Ferenc pápa beszédének fordítását teljes egészében közöljük.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Az elmúlt napokban apostoli úton voltam Litvániában, Lettországban és Észtországban, eme baltiaknak nevezett országok függetlensége centenáriumának alkalmából. Ennek a száz évnek a felét előbb a náci, majd a szovjet megszállás igájában élték le. Ezek a népek sokat szenvedtek, ezért az Úr különleges szeretettel nézett le rájuk. Ebben biztos vagyok. Köszönetet mondok a három köztársasági elnöknek, valamint a világi hatóságoknak a kitűnő fogadtatásért, amelyben részem volt. Köszönetet mondok a püspököknek és mindazoknak, akik segítették előkészíteni és lebonyolítani ezt az egyházi eseményt.
Látogatásomra egy nagyon megváltozott helyzetben került sor ahhoz képest, amivel Szent II. János Pál találkozott; ezért küldetésem az volt, hogy ezeknek a népeknek újból az evangélium örömét és a gyengédség, az irgalmasság forradalmát hirdessem, mert a szabadság nem elegendő ahhoz, hogy értelmet és teljességet adjon az életnek a szeretet nélkül, mely mindig Istentől származik. Az evangélium, mely a próbatételek idején erőt ad és vezeti a szabadságért folytatott küzdelmet, a szabadság idején világosság az egyének, a családok, a társadalom mindennapi útja számára, továbbá só, amely ízt ad a mindennapi életnek és megvédi azt a középszerűség és az önzés romlottságától.
Litvániában a katolikusok vannak többségben, míg Lettországban és Észtországban az evangélikusok és az ortodoxok, de sokan közülük eltávolodtak a vallásos élettől. Az a feladat áll tehát előttünk, hogy megerősítsük az összes keresztények közötti egységet, amely már sokat fejlődött az üldöztetés kemény időszakában. Ennek az utazásnak tehát erősen ökumenikus jellege volt, amely alakot öltött a rigai székesegyházban tartott közös imán és a fiatalokkal való találkozón Tallinnban.
A három ország vezetőihez intézett beszédeimben azt emeltem ki, hogy mivel járul hozzá ez a három ország a nemzetek közösségéhez és különösen Európához: próbákat kiált emberi és társadalmi értékekkel. Ösztönöztem az idős és a fiatal nemzedékek közötti párbeszédet, hogy a „gyökerekkel” való kapcsolat továbbra is meg tudja termékenyíteni a jelent és a jövőt. Biztattam őket, hogy a szabadságot mindig kapcsolják össze a szolidaritással és a befogadással, e földek hagyománya szerint.
A fiataloknak és az időseknek két sajátos találkozót szenteltünk: a fiatalokkal Vilniusban és az idősekkel Rigában. Vilnius terén, mely tele volt fiatalokkal, fiúkkal és lányokkal, kézzelfogható volt a litvániai látogatás mottója: „Jézus Krisztus, a mi reményünk.” A tanúságtételek megmutatták az ima és az ének szépségét, melyben a lélek kitárul Isten felé; valamint az örömet, mely abból fakad, hogy szolgálunk másokat, kilépünk az „én” kerítései mögül, hogy úton járók legyünk, akik képesek felkelni az elesések után. Az idősekkel, Lettországban, a türelem és a remény közötti szoros kapcsolatot hangsúlyoztam. Azok, akik kemény megpróbáltatásokon mentek keresztül, egy nép gyökérzetét adják, melyet Isten kegyelmével meg kell őrizni, hogy az új hajtások tudjanak [életet] meríteni belőlük, tudjanak virágozni és gyümölcsöt hozni. Annak, aki megöregszik, vigyáznia kell, nehogy megkeményedjen belül, hanem maradjon mind elméjében, mind szívében nyitott és gyengéd, ez pedig a Szentlélek „életnedvével”, imádsággal és Isten igéjének hallgatásával lehetséges.
A papok, a megszentelt személyek és a papnövendékek számára is, akikkel Litvániában találkoztam, a remény szempontjából lényegi fontosságú volt az állhatatosság dimenziója: ehhez pedig az kell, hogy Isten álljon életük középpontjában és mélyen belegyökerezzenek az ő szeretetébe. Milyen tündöklő tanúságtételt adott és ad ma is sok idős pap és szerzetes! Rágalmazták, börtönbe zárták, elhurcolták őket, mégis szilárdak maradtak a hitben. Biztattam [a jelenlévőket], hogy ne feledkezzenek meg róluk, őrizzék meg a vértanúk emlékét, hogy követni tudják példájukat.
És ha már az emléknél tartok: Vilniusban leróttam kegyeletemet a litvániai zsidó népirtás áldozatainak emléke előtt, pontosan hetvenöt évvel a nagy gettó bezárása után, mely a halál előszobája volt több tízezer zsidó számára. Meglátogattam a Megszállások és Szabadságharcok Múzeumát is: imádkoztam azokban a szobákban, ahol a rezsim ellenzőit fogva tartották, megkínozták és kivégezték. Megrendítő látni, hova fajulhat az emberi kegyetlenség! Gondolkodjunk el ezen!
Az évek elmúlnak, a rezsimek távoznak, de a vilniusi Hajnal-kapu felett Mária, az irgalmasság anyja továbbra is ott őrködik népe felett, mint a biztos remény és a vigasz jele (vö. Lumen gentium, 68).
Az evangélium élő jele mindig a konkrét szeretet. Ott is, ahol erősebb a szekularizáció, Isten a szeretetnek, a gondoskodásnak, az ingyenes szolgálatnak a nyelvén szól a szükséget szenvedőkhöz. És akkor a szívek megnyílnak, és csodák történnek: a sivatagokban új élet fakad!
A három eucharisztikus ünneplésen – a litván Kaunasban, a lett Aglonában és az észt Tallinnban – Istennek az ottani földeken úton lévő, hűséges, szent népe megújította igenjét Krisztusnak, a mi reményünknek; Máriával újította meg, aki mindig gyermekeinek, kivált a legtöbbet szenvedőknek az anyjaként mutatkozik meg; és választott, papi és szent népként újította meg, melynek szívében Isten feléleszti a keresztség kegyelmét.
Imádkozzunk Litvániában, Lettországban és Észtországban élő testvéreinkért! Köszönöm!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Insider
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria