Ferenc pápa: Istent nem a csodákban, hanem a mindennapi valóságban találhatjuk meg!

Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai liturgiában az evangélium Jézus első, saját hazájában, Názáretben elmondott prédikációjáról számol be. Az eredmény elszomorító: ahelyett, hogy elismerést kapna, értetlenséggel, sőt ellenségességgel találkozik (vö. Lk 4,21–30). Falubelijei igaz szavak helyett csodákat, csodajeleket akarnak. Az Úr nem művel csodákat, ők pedig elutasítják, mert azt mondják, hogy már gyermekkora óta ismerik, ő József fia (vö. Lk 4,22), stb. Így mond ki Jézus egy közmondássá vált mondatot: „Egy próféta sem kedves a maga hazájában” (Lk 4,24).

E szavak azt mutatják, hogy Jézus számára nem volt teljesen váratlan a kudarc. Ismerte övéit, ismerte övéinek szívét, tudta, milyen kockázatot vállal, és számolt az elutasítással. Feltehetjük akkor a kérdést: ha ez így volt, ha előre látta a kudarcot, miért ment mégis a falujába? Miért tennénk jót olyan emberekkel, akik nem hajlandók elfogadni bennünket? Ezt a kérdést mi is gyakran feltesszük. De ez olyan kérdés, amely segít, hogy jobban megértsük Istent.

Bezárkózásunkkal szemben ő nem hátrál meg: nem fékezi szeretetét!

A bezárkózás ellenére ő halad előre. Ennek visszfényét látjuk azokban a szülőkben, akik tisztában vannak gyermekeik hálátlanságával, de nem hagynak fel azzal, hogy szeressék őket és jót tegyenek nekik. Isten is ilyen, de sokkal magasabb szinten. És ma minket is arra hív, hogy higgyünk a jóban, s minden erőnkkel azon legyünk, hogy jót tegyünk.

A Názáretben történtekben azonban valami mást találunk: „övéinek” a Jézussal szembeni ellenséges magatartása provokál bennünket: ők nem voltak befogadók; és mi milyenek vagyunk? Ennek megvizsgálására nézzük meg a befogadásnak azokat a modelljeit, amelyeket Jézus ma falubelijeinek és nekünk javasol. Két idegenről van szó: egy özvegyasszony a szidoni Száreptából és a szíriai Namán. Mindketten prófétát fogadtak be: az első Illést, a második Elizeust. De nem volt ez könnyű befogadás, megpróbáltatások között történt. Az özvegyasszony befogadta Illést az éhínség ellenére, annak ellenére, hogy a prófétát üldözték (vö. 1Kir 17,7–16), politikai-vallási üldöztetésben volt része. Namán pedig annak ellenére, hogy magasrangú ember volt, elfogadta Elizeus próféta kérését, mely arra késztette, hogy megalázkodjon, egy folyóban hétszer megfürödjön (vö. 2Kir 5,1–14), mintha tudatlan gyermek lenne. Az özvegyasszony és Namán befogadását végeredményben készség és alázat jellemzi.

Isten befogadásának módja az, hogy mindig elérhetők vagyunk, befogadjuk őt, és alázatosak vagyunk. A hit is ezen múlik: a rendelkezésre álláson és az alázaton.

Az özvegyasszony és Namán nem utasította el Istennek és prófétáinak az útját; tanulékonyak voltak, nem merevek és zárkózottak.

Testvéreim, Jézus is a próféták útját járja: úgy mutatkozik be, ahogyan nem várnánk. Akik csodákat keresnek, nem találják meg – ha csodákat keresünk, nem találjuk meg Jézust –, akik új tapasztalatokat, belső, intim élményeket, különös dolgokat keresnek, nem találják meg; akik hatalomra és külső jelekre építő hitet keresnek, nem találják meg. Nem, nem találják meg! Csak azok találják meg, akik panasz, gyanakvás, kritika és önteltség nélkül elfogadják az ő útjait és kihívásait. Más szóval

Jézus arra kér, hogy fogadd be őt abban a mindennapi valóságban, amelyben élsz;

a mai Egyházban, úgy, amilyen; azokban, akik nap mint nap közel állnak hozzád; a rászorulók konkrét valóságában, családod problémáiban, szüleidben, gyermekeidben, nagyszüleidben – ott kell befogadnod Istent. Ő ott van, és arra hív, hogy megtisztuljunk a rendelkezésre állás folyójában és az alázat megannyi egészséges fürdőjében. Alázatra van szükségünk ahhoz, hogy találkozzunk Istennel, hogy engedjük, hogy ő találkozzon velünk.

És mi, befogadók vagyunk-e, vagy hasonlítunk Jézus falubelijeire, akik azt hitték, hogy mindent tudnak róla? [Mondhatná valaki:] „Én tanultam teológiát, elvégeztem azt a katekéta-tanfolyamot… Mindent tudok Jézusról!” Igen, mint egy bolond! Ne légy bolond, hisz nem ismered Jézust! Talán annyi évnyi hívő lét után azt hisszük, hogy – elképzeléseinkkel és ítéleteinkkel – jól ismerjük az Urat. Az a veszély fenyeget bennünket, hogy megszokjuk Jézust. És hogyan szokjuk meg? Azzal, hogy elzárkózunk, elzárkózunk az ő újdonságai elől, akkor, amikor ő kopogtat az ajtónkon, és valami újat mond, amikor be akar lépni hozzánk. Ki kell jutnunk ebből a megrekedt helyzetből, az álláspontjainkhoz való ragaszkodásból. Az Úr nyitott elmét és egyszerű szívet kér. És ha az embernek nyitott elméje és egyszerű szíve van, akkor képes meglepődni, megdöbbenni.

Az Úr mindig meglep bennünket, ez a Jézussal való találkozás szépsége!

A Szűzanya, az alázatosság és a rendelkezésre állás példaképe mutassa meg, hogyan kell befogadnunk Jézust!

A Szentatya szavai az Úrangyala elimádkozása után:

Kedves testvéreim!

Ma van a leprás betegek világnapja. Szeretném kifejezni közelségemet azok felé, akik ebben a betegségben szenvednek, és kívánom, hogy ne szenvedjenek hiányt lelki támogatásban és egészségügyi ellátásban. Együtt kell dolgoznunk ezeknek az embereknek a teljes integrációjáért, leküzdve minden diszkriminációt ezzel a betegséggel kapcsolatban, mely sajnos még ma is sokakat érint, különösen a legínségesebb szociális helyzetben élőket.

Holnapután, február 1-jén az egész Távol-Keleten, és a világ különböző részein, a holdújévet ünneplik. Ebből az alkalomból szívélyes üdvözletemet fejezem ki, és azt kívánom, hogy az új évben mindenki békének, egészségnek, békés és biztonságos életnek örvendhessen. Milyen szép, amikor a családok alkalmat találnak arra, hogy összegyűljenek és együtt éljék át a szeretet és öröm pillanatait! Sajnos sok család a világjárvány miatt idén nem tud összejönni. Remélem, hamarosan túljutunk ezen a megpróbáltatáson! Végezetül kívánom, hogy az egyének jóakaratának és a népek szolidaritásának köszönhetően az egész emberi család – megújult dinamizmussal – az anyagi és szellemi jólét újabb és újabb céljait legyen képes elérni.

Bosco Szent János ünnepének előestéjén szeretném köszönteni a szalézi szerzeteseket és szerzetesnőket, akik oly sok jót tesznek az Egyházban. Követtem a szentmisét, amelyet Ángel Fernández Artime rendfőnök mutatott be a [torinói] Segítő Szűz Mária-kegyhelyen, és vele együtt imádkoztam mindenkiért. Gondoljunk erre a nagy szentre, az ifjúság atyjára és tanítójára! Nem zárkózott a sekrestyébe, nem zárkózott a saját dolgai közé. Kiment az utcára, hogy megkeresse a fiatalokat, a rá jellemző kreativitással. Minden jót kívánok minden szalézinek!

Köszöntelek mindannyiatokat, római hívek és a világ különböző részeiről érkezett zarándokok. Külön köszöntöm a spanyolországi Torrejón de Ardoz híveit és a portugáliai Murça diákjait.

Szeretettel köszöntöm a római egyházmegye Actio Catholicájához tartozó fiúkat és lányokat! Csoportosan vannak itt. Kedves gyerekek, ebben az évben is szüleitek, nevelőitek és segítő papjaitok kíséretében érkeztetek – kis csoportként, a világjárvány miatt – a békekaraván végén. A szlogenetek az, hogy „Varrjuk össze a békét”. Szép szlogen! Ez fontos! Nagy szükség van az „újraösszevarrásra”, kezdve a személyes kapcsolatainktól az államok közötti kapcsolatokig. Köszönöm nektek! Haladjatok tovább! És most engedjétek fel léggömbjeiteket az égbe a remény jeleként… Itt vannak! Ez a remény jele, melyet a római gyerekek ma elhoznak nekünk, ez a „karaván a békéért”.

Szép vasárnapot kívánok mindenkinek! Kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! Viszontlátásra!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír