Ferenc pápa: Az ideológusok, akik az Egyház úgymond „tisztaságát” akarják, megütik Krisztust!

Ferenc pápa – 2019. október 9., szerda | 15:11

A Szentatya október 9-én folytatta az Apostolok cselekedeteiről szóló katekézissorozatát. Saul alakjáról elmélkedett (ApCsel 9,3–6), akit Isten eszközzé választott ki, átalakította a szívét, hogy a keresztények üldözőjéből a krisztusi örömhír hirdetője legyen. A pápa katekézisét magyar fordításban teljes terjedelmében közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

István megkövezésének jelenetétől kezdve feltűnik egy alak, Péteré mellett, aki a legerőteljesebben és legtöbbször van jelen az Apostolok cselekedeteiben: „egy Saulnak hívott fiatalember” (ApCsel 7,58). Az elején úgy van bemutatva, mint aki jóváhagyja István halálát és el akarja pusztítani az Egyházat (vö. ApCsel 8,3), de aztán Isten választott eszközévé válik, hogy hirdesse az evangéliumot a pogányoknak (vö. ApCsel 9,15; 22,21; 26,17).

A főpap engedélyével üldözni kezdi és elfogja a keresztényeket. Közöttetek vannak olyanok, akik diktatúrák által üldözött nemzetekből jönnek; ti pontosan értitek, mit jelent üldözni és bebörtönözni az embereket. Ezt tette Saul is. Azért teszi, mert azt gondolja, hogy ezzel az Úr törvényét szolgálja. Azt írja Lukács, hogy Saul „fújtatva” „az Úr tanítványai ellen fenyegetéseket és mészárlásokat” helyezett kilátásba (ApCsel 9,1): halálos és nem életadó a lehelete.

Olyan képet kapunk a fiatal Saulról, mint aki megalkuvást nem ismer, vagyis intoleráns azokkal szemben, akik másképp gondolkodnak, mint ő, abszolutizálja saját politikai és vallási identitását, és a másikat potenciális legyőzendő ellenséggé redukálja. Ideológus. Saulban a vallás ideológiává változott: vallási ideológiává, társadalmi ideológiává, politikai ideológiává. Csak miután Krisztus átformálta őt, akkor kezdi tanítani azt, hogy az igazi harc „nem test és vér ellen folyik, hanem […] a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen” (Ef 6,12). Azt tanítja majd, hogy nem az embereket kell legyőzni, hanem a rosszat, mely tetteiket szüli.

Saul dühös és viszályt szító állapota – Saul ugyanis dühös volt! – mindnyájunkat arra indít, hogy kérdezzük meg magunktól: hogyan élem a hitéletemet? Segíteni akarok-e másoknak, vagy ellenük vagyok? Az egyetemes Egyházhoz tartozom-e (melyben vannak jók és rosszak, mindenki beletartozik), vagy szelektív ideológia vezet? Istent imádom, vagy a dogmatikai formulákat? Milyen a vallási életem? Istenbe vetett hitem, melyet vallok, barátságossá vagy ellenségessé tesz engem azok felé, akik különböznek tőlem?

Lukács elbeszéli, hogy míg Saul szilárd eltökéltséggel a keresztény közösség kiirtására tör, az Úr a nyomában halad, hogy megérintse és magához fordítsa szívét. Ez az Úr módszere: megérinti a szívet. A Feltámadott kezdeményez: feltárja magát Saul előtt a damaszkuszi úton, és ezt az eseményt háromszor is elmondja az Apostolok cselekedetei (vö. ApCsel 9,3–19; 22,3–21; 26,4–23). A teofániák tipikus szópárján keresztül – fény és hang – a Feltámadott megjelenik Saulnak, és számon kéri testvérgyilkos dühét: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” (ApCsel 9,4). A Feltámadott itt feltárja, hogy ő egy mindazokkal, akik hisznek benne: aki megüti az Egyház egyik tagját, az magát Krisztust üti meg! Az ideológusok is, akik az Egyház úgymond „tisztaságát” akarják, megütik Krisztust!

Jézus hangja megparancsolja Saulnak: „Kelj föl, és menj be a városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned!” (ApCsel 9,6). Saul feltápászkodik, de már semmit sem lát, megvakult. Erős, tekintélyes és független emberből gyenge, másokra szoruló és másoktól függő emberré válik, mert nem lát. Krisztus fénye el- és megvakította: „Így külsőleg is megmutatkozik, ami a belső valósága volt, a vaksága az igazsággal, a fénnyel szemben, aki Krisztus” (XVI. Benedeknek a 2008. szeptember 3-i általános kihallgatáson mondott beszéde).

Ebből a Saul és a Feltámadott közötti, „test a testtel” való találkozásból egy olyan átalakulás kezdődik, amely Saul „személyes pászkáját”, húsvéti átmenetét mutatja: átmenetét a halálból az életbe: ami korábban dicsőség volt, az „szemétté” vált, melyet el kell dobni, hogy megkapja az igazi nyereséget: Krisztust és az életet őbenne (Fil 3,7–8).

Pál megkapja a keresztséget. Így Saul számára, ahogyan mindannyiunknak is, a keresztség egy új élet kezdetét jelzi, mely azzal jár, hogy új szemmel nézünk Istenre, önmagunkra és másokra, akik ellenségekből testvérekké válnak Krisztusban.

Kérjük az Atyát, adja meg, hogy Saulhoz hasonlóan mi is megtapasztaljuk a találkozást az ő szeretetével, mert csak az tudja a kőszívet hússzívvé alakítani (vö. Ez 11,15), olyanná, amely képes magába fogadni „Jézus Krisztus érzéseit” (Fil 2,5).

Forrás: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria