A Pápai Ház szónokának második nagyböjti prédikációja: A szeretet legyen tettetés nélkül

„Mindannyiunk közös hivatása az életszentség” – kezdte beszédét a szónok a II. vatikáni zsinat Lumen gentium kezdetű konstitúciójából kiindulva: Az Úr Jézus, minden tökéletesség isteni mestere és modellje mindenkitől elvárta az életszentséget: „Legyetek tökéletesek, amint a mennyei Atyátok tökéletes”. Krisztus követői nem a saját tetteik alapján kaptak meghívást az életszentségre, hanem a Krisztusban elnyert megigazulás révén, amit a keresztségben kaptak meg, amikor Isten gyermekeivé lettek. A keresztényeknek tehát Isten segítségével kell megtartani és tökéletesíteni a megkapott életszentséget. A zsinat tanítása így összegez: „Az életszentség a Krisztussal való tökéletes egyesülés”. A életszentség helyes értelmezéséhez és megvalósításának felismeréséhez vissza kell térni elsősorban a Szentíráshoz, az egyházatyákhoz és Egyház hagyományához.

Raniero Cantalamessa az életszentség értelmezésével kapcsolatban rámutatott: amíg a skolasztikus gondolkodásmód a tiszta ész, az arisztotelészi recta ratio követésére indít, addig a Biblia egyszerűen Krisztus követésére szólít fel. A Pápai Ház szónoka Szent Pál apostol rómaiakhoz írt levélének 12. fejezetét ajánlotta megfontolásra: „ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodástokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte és mi a tökéletes” (Róm 12,2). Az életszentség lényegi pontjait ma keresztény erényeknek hívják, a Biblia azonban a Lélek gyümölcseinek nevezi, vagy a világosság cselekedeteinek hívja. A filippieknek írt levél híres Krisztus-himnusza körülírja: „ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt” (Fil 2,5). Pál apostol felsorolásában a Lélek gyümölcsei a szolgálat, a szeretet, az alázat, az engedelmesség és a tisztaság. Ezek nem önmagukban ápolandó erények, hanem Krisztus művének a következményei.

Az agapé, a karitász, vagyis a keresztény szeretet nem egy erény a sok közül, hanem minden erény formája, foglalata. Pál apostol a galatákhoz írt levele ötödik fejezetében írja: „a Lélek gyümölcse viszont: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” (Gal 5,22–23). Első helyen áll tehát a szeretet és ebben az értelemben folytatódik a római levél: „a szeretet legyen tettetés nélkül, a testvéri szeretetben legyetek gyöngédek egymáshoz, a tiszteletadásban előzzétek meg egymást” (Róm 12,10). Raniero Cantalamessa rámutatott, hogy Pál apostol tudatosan emelte ki a szeretet minősítésére ezt a jelzőt, miszerint legyen tettetés nélkül: an-hüpokritosz, ami szó szerint azt jelenti: képmutatás nélkül való. Ez a jelző gyakorta visszatér Pál apostol tanításában, jóllehet a korabeli világ kevéssé használja. Másfelől még ennél is többet mond, hogy az Úr Jézus mennyit küzdött ezzel a jelenséggel, a képmutatással szemben. Az Úr, aki megbocsát minden bűnt, a képmutatást soha nem tudta elfogadni, mert az gyökerében megakadályozza a helyes szeretet működését.

„A szeretet legyen tettetés nélkül” – a páli felhívás ösztönösen ráérez a szeretet gyökerére. A szeretettel kapcsolatban az Isten azt kívánja meg, hogy az legyen tiszta, hiteles, igaz, vagyis nem színlelt. Az apostol szava itt is találkozik Jézus lelkületével, aki újból és újból és erővel kérte, hogy a szeretet helye a szív, mert ott dől el minden, éppen ezért az csak tiszta lehet (vö. Mt 15,19). A szeretet tehát a szívben fészkel, és ezért utal mindig az apostol a benső szeretetre, mely először készséget jelent és nem annyira magát a cselekedetet. Világossá válik mindez a szeretethimnusz jól ismert tanításában, amikor az apostol így ír: „szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt, odaadhatom a testemet is égő áldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem. A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel.” (1Kor 13,3–6) Pál apostol először tetteket ír le, melyek önmagukban nem elegendőek, aztán a szeretetre utal, és amikor minősíti azt, akkor egyszerű jelzőket mond róla, nem pedig a műveit sorolja fel. A jóakarat megelőzi a jócselekedetet. A szeretet benső jellege, hogy türelmes és jóságos, előbbre való a tetteknél. Mindez azonban nem fékezi a jócselekedeteket, hanem helyes irányba tereli azokat, valamint megóvja azokat attól veszélytől, hogy színlelt tettekké váljanak.

Beszéde további részében Raniero Cantalamessa a szeretet irányulását vizsgálta: a szeretet cselekedetei befelé, a keresztény közösségen belül és kifelé, a gyülekezetet körülvevő világ felé irányulnak. Idézett a római levél szövegéből: „Áldjátok üldözőiteket, áldjátok, s ne átkozzátok. Azokkal, akik örülnek, örüljetek, s a sírókkal sírjatok. Éljetek egyetértésben. Ne legyetek fennhéjázók, hanem alkalmazkodjatok az egyszerű emberekhez. Ne legyetek magatokkal eltelve. Rosszért rosszal senkinek ne fizessetek. Törekedjetek arra, ami jó minden ember szemében. Amennyire rajtatok áll, éljetek mindenkivel békességben. Sőt, ha ellenséged éhezik, adj neki enni, ha szomjazik, adj neki inni.” (Róm 12,14–20) Az apostol azt kéri, hogy a Krisztus-hívők mindenkivel éljenek békességben, és törekedjenek arra, ami jó minden ember szemében. Az apostolnak a rómaiakhoz írt levelében jelzett erkölcsi modellje teljesen különbözik attól a római világtól, ami a keresztényeket akkor körülvette.

A korabeli keresztény közösség kicsi sziget volt az ellenséges pogány társadalom tengerén, mely megvetette őt. Nagy kísértés volt ekkor e külső támadással szemben a bezárkózás, főleg bizonyos felsőbbrendű, elitista hozzáállás miatt, mint ami például a Jézus korabeli kumráni közösségben megvolt. A páli leírás híven tükrözi a mai állapotokat – tette hozzá a szónok –, nem is beszélve a mai véres keresztényüldözésről.

Raniero Cantalamessa utalt korunk ellenségeskedésére, elutasítására és a mély megvetésre, ami főként a keresztényeket, de általában a hívő embert éri, elsősorban azon szűk, befolyásos rétegtől, mely meghatározza a közgondolkodást. Idegen testnek tekinti a mai fejlett és felvilágosult világ a kereszténységet.

Ezzel szemben Pál apostol egy pillanatra sem engedi meg a „neheztelő panaszkodást vagy a terméketlen vitákat”. A kérdés számukra is az volt: Milyen magatartást ölthetnek fel a Krisztussal szemben ellenséges világban? Ez a magatartás a „mély együttérzés és lelki szomorúság”, mely arra indít, hogy szeressék és szenvedjenek embertársaikért, ahogy az Úr is magára vette az egész világ bűneit. Cantalamessa felidézte Athosz-hegyi Szent Szilvánusz orosz egyházatya tanítását, aki Oroszország bolsevik megszállása idején így tekintett szeretett hazájának üldözőire: „Vannak, akik ellenségeiknek pusztulást és gyötrelmeket kívánnak, de ők nem nyertek tanítást a Szentlélektől Isten szeretetében. Ellenben aki megkapta, az tud könnyeket hullatni az egész világért. Enélkül pedig még a mennyországban is jóváhagyná, hogy az ellensége oda jutott, ahová ő kívánta, a pokolba”.

Krisztus szeretete mindig megpróbált közvetíteni az Egyházon belül – ahogy Pál apostol nevezi – a „gyengék és az erősek között”, vagyis a hagyományhoz ragaszkodók és az újítók között, akik inkább az evangéliumi szabadsághoz kötődtek. A római levél megoldást kínál a ellentétekre három lépésben: mindenki kövesse a lelkiismerete hangját; tisztelje a másik lelkiismereti döntését; és legyen kész a béke és a kölcsönös épülés jegyében a közös megoldásra. A legfontosabb és egyetemes szempont, hogy Isten uralma és dicsősége töltsön el mindent és mindenkit – zárta második nagyböjti prédikációját Raniero Cantalamessa.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vaticannews.va

Magyar Kurír