nélküli és mindenkitől megvédett tanításról álmodoznak, mindez tökéletlen szétforgácsolódásnak tűnhet. Ám a valóság az, hogy ez a változatosság elősegíti azt, hogy az evangélium kimeríthetetlen gazdagságának különböző szempontjait jobban bemutassuk és kibontsuk” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 40). Ez azt is jelenti, hogy a ratio studiorumot kellőképpen felülvizsgáljuk. A teológiai reflexió szabadságával kapcsolatban szeretnék egy különbségtétellel élni. A tudósok között: szabadon kell előrehaladni; aztán majd a végén a tanítóhivatal is mond valamit, de nem lehet teológiát művelni e nélkül a szabadság nélkül. De amikor Isten népének prédikálunk, kérlek benneteket, ne zavarjuk meg Isten népének hitét vitatott kérdésekkel! A vitatott kérdések maradjanak a teológusok között. Az a ti dolgotok. Isten népének viszont a lényeget kell adni, amely táplálja és nem relativizálja a hitet.

Végezetül elengedhetetlen, hogy könnyű és rugalmas struktúráink legyenek, amelyek kifejezik azt, hogy a befogadásnak, a párbeszédnek, az inter- és transzdiszciplináris és a hálózatban történő munkának adunk elsőbbséget. A statútumoknak, a belső felépítésnek, a tanítási módszernek, a tanrendnek a „kifelé haladó” Egyház fizionómiáját kellene tükrözniük. Az időbeosztásban és a működésmódban mindennek arra kell irányulnia, hogy a lehető legjobban elősegítse azok bekapcsolódását, akik teológiát szeretnének tanulni: a papnövendékeken és a szerzeteseken kívül a világi férfiakét, a világi nőkét és a szerzetesnőkét. Különösképpen az a hozzájárulás nélkülözhetetlen, amelyet a nők adnak és adhatnak a teológiának, tehát támogatni kell a bekapcsolódásukat, ahogyan teszitek ezen a karon, ahol tanárként és hallgatóként is jelentős a nők jelenléte.

Ez a gyönyörű hely, a Szent Lajosnak szentelt teológiai kar székhelye, akinek ma van az ünnepe, legyen jelképe egy megosztandó, mindenki előtt nyitott szépségé! Olyan teológiai fakultásokról álmodom, ahol megélik a különbözőségek együttélését, ahol a párbeszéd és a befogadás teológiáját művelik; ahol a teológiai tudás poliédermodelljét tapasztalják meg a statikus és valóságtól elrugaszkodott gömbmodell helyett. Ahol a teológiai kutatás képes előmozdítani egy erőfeszítést igénylő, de lenyűgöző inkulturációs folyamatot.


Befejezés

A Veritatis gaudium apostoli konstitúció előszavának kritériumai evangéliumi kritériumok. A kérügma, a párbeszéd, a megkülönböztetés, az együttműködés, a hálózat – hozzátenném a parrésziát is, mely kritériumként szerepelt, amely képesség arra, hogy a határon legyünk, a hüpomonéval, az elviseléssel együtt, a határon lenni, hogy előrehaladjunk – olyan elemek és kritériumok, amelyek lefordítják azt a módot, ahogyan Jézus megélte és hirdette az evangéliumot, és amellyel az ő tanítványai ma is továbbadhatják azt.

A Veritatis gaudium utáni teológia kérügmatikus teológia, a megkülönböztetés, az irgalom és a befogadás teológiája, amely párbeszédet kezdeményez a társadalommal, a kultúrákkal és a vallásokkal az emberek és a népek békés együttélésének építése érdekében. A Földközi-tenger a párbeszéddel és irgalommal gyakorolt kérügmatikus befogadás történelmi, földrajzi és kulturális mátrixa. Nápoly különleges példája és műhelye ennek a teológiai kutatásnak. Jó munkát!

JEGYZETEK
[1] Levél az Argentínai Pápai Katolikus Egyetem nagykancellárjának a Teológiai Kar alapításának centenáriumán, 2015. március 3.
[2] Beszéd az egyháztörténelem tanárainak egyesülete által szervezett konferencia résztvevőihez, 2019. január 12.


Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria