Ferenc pápa beszéde a Szentszékhez akkreditált diplomáciai testülethez – II. rész

Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk – az alábbiakban ennek második, befejező része olvasható.

A leggyengébbek védelme

A második kapcsolódási pont, amelyet szeretnék megemlíteni, a gyengék védelme. „Magunkévá tesszük – mondta VI. Pál pápa – a szegények hangját is, aztán a kitagadottakét, a szerencsétlenekét, akik igazságosságra, méltó életre, szabadságra, jólétre és haladásra áhítoznak.” [6]

Az Egyház mindig is elkötelezett volt a rászorulók támogatásában, és ezekben az években maga a Szentszék kezdeményezett több, a leggyengébbek megsegítését célzó projektet, amelyek nemzetközi szintű intézményektől is támogatást kaptak. Ezek közül az Ukrajnában szenvedő lakosság javára indított humanitárius kezdeményezést szeretném megemlíteni, különösen az ország keleti térségeiben, az ottaniak a közel öt éve tartó konfliktus miatt szenvednek, melynek a közelmúltban aggasztó fejleményei voltak a Fekete-tengernél. Az európai katolikus egyházaknak és a világ más részein élő hívőknek a tevékeny részvételével, akik megfogadták a 2016 májusában tett felhívásomat, valamint más felekezeteknek és a nemzetközi szervezeteknek az együttműködésével, igyekeztünk konkrét módon segíteni az érintett területek lakóit legalapvetőbb szükségleteikben, akik a háború első áldozatai. Az Egyház és intézményei folytatják ezt a küldetést, azzal a szándékkal, hogy nagyobb figyelmet irányítsanak más humanitárius kérdésekre is, mint például a mindmáig nagyszámú fogvatartott sorsával kapcsolatos kérdések. Munkájával és a lakossághoz való közelségével az Egyház arra törekszik, hogy közvetlenül és közvetve békés utakat ösztönözzön a konfliktus megoldására, olyan utakat, amelyek tiszteletben tartják az igazságosságot és a jogszerűséget, beleértve a nemzetközi jogot, a biztonság és az együttélés alapját az egész térségben. E célból fontosak azok az eszközök, amelyek a valláshoz fűződő jogok szabad gyakorlását biztosítják.

Szervezeteivel együtt a nemzetközi közösségnek is az a feladata, hogy hangot adjon azoknak, akiknek nincs hangjuk. És korunk hangtalanjai között szeretnék emlékeztetni a folyamatban lévő többi háború áldozataira, különösen a Szíriában zajló háborúéra, annak hatalmas számú halottjával. Ismételten a nemzetközi közösséghez fordulok, hogy segítse elő a politikai megoldását egy olyan konfliktusnak, amelynek végül csak vesztesei lesznek. Mindenekelőtt elengedhetetlen, hogy megszűnjenek a humanitárius jog megsértései, amelyek kimondhatatlan szenvedéseket okoznak a polgári lakosságnak, különösen a nőknek és a gyermekeknek, és olyan alapvető struktúrákat sújtanak, mint a kórházak, az iskolák és a menekülttáborok, vagy a vallási épületek.

Azután nem szabad elfelejteni a konfliktus miatti számos menekültet, akik komoly próba elé állították a szomszédos országokat. Még egyszer szeretnék köszönetet mondani Jordániának és Libanonnak, akik testvéri lelkülettel és nagy áldozatvállalással számos embercsoportot befogadtak, ugyanakkor kifejezem azon reményemet, hogy a menekültek hazatérhetnek majd, megfelelő és biztonságos életkörülmények közé. De azokra az európai országokra is gondolok, amelyek nagylelkűen befogadást kínáltak azoknak, akik nehéz helyzetbe és veszélybe kerültek.

Azok között, akiket a Közel-Keletet évek óta uraló bizonytalanság sújtja, különösen keresztények vannak, akik az apostolok óta az ottani földeken élnek, és akik évszázadokon át hozzájárultak azok építéséhez és megmunkálásához. Rendkívül fontos, hogy a keresztényeknek legyen jövőbeli helyük abban a térségben, és ezért arra buzdítom azokat, akik máshol kerestek menedéket, hogy tegyenek meg minden tőlük telhetőt, hogy visszatérjenek otthonaikba, és fenntartsák és erősítsék származási közösségükkel fennálló kapcsolataikat. Ugyanakkor remélem, hogy a politikai vezetők kellőképpen biztosítják számukra a szükséges biztonságot és minden más olyan feltételt, amely lehetővé teszi számukra, hogy továbbra is azokban az országokban éljenek, amelyeknek teljes jogú polgárai, és hozzájáruljanak azok építéséhez.

Sajnos ezekben az években Szíria és általában az egész Közel-Kelet sok ellentétes érdek összeütközésének volt helyszíne. A főleg politikai és katonai jellegű összeütközések mellett nem elhanyagolható a muszlimok és a keresztények közötti ellenségeskedés szításának kísérlete sem. Bár „a századok folyamán a keresztények és a muszlimok között nem kevés nézeteltérés és ellenségeskedés támadt” [7], a Közel-Kelet különböző helyein hosszú időn át képesek voltak békésen együtt élni. Hamarosan lehetőségem lesz arra, hogy ellátogassak két, muszlim többségű országba, Marokkóba és az Egyesült Arab Emírségekbe. Ez két fontos lehetőség a vallásközi párbeszédre és a két vallás hívei közötti kölcsönös megismerés továbbfejlesztésére, az Assisi Szent Ferenc és al-Malik al-Kāmil szultán közötti történelmi találkozó nyolcadik centenárium.

Korunk gyengéi között, akiket a nemzetközi közösségnek védelmeznie kell, a menekültek mellett ott vannak a migránsok is. Ismét szeretném felhívni a kormányok figyelmét arra, hogy segítsék azokat, akik elvándorolni kényszerülnek a szegénység csapása, bármiféle erőszak és üldöztetés, valamint természeti katasztrófák és éghajlatváltozási zavarok miatt, és hogy olyan intézkedéseket hozzanak, amelyek lehetővé teszik társadalmi beilleszkedésüket a fogadó országokban. Azon is dolgozni kell, hogy az embereknek ne kelljen elhagyniuk családjukat és nemzetüket, illetve, hogy méltóságuk és emberi jogaik teljes tiszteletben tartása mellett biztonságosan visszatérhessenek. Minden ember jobb és boldogabb életre vágyik, és nem lehet megoldani a migráció kihívását az erőszak és a leselejtezés logikájával, sem részleges megoldásokkal.

Csak hálás lehetek azon sok kormány és intézmény erőfeszítéseiért, amelyek a szolidaritás és a keresztény szeretet nagylelkűségétől vezérelve testvériesen együttműködnek a bevándorlók érdekében. Ezek közül szeretném megemlíteni Kolumbiát, amely a földrész többi országával együtt az utóbbi hónapokban nagy számban fogadott be embereket Venezuelából. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy ezeknek az éveknek a migrációs hullámai számos ország lakosságában – különösen Európában és Észak-Amerikában – bizalmatlanságot és aggodalmat váltottak ki, és ez arra késztetett több kormányt, hogy határozottan korlátozza a bejövő áramlatokat, még ha csak átmenő forgalomról lenne is szó. Úgy vélem azonban, hogy ilyen egyetemes kérdésre nem lehet részleges megoldásokat adni. A közelmúltbeli vészhelyzetek megmutatták, hogy az összes ország egyeztetett, közös válaszára van szükség, akadályozások nélkül és minden törvényes szereplőnek, mind az államoknak, mind a migránsoknak és a menekülteknek a tiszteletben tartásával.

Ezt szem előtt tartva a Szentszék tevékenyen részt vett a két globális paktumnak, a menekültekről, valamint a biztonságos, rendezett és szabályos migrációról szóló globális egyezménynek a megtárgyalásán és elfogadásán. Különösen a migrációról szóló paktum jelent fontos előrelépést a nemzetközi közösség számára, amely az Egyesült Nemzetek Szervezetében először foglalkozik multilaterális szinten a kérdéssel fontos dokumentumban. Annak ellenére, hogy ezek a dokumentumok jogilag nem kötelező érvényűek és több kormány nem is volt jelen a nemrégiben Marrákesben tartott ENSZ-konferencián, a két megállapodás fontos vonatkozási pontként szolgál a politikai munka, valamint a nemzetközi szervezetek, a törvényhozók és politikusok konkrét cselekvése számára, továbbá mindazok számára, akik elkötelezettek abban, hogy a menekülteket és a migránsokat érintő különféle helyzeteket felelősebben, összehangoltabban és biztonságosabban kezeljék. A Szentszék mindkét paktumnak nagyrabecsüli a szándékát és azon jellegét, amely megkönnyíti gyakorlati megvalósítását, ugyanakkor fenntartásait fejezte ki a migrációs paktumban említett azon dokumentumokkal szemben, amelyek olyan szóhasználatot és iránymutatásokat tartalmaznak, amelyek nem felelnek meg a személyek életére és jogaira vonatkozó alapelveinek.

A szegények közül „magunkévá kell tennünk – folytatta VI. Pál pápa – […] a mai fiatal nemzedékek hangját, akik bizakodva haladnak előre, akik joggal álmodnak egy jobb emberiségről”. [8] A püspöki szinódus 15. rendes közgyűlését a fiataloknak szenteltük, akik gyakran elveszettnek érzik magukat és a jövő tekintetében tele vannak bizonytalansággal. Ők lesznek a főszereplői annak az apostoli útnak is, amelyre néhány nap múlva Panamavárosba megyek a 34. ifjúsági világtalálkozó alkalmából. A fiatalok jelentik a jövőt, és a politika feladata az, hogy megnyissa a jövő útjait. Ezért feltétlenül szükséges olyan kezdeményezésekbe fektetni, amelyek lehetővé teszik a következő nemzedékeknek, hogy jövőt építsenek, hogy legyen lehetőségük munkát találni, családot alapítani és gyermekeket nevelni.

A fiatalok mellett külön említést érdemelnek a gyermekek, különösen ebben az évben, amikor a gyermekek jogairól szóló egyezmény elfogadásának 30. évfordulója van. Ez kedvező lehetőség arra, hogy komolyan végiggondoljuk a gyermekeink javával, a társadalmi, értelmi fejlődésével, valamint a testi, lelki és szellemi fejlődésével való törődés érdekében tett lépéseket. Ebben az összefüggésben nem hallgathatok korunk egyik csapásából, amelyben sajnos főszerepet játszott a papság több tagja is. A kiskorúakkal szembeni visszaélés az egyik legaljasabb és leggyalázatosabb bűncselekmény. Könyörtelenül elsöpri a legjobbat, amit az emberi élet tartogat egy ártatlannak, helyrehozhatatlan kárt okoz a gyermek további életére. A Szentszék és az egész Egyház azon van, hogy küzdjön az ilyen bűncselekmények és azok eltussolása ellen, hogy megelőzze azokat, hogy kiderítse az igazságot a történtekről, amelyekben egyházi személyek érintettek, és hogy igazságot szolgáltasson a gyermekek számára, akik szexuális erőszakot vagy hatalommal való visszaéléssel, lelkiismereti kényszerrel súlyosbított erőszakot szenvedtek el. A februári találkozó, melynek keretében a világ összes püspökségével találkozni fogok, újabb előrelépés lesz az Egyház útján, hogy napvilágra kerüljenek a tények és enyhítsük az ilyesfajta bűncselekmények által okozott sebeket.

Fájdalmas látni, hogy társadalmainkban, melyeket gyakran törékeny családi környezet jellemez, erőszakos megnyilvánulások nőkkel szemben is történnek; az ő méltóságuk állt középpontjában a Mulieris dignitatem kezdetű apostoli levélnek, amelyet alig több mint harminc évvel ezelőtt tett közzé a Szent II. János Pál pápa. Látva a nőkkel szembeni testi és pszichikai visszaéléseket, sürgős szükség mutatkozik arra, hogy újra rátaláljunk a kölcsönös tiszteleten és elismerésen alapuló, igazságos és kiegyensúlyozott kapcsolatok formáira, amelyekben mindenki igazán kifejezheti identitását, miközben e kapcsolati formák közötti megkülönböztetések megszüntetésére irányuló törekvések azzal a veszéllyel fenyegetnek, hogy természetükben torzítják el a férfit és a nőt.

A leggyengébbekre való odafigyelés arra késztet bennünket, hogy korunk egy további bajáról, a munkavállalók helyzetéről is elgondolkodjunk. Ha nincs megfelelően védve, akkor a munka megszűnik olyan eszköznek lenni, amelyen keresztül az ember megvalósítja önmagát, és így a munka a rabszolgaság modern formájává válik. Száz évvel ezelőtt jött létre a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet, amely a megfelelő munkakörülmények előmozdításán és a munkavállalók méltóságának növelésén dolgozott. Korunk legsürgősebb kihívásainak kell tartanunk a növekvő technológiai fejlődést, amely munkahelyeket von el, valamint a munkavállalók gazdasági és társadalmi garanciáinak elvesztését, s ezért remélem, hogy a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet – felülemelkedve a részleges érdekeken – továbbra is a párbeszéd és egyeztetés példája lesz magas céljainak elérésére. Eme küldetésében a nemzetközi közösség más képviselőivel együtt fel kell vennie a harcot a gyermekmunka csapásával, a rabszolgaság új formáival, és a bérek értékének fokozatos csökkenésével, különösen a fejlett országokban, valamint a nők folyamatos hátrányos megkülönböztetésével a munkahelyi környezetben.

Népek közötti hídnak és béketeremtőknek kell lennünk

Amikor Szent VI. Pál pápa az Egyesült Nemzetek Szervezetének közgyűléséhez beszélt, egyértelműen utalt annak a nemzetközi szervezetnek a fő célkitűzésére. „Önök – mondta – azért léteznek és dolgoznak, hogy egyesítsék a nemzeteket, hogy összekössék az államokat. […] hogy összekapcsolják őket egymással. […] Hidat képeznek a népek között. […] Elég emlékeztetni arra, hogy emberek millióinak vére, az ő hallatlan és mérhetetlen szenvedésük, a felesleges mészárlások és borzalmas rombolások szentesítik azt az egyezséget, amely egyesíti Önöket, azzal az esküvel, amelynek meg kell változtatnia a világ jövőbeli történelmét: soha többé háborút, soha többé háborút! A béke, a béke az, aminek meg kell határoznia a népek és az egész emberiség sorsát! […] A békét, jól tudják, nemcsak a politikával, az erők és érdekek egyensúlyával építi az ember, hanem az [emberi] szellemmel, az eszmékkel, a béke műveivel.” [9]

Az elmúlt évben a béke jelentős jeleinek lehettünk tanúi, kezdve az Etiópia és Eritrea között létrejött történelmi megállapodással, amely húszéves konfliktusnak vet véget és helyreállítja a két ország közötti diplomáciai kapcsolatokat. A dél-szudáni vezetők által aláírt megállapodás is, amely lehetővé teszi a polgári együttélés újrakezdését és a nemzeti intézmények működésének újraindítását, remény jele az afrikai földrész számára, ahol azonban továbbra is súlyos feszültségek vannak és széles körű szegénység uralkodik. Kiemelt figyelmet fordítok a Kongói Demokratikus Köztársaság helyzetének alakulására, és kifejezem azon reményemet, hogy az ország megtalálja a régóta várt megbékélést, és határozottan a fejlődés útjára lép, véget vetve a több millió embert, köztük számtalan gyermeket érintő állandó bizonytalanságnak. E célból a választási eredmény tiszteletben tartása meghatározó tényező a fenntartható béke számára. Hasonlóképpen kifejezem közelségemet azokhoz, akik fundamentalista erőszak miatt szenvednek, különösen Maliban, Nigerben és Nigériában, illetve azokhoz, akik Kamerunban szenvednek a belső feszültségek miatt, amelyek nemritkán a polgári lakosság körében is áldozatokat szednek.

Összességében azt is meg kell jegyezni, hogy Afrika több drámai eseményen túl is potenciális pozitív dinamizmusról árulkodik, amely ősi kultúrájában és hagyományos vendégszeretetében gyökerezik. A nemzetek közötti tényleges szolidaritás egyik példája a határok megnyitása több országban a menekültek és a lakóhelyüket elhagyni kényszerült személyek nagylelkű befogadására. Megbecsüléssel kell tekintenünk arra, hogy sok államban növekszik a különböző vallások hívőinek békés együttélése, és ösztönzik a közös szolidaritási kezdeményezéseket. Továbbá az inkluzív politikai döntések végrehajtása és a demokratikus folyamatok előrehaladása számos térségben látható eredményeket hoz a nagyfokú szegénység leküzdésére és a társadalmi igazságosság előmozdítására. Ezért a nemzetközi közösség támogatása még sürgetőbbé válik az infrastruktúrák fejlesztésének, a fiatalabb nemzedékek előtt álló perspektívák építésének és a leggyengébb övezetek emancipációjának támogatására.

Pozitív jelek érkeztek a Koreai-félszigetről. A Szentszék jóindulattal néz a párbeszédekre, és reméli, hogy konstruktív hozzáállással képesek lesznek a legbonyolultabb kérdésekkel is szembenézni, és közös, tartós megoldásokra jutni, hogy az egész koreai nép és az egész térség számára fejlődésben és együttműködésben megvalósuló jövőt biztosítsanak.

Hasonló kívánságot fogalmazok meg a szeretett Venezuela számára, hogy az ott élők intézményes és békés utakat találjanak a politikai, társadalmi és gazdasági válság megoldására, olyan utakat, amelyek lehetővé teszik mindenekelőtt azok segítését, akiket megpróbáltak ezeknek az éveknek a feszültségei, és azt, hogy a reményteli és békés jövő távlatát kínálják az egész venezuelai népnek.

A Szentszék azt is reméli, hogy újrakezdődik az izraeliek és palesztinok közötti párbeszéd, hogy végül megállapodásra jussanak, és választ adhassanak mindkét nép jogos várakozásaira, biztosítva a két állam együttélését és a régóta várt és vágyott béke elérését. A nemzetközi közösség összehangolt erőfeszítései igen értékesek és szükségesek e cél eléréséhez, továbbá a béke előmozdítására az egész térségben, különösen Jemenben és Irakban, valamint annak lehetővé tételére, hogy a szükséges humanitárius segítségek eljussanak a rászoruló lakossághoz.

Közös sorsunk újragondolása

Végül szeretnék utalni a multilaterális diplomácia negyedik jellemzőjére: ez arra hív bennünket, hogy átgondoljuk közös sorsunkat. VI. Pál erről a következőképpen beszélt: „Hozzá kell szoknunk, hogy új módon gondoljuk el […] az emberek közös életét, új módon a történelem útjait és a világ sorsát. […] Eljött az óra, […] el kell gondolkodnunk közös eredetünkről, történelmünkről, közös sorsunkról. Soha korábban nem volt annyira szükség az ember erkölcsi tudatához való folyamodásra, mint ma, ebben az emberi fejlődés által oly erősen meghatározott korban. Mert a veszély nem is a fejlődésből, nem is a tudományból fakad […]. Az igazi veszély az emberben rejtőzik, aki egyre hatalmasabb eszközökkel rendelkezik, olyanokkal, amelyek képesek a rombolásra, de a legnemesebb vívmányokra is!” [10]

Annak a kornak összefüggésében a pápa főleg a nukleáris fegyverek elterjedésére utalt. „A fegyverek – mondta –, különösen azok a szörnyű fegyverek, amelyeket a modern tudomány adott [nekünk], még mielőtt áldozatokkal és romokkal járnának, rossz álmokat szülnek, rossz érzéseket táplálnak, rémálmokat, bizalmatlanságot, sötét elhatározásokat hoznak létre; hatalmas kiadásokkal járnak; leállítják a szolidaritás és a hasznos munka projektjeit; eltorzítják a népek lelkivilágát.” [11]

Fájdalommal kell megállapítanunk, hogy sajnos nemcsak nem szenved szüneteltetést a fegyverpiac, hanem mind növekvőbb tendencia a felfegyverkezés, mind az egyének, mind az államok részéről. Különösen aggasztó, hogy a nukleáris leszerelés, melyet széles körben támogatnak és részben meg is valósítottak az elmúlt évtizedekben, most átadja helyét a kifinomultabb és pusztítóbb fegyverekre való törekvésnek. Ezért szeretném megismételni, hogy „csak erős nyugtalanságot érezhetünk, ha figyelembe vesszük azokat a katasztrofális humanitárius és környezeti következményeket, amelyek nukleáris fegyverek bármilyen használatából erednek. Ezért tekintettel ezen fegyverek bármilyen hibából eredő véletlen felrobbanásának kockázatára, határozottan elítélendő a használatukkal való fenyegetés – azt mondanám, hogy erkölcstelen a használatuk –, csakúgy, mint a birtoklásuk, mert létezésük a félelem logikáját tartja fenn, mely nemcsak a hadviselő felek, hanem az egész emberiséget érinti. A nemzetközi kapcsolatokat nem uralhatja a katonai erő, a kölcsönös megfélemlítés, a háborús arzenállal való hivalkodás. A tömegpusztító fegyverek, különösen az atomfegyverek, csak hamis biztonságérzetet keltenek, és nem képezhetik az emberiség családjának tagjai közötti békés együttélés alapját, amelyet inkább a szolidaritás etikájának kell inspirálnia.” [12]

Közös sorsunk újragondolása a jelenlegi környezetben azt is jelenti, hogy újragondoljuk a bolygónkhoz fűződő kapcsolatunkat. Az elmúlt évben is esőzések, árvizek, tűzvészek, földrengések és aszályok okoztak kimondhatatlan bajokat, nehézségeket és komoly megpróbáltatásokat az amerikai kontinensen és a Délkelet-Ázsia térségben élő lakosságnak. Ezért a környezetvédelem és az éghajlatváltozás azon kérdések közé tartozik, amelyeken különösen sürgős megegyezésre jutnia a nemzetközi közösségnek. E tekintetben, a közelmúltban Katowicében tartott nemzetközi klímakonferencián (COP24) elért konszenzus fényében is, remélem, hogy az államok határozottabb elkötelezettséggel fogják megerősíteni együttműködésüket a globális felmelegedés aggasztó jelenségének sürgős kezelésében. A föld mindenkié, és kizsákmányolásának következményei az egész világ népességét sújtják, egyes térségeket egészen drámai módon. Ezek között található az Amazonas-medence, amely a püspökök szinódusa következő – októberben a Vatikánban megrendezésre kerülő – különleges közgyűlésének középpontjában áll majd, amely – bár főként Isten népe evangelizációjának útjaival foglalkozik –, a környezeti problémákkal is szembenéz majd, szoros összefüggésben azok társadalmi következményeivel.

Excellenciás Urak, Hölgyeim és Uraim!

A berlini fal 1989. november 9-én omlott le. Rá pár hónapra véget vetettek a második világháború utolsó örökségének: Európának a Jaltában eldöntött fájdalmas megosztottságának és a hidegháborúnak. A vasfüggönytől keletre fekvő országok több évtizedes elnyomás után visszanyerték szabadságukat, és közülük többen ráléptek arra az útra, amely az Európai Unióhoz való csatlakozáshoz vezetett. A mai helyzetben, amikor új centrifugális erők lépnek fel és új vasfüggönyök felépítésének kísértése erősödik meg, fontos, hogy ne vesszen el Európában azoknak a jótéteményeknek – elsősorban a békének – a tudatossága, amelyeket a második világháború után a népek közötti a barátság és közeledés útja hozott.

Végül egy utolsó évfordulót szeretnék ma megemlíteni. Kilencven évvel ezelőtt, február 11-én megszületett Vatikánváros Állam, miután a Szentszék és Olaszország aláírták a lateráni egyezményt. Ezzel lezárult a „római kérdés” hosszú időszaka, amely Róma elfoglalását és a Pápai Állam végét követte. A lateráni egyezménnyel a Szentszék rendelkezhetett „akkora területtel, amely nélkülözhetetlen az emberek javára emberekre bízott spirituális hatalom gyakorlásához” [13], ahogy azt XI. Pius pápa mondta, a konkordátummal pedig az Egyház újból teljes mértékben hozzájárulhatott Rómának és egész Olaszország történelemben, művészetben és kultúrában gazdag földjének spirituális és anyagi növekedéséhez, mely föld megmunkálásához a kereszténység is hozzájárult. Ebből az alkalomból különleges imámról biztosítom az olasz népet, hogy hagyományaihoz hűen tartsa elevenen a testvéri szolidaritásnak az őt régóta jellemző szellemét.

Szívből kívánom Mindannyiuknak, kedves Nagykövetek és itt egybegyűlt, tisztelt Vendégek, valamint az Önök országainak, hogy az új év tegye lehetővé számunkra, hogy megerősítsük a bennünket összekötő baráti kötelékeket, és hogy a világ által vágyott béke építésén dolgozzunk.

Köszönöm!

JEGYZETEK

[6] VI. Pál pápa: Beszéd az Egyesült Nemzetek Szervezetének közgyűléséhez, New York, 1965. október 4., 1.
[7] II. vatikáni zsinat: Nostra aetate nyilatkozat az Egyház és a nem keresztény vallások kapcsolatáról, 1965. október 28., 3.
[8] Beszéd az Egyesült Nemzetek Szervezetének közgyűléséhez, New York, 1965. október 4., 1.
[9] Ugyanott, 3; 5.
[10] Ugyanott, 7.
[11] Ugyanott, 5.
[12] Beszéd a leszerelésről szóló, az Átfogó Emberi Fejlődés Dikasztériuma által szervezett nemzetközi szimpózium résztvevőihez, 2017. november 10.
[13] XI. Pius pápa: „Il nostro più cordiale”. Beszéd a római plébánosokhoz és a nagyböjti időszak prédikátoraihoz a lateráni egyezmény aláírásának alkalmából, 1929. február 11.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír