Ferenc pápa beszélgetése a jezsuiták európai kulturális folyóiratainak főszerkesztőivel

A közel egy hónapja zajlott beszélgetést június 14-én tette közzé olasz nyelven a La Civiltà Cattolica, magyar fordításban a Vatikáni Rádió magyar adásának honlapja.

„Isten hozott benneteket! Látjátok? Az új hordozható trónusomon ülök” – viccelődött a pápa, arra utalva, hogy térdfájdalmai miatt kerekesszékben ül. Ferenc pápa személyesen, egyenként köszöntötte a Jézus Társasága európai kulturális folyóiratainak főszerkesztőit, akik az Apostoli Palota magánkönyvtárában audienciára gyűltek össze.

Összesen tízen voltak: Stefan Kiechle SJ, Stimmen der Zeit (Németország); Lucienne Bittar, Choisir (Svájc); Ulf Jonsson SJ, Signum (Svédország); Jaime Tatay SJ, Razón y fe (Spanyolország); José Frazão Correia SJ, Brotéria (Portugália); Paweł Kosiński SJ, Deon (Lengyelország); Horváth Árpád SJ, A Szív (Magyarország – a képen balról a harmadik); Robert Mesaros, Viera a život (Szlovákia); Frances Murphy, Thinking Faith (Egyesült Királyság) és Antonio Spadaro SJ, La Civiltà Cattolica (Olaszország). Három főszerkesztő világi volt, közülük kettő nő (a svájci és az angol folyóirat főszerkesztője), a többiek jezsuiták.

A pápával való találkozás háromnapos éves találkozójuk kezdőprogramja volt. A kihallgatáson részt vett a Jézus Társasága rendfőnöke, Arturo Sosa atya is. „Nem készültem beszéddel – kezdte a pápa –, úgyhogy kérdezzetek, ha akartok. Ha beszélgetünk, gazdagabb lesz a találkozónk.”

– Szentatya, köszönjük ezt a találkozót. Mi a Jézus Társasága folyóiratainak az értelme és küldetése? Van-e olyan küldetés, melyet adni szeretne nekünk?

– Nem könnyű világos és pontos választ adni. Úgy gondolom, általánosságban természetesen egy kulturális folyóirat küldetése a kommunikáció. Hozzátenném azonban, hogy a lehető legkonkrétabb, legszemélyesebb módon történő kommunikálásról van szó, anélkül, hogy elveszítenénk a valósággal és az emberekkel való kapcsolatot, a „face to face”-t.

(...)

Egy jezsuita kiadvány küldetése nem lehet csak a megvitatás, hanem elsősorban a cselekvéshez vezető megkülönböztetést kell segítenie.

És ahhoz, hogy megkülönböztetéssel felismerjük, mi a helyes teendő, néha követ kell dobnunk!

Ha eldobsz egy követ, a víz felkavarodik, minden megmozdul, és létrejöhet a felismerés. Ha viszont kő helyett matematikai egyenletet, matematikai tételt dobunk, akkor nem lesz mozgás, és így nem lesz megkülönböztetés.

(...)

– A Társaság jelen van Ukrajnában, tartományom egy részében. Egy támadó háború időszakát éljük. Erről írunk a folyóiratainkban. Mit tanácsol, hogyan kommunikáljunk a jelenlegi helyzetről? Hogyan járulhatunk hozzá a békés jövőhöz?

– A kérdés megválaszolásához el kell távolodnunk a „Piroska és a farkas” szokásos sémájától: Piroska jó volt, a farkas pedig rossz. Itt nincsenek metafizikai, elvont értelemben vett jók és rosszak. Valami globális dolog van kialakulóban, melynek összetevői nagyon is összefonódnak. Néhány hónappal a háború kitörése előtt találkoztam egy államfővel, egy bölcs emberrel, aki keveset beszél, de nagyon bölcs. Miután megbeszéltük a dolgokat, amelyekről beszélni akart, elmondta, hogy nagyon aggódik amiatt, ahogyan a NATO mozog. Megkérdeztem tőle, hogyhogy, mire azt válaszolta: „Ott csaholnak Oroszország kapujában. És nem értik, hogy az oroszok birodalmiak, és nem engedik, hogy bármilyen idegen hatalom közeledjen hozzájuk.” Azzal zárta: „A helyzet háborúhoz vezethet.” Ez volt a véleménye. Február 24-én pedig kitört a háború. Ez az államfő képes volt olvasni a történések jeleiből.

Amit látunk, az az a brutalitás és kegyetlenség, amellyel ezt a háborút az orosz csapatok – általában zsoldoscsapatok – vívják. Az oroszok ugyanis inkább csecseneket, szíriaiakat, zsoldosokat küldenek a harcba. Ám az a veszély fenyeget bennünket, hogy csak ezt látjuk – ami természetesen borzasztó –, de nem látjuk a háború mögött játszódó egész drámát, egy olyan háború mögött, amelyet valamiképpen vagy provokáltak, vagy nem akadályoztak meg. Meg kell említenem a fegyverek tesztelésével és eladásával kapcsolatos érdekeket. Ez nagyon szomorú, de végeredményben ez a tét.

Valaki azt mondhatja nekem ezen a ponton: de hát Ön Putyin-párti! Nem, nem vagyok az. Leegyszerűsítő és téves lenne ilyesmit állítani. Egyszerűen ellenzem, hogy a komplexitást jók és rosszak közti különbségtételre szűkítsük anélkül, hogy a gyökerekről és az érdekekről gondolkodnánk, melyek nagyon összetettek. Miközben látjuk az orosz csapatok kegyetlenségét és embertelenségét, nem szabad elfeledkeznünk a problémákról, hogy megpróbáljuk megoldani őket.

Az is igaz, az oroszok azt hitték, hogy egy hét alatt vége lesz az egésznek. De elszámították magukat. Egy bátor népet találtak, mely harcol a túlélésért, és amelynek küzdelmes múltja van.

(...)

Néhány évvel ezelőtt volt a megemlékezés a normandiai partraszállásról.

Sok állam- és kormányfő megünnepelte a győzelmet, de senki sem emlékezett meg arról a több ezer fiatalról, akik akkor a tengerparton meghaltak.

Amikor 2014-ben Redipugliában jártam a világháború centenáriumán – bizalmasan megvallom nektek –, elsírtam magam, amikor megláttam az elesett katonák életkorát. Amikor néhány évvel később, halottak napján – minden november 2-án meglátogatok egy temetőt – elmentem Anzióba, ott is sírtam, amikor megláttam az elesett katonák életkorát. Tavaly elmentem a francia temetőbe, és a fiatalemberek sírjai között – keresztények vagy muszlimok, mert a franciák észak-afrikai fiatalokat is küldtek harcolni – szintén húsz-, huszonkét, huszonnégy éves fiatalemberek sírjait láttam.

Miért mondom el ezeket? Mert szeretném, ha folyóirataitok foglalkoznának a háború emberi oldalával. Szeretném, ha megértetnék a háború emberi drámáját.

Teljesen rendben van, ha geopolitikai számításokat végeztek, és mélyrehatóan tanulmányozzátok a dolgokat. Ezt meg kell tennetek, mert ez a feladatotok. De a háború emberi drámáját is próbáljátok meg közvetíteni.

(...)

– A lelki megújulásnak milyen jeleit látja az Egyházban? Lát ilyeneket? Vannak-e jelei egy új, friss életnek?

– Nagyon nehéz spirituális megújulást látni nagyon elavult minták alapján. Meg kell újítanunk valóságlátásunk és valóságértékelésünk módját. Az európai egyházban több megújulást látok a spontán alakuló dolgokban: a mozgalmakban, a csoportokban, olyan új püspökökben, akik emlékeznek arra, hogy egy zsinat áll mögöttük. Mert a zsinat, amelyre néhány püspök jobban emlékszik, az a trienti zsinat. És nem képtelenség, amit mondok!

Elérkezett a restauráció, hogy elhallgattassa a [II. vatikáni] zsinatot. A „restaurációs” csoportok száma – például az Egyesült Államokban tömérdek van belőlük – megdöbbentő. Egy argentin püspök elmesélte: felkérték, hogy egy olyan egyházmegyét kormányozzon, amely ezeknek a „restaurátoroknak” a kezébe került. Sosem fogadták el a zsinatot. Olyan eszmék, magatartásformák jellemzik őket, amelyek a zsinatot alapjában véve elutasító restaurációból erednek.

(...)

Ti még meg sem születtetek, amikor én 1974-ben tanúja voltam Pedro Arrupe jezsuita rendfőnök kálváriájának a XXXII. Általános Rendgyűlésen. Akkoriban volt egy konzervatív reakció Arrupe prófétai hangjának elhallgattatására. Ma számunkra Arrupe egy szent rendfőnök, de sok támadást kellett elszenvednie. Bátor volt, képes volt előrelépni. Arrupe a pápa iránti nagyfokú engedelmesség embere volt. Nagyfokú engedelmesség. És VI. Pál megértette ezt. A legjobb beszéd, amelyet valaha pápa a Jézus Társaságának írt, az 1974. december 3-án VI. Pál által elmondott beszéd. Kézzel írta! Megvannak az eredeti lapok. A próféta VI. Pálnak volt szabadsága megírni ezt a beszédet. De voltak olyan, a római kúriához kötődő emberek, akik valamiképpen táplálták a spanyol jezsuiták egy csoportját, akik az igazi „ortodoxoknak” tartották magukat, és Arrupe ellen voltak. VI. Pál sosem szállt be ebbe a játékba. Arrupe képes volt meglátni Isten akaratát, és gyermeki egyszerűséggel ragaszkodott a pápához. Emlékszem, egy nap, amikor egy kis csoportban kávézgattunk, elmenve mellettünk azt mondta: „Gyerünk, gyerünk! A pápa mindjárt elhalad itt, köszöntsük!” Olyan volt, mint egy kisfiú! Azzal a spontán szeretettel!

Volt egy jezsuita a loyolai provinciából, aki különösen ellenséges volt Arrupéval, emlékezzünk csak vissza. Különböző helyekre küldték, Argentínába is, de mindig csak gondot okozott. Egyszer azt mondta nekem: „Te vagy az egyik, aki semmit sem ért. De az igazi bűnösök Arrupe és Calvez. Életem legboldogabb napja az lesz, amikor bitófán látom őket (lógni) a Szent Péter téren.” Miért mesélem el ezt a történetet? Hogy megértessem veletek, milyen volt a zsinat utáni időszak. És ez ismét megtörténik, főleg a tradicionalistákkal. Ezért fontos kiemelni ezeket a személyeket, akik megvédték a zsinatot és a pápához való hűséget. Vissza kell térnünk Arrupéhoz: ő fény abból a korból, és mindannyiunkat megvilágít.

(...)

*

A találkozó csoportkép készítésével zárult. A pápa ismét egyesével köszöntötte a résztvevőket, mindenkinek adott egy-egy rózsafüzért és néhány könyvet kinek-kinek a saját nyelvén.

A teljes írás ITT olvasható.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír