Ferenc pápa: „Ha önző a szíved, akkor nem vagy keresztény”

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A pünkösdnek, Isten Lelke hatalmas kiáradásának az első keresztény közösségre, az volt a következménye, hogy sok embernek az volt az érzése, hogy a Krisztusban való üdvösség örömhíre – a kérügma – beköltözött a szívébe, s ezért szabadon Jézushoz csatlakoztak, megtértek, megkapták a keresztséget az ő nevében, és befogadták a Szentlélek ajándékát. Mintegy háromezren csatlakoztak ahhoz a testvériséghez, amely a hívők habitatja és az evangelizálás munkájának egyházi serkentője. Ezeknek a Krisztusban fivéreknek és nővéreknek a hite olyan meleg volt, hogy az életüket Isten munkálkodásának színterévé változtatta, ami az apostolok révén csodákban és jelekben mutatkozott meg. A szokatlan megszokottá lesz, és a mindennapi élet az élő Krisztus megmutatkozásának terévé válik.

Lukács evangélista úgy beszéli el ezt nekünk, hogy a jeruzsálemi egyházat minden keresztény közösség paradigmájaként mutatja be, egy lenyűgöző testvériség ikonjaként, amelyet nem kell misztifikálni, de minimalizálni sem. Az Apostolok cselekedeteinek elbeszélése lehetővé teszi, hogy bepillantsunk a ház falai közé, ahol az első keresztények Isten családjaként összegyűltek. A koinónia tere volt ez, vagyis a Krisztusban fivérek és nővérek közötti szeretetközösség tere. Belesve láthatjuk, hogy jól meghatározható módon élnek: „Állhatatosak voltak az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyértörésben és az imádságban” (ApCsel 2,42). A keresztények kitartóan hallgatják a didakhét, vagyis az apostoli tanítást; magas színvonalú személyes kapcsolatot ápolnak egymással (a lelki és anyagi javak megosztásával is); megülik az Úr emlékezetét a „kenyértöréssel”, vagyis az eucharisztiával, és párbeszédet folytatnak Istennel az imában. Ezek a keresztény ember magatartásformái, a jó keresztény négy jellemzője.

Ellentétben az emberi társadalommal, amelyben hajlamos az ember saját érdekeit követni másoktól függetlenül vagy egyenesen kárukra, a hívők közössége kerüli az individualizmust, és szorgalmazza az osztozást és a szolidaritást. A keresztény ember lelkében nincs helye az egoizmusnak: ha önző a szíved, akkor nem vagy keresztény; világias vagy, aki a saját kedvét, a saját hasznát keresi. Lukács leírja nekünk, hogy a hívők együtt vannak (vö. ApCsel 2,44). Az egymáshoz való közelség és az egymással való egység a hívők stílusa: közel állnak egymáshoz, aggódnak egymásért, nem megszólják, nem, hanem segítik egymást, odalépnek egymáshoz.

A keresztség kegyelme feltárja a belső köteléket azok között, akik testvérek Krisztusban, akiknek osztozniuk kell egymással, azonosulniuk kell egymással, és adni „mindenkinek, szükséglete szerint” (ApCsel 2,45). Az a feladatuk tehát, hogy nagylelkűek legyenek, adakozzanak, törődjenek egymással, látogassák a betegeket, felkeressék a szűkölködőket, a vigasztalásra szorulókat.

Ez a testvériség, mely az Egyház, épp azért, mivel a közösségvállalás és a szűkölködőkre való odafigyelés útját választja, igazi és hiteles liturgikus életet élhet. Lukács azt írja: „Napról napra állhatatosan, egy szívvel ott voltak a templomban. A kenyértörést házanként végezték, és örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételből. Dicsérték Istent, és kedvelte őket az egész nép” (ApCsel 2,46–47).

Az Apostolok cselekedeteinek elbeszélése végül emlékeztet, hogy az Úr biztosítja a közösség növekedését (vö. ApCsel 2,47): a hívők kitartása az Istennel és a testvérekkel fennálló hamisítatlan szövetségben vonzerővé válik, amely sokakat lenyűgöz és meghódít (vö. Evangelii gaudium, 14), a vonzás tehát az az alapelv, melynek köszönhetően minden kor hívő közössége él.

Kérjük a Szentlelket, tegye közösségeinket olyan hellyé, ahol az új élet befogadása és gyakorlása, a szolidaritás és a közösségvállalás cselekedetei, a szertartások Istennel való találkozások, olyan hellyé, ahol közösséget vállalnak a fivérekkel és nővérekkel, olyan hellyé, mely nyitott kapu a mennyei Jeruzsálemre!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: ANSA

Magyar Kurír