Ferenc pápa katekézise: Álljunk Krisztus elé, és kérjük tőle a világ békéjét!

Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A virágvasárnaptól húsvétvasárnapig tartó nagyhét közepén járunk. Mindkét vasárnapot az jellemzi, hogy ünnep zajlik Jézus körül. De ez két különböző ünnep.

Vasárnap azt láttuk, hogy Krisztus ünnepélyesen bevonul Jeruzsálembe. Messiásként fogadják: ruháikat terítik az útra (vö. Lk 19,36) és fákról levágott ágakat helyeznek eléje (vö. Mt 21,8). Az ujjongó tömeg hangosan áldja „az érkező királyt”, és ezt kiáltja: „Békesség a mennyben és dicsőség a magasságban” (Lk 19,38). Azok az emberek azért ünnepelnek, mert Jézus bevonulásában egy új király érkezését látják, aki békét és dicsőséget hoz. Tehát ilyen volt a béke, amelyre az emberek vártak: dicsőséges béke, egy királyi beavatkozás gyümölcse, egy erős messiásé, aki felszabadítja Jeruzsálemet a rómaiak megszállása alól. Mások valószínűleg a szociális béke helyreállításáról álmodtak, és Jézusban az eszményi királyt látták, aki kenyérrel fogja jóllakatni a tömegeket, ahogyan azt már korábban is tette, és nagy csodákat fog tenni, s így több igazságosságot hoz a világba.

De Jézus sosem beszél ilyesmiről. Másfajta húsvét áll szeme előtte. Nem diadalmas húsvét. Az egyetlen dolog, ami a jeruzsálemi bevonulására való felkészülés során érdekli, az az, hogy egy „megkötött szamárcsikón” vonuljon be, „amelyen még nem ült senki” (Lk 19,30).

Krisztus így hoz békét a világnak: szelídséggel és jósággal, amit ez a megkötött szamárcsikó jelképez, amelyen még nem ült senki. Senki, mert Isten módszere más, mint a világé.

Közvetlenül húsvét előtt Jézus ugyanis elmagyarázza tanítványainak: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja” (Jn 14,27). Ez két különböző mód: az egyik az, ahogy a világ ad békét nekünk, és a másik az, ahogy Isten ad békét nekünk. Ezek különbözőek.

A béke, amelyet Jézus húsvétkor ad, nem az a béke, amely a világ stratégiáit követi, amelyről azt hisszük, hogy erővel, hódításokkal és az erőszak különböző formáival szerezhető meg. Ez a béke valójában csak a háborúk közötti szünet: ezt jól tudjuk. Az Úr békéje a szelídség és a kereszt útját követi: ez a többiek felvállalása. Krisztus ugyanis magára vette gonoszságunkat, bűnünket és halálunkat. Mindezt magára vállalta. Így szabadított meg bennünket. Ő fizetett értünk.

Az ő békéje nem valamilyen kompromisszum eredménye, hanem önmaga odaajándékozásából születik.

Ezt a szelíd és bátor békét azonban nehéz elfogadni. A Jézust dicsőítő tömeg ugyanis ugyanaz a tömeg, amely néhány nap múlva azt kiáltja: „Feszítsd meg!”, s amely félelmében és csalódottságában kisujját sem mozdítja érte.

Ebben a vonatkozásban mindig időszerű Dosztojevszkij egyik nagyszerű elbeszélése, az úgynevezett A nagy inkvizítor legendája. Arról szól, hogy Jézus több évszázad után visszatér a földre. Azonnal ünneplő tömeg fogadja, mely felismeri és éljenzi. „Ó, hát visszatértél! Jöjj, jöjj velünk!” De aztán letartóztatja az inkvizítor, aki a világias logikát képviseli. Kihallgatja, és hevesen bírálja. A dorgálás végső oka az, hogy Krisztus, bár megtehette volna, sosem akart császárrá, e világ legnagyobb királyává lenni, inkább szabadon hagyta az embert, minthogy uralkodjon felette és erőszakkal oldja meg a problémáit.

Megteremthette volna a békét a világban, egy felsőbb hatalom erejével meghajlítva az ember szabad, de bizonytalan szívét, de nem akarta: tisztelte szabadságunkat.

„Ha akkor – mondja az inkvizítor Jézusnak – elfogadod a császár világát és bíborát, megalapítod az egyetemes birodalmat, és egyetemes nyugalmat teremtesz” (A Karamazov testvérek, I. kötet, Európa, Budapest, 1982, 382); és egy ostorozó mondattal zárja: „Ha volt, aki megérdemelte a máglyánkat, akkor az te vagy” (385). Itt láthatjuk a megtévesztést, mely ismétlődik a történelemben, ez a hamis, hatalmon alapuló béke kísértése, amely aztán gyűlölethez, Isten elárulásához és a lélek mélységes keserűségéhez vezet.

Végül – a történet szerint – az inkvizítor azt szeretné, ha Jézus „mondana neki valamit, még ha keserűt, iszonyút is”. Krisztus azonban egy kedves és konkrét gesztussal reagál: „némán odamegy az aggastyánhoz, és csöndesen megcsókolja kilencvenéves, vértelen ajkát” (352). Jézus békéje nem igáz le másokat, sosem fegyveres béke: soha! Az evangélium fegyverei az ima, a gyengédség, a megbocsátás és a felebarát iránti önzetlen szeretet, minden felebarát iránt. Így lehet elhozni Isten békéjét a világnak.

A mostani fegyveres agresszió – ahogy minden háború – ezért istengyalázás, a húsvét Urának istenkáromló elárulása, az ő szelíd arca helyett az evilági hamis isten arcának előnyben részesítése. A háború mindig hatalmat bálványozó emberi cselekedet.

Utolsó húsvétja előtt Jézus azt mondta tanítványainak: „Ne nyugtalankodjék a szívetek, és ne csüggedjen” (Jn 14,27). Igen, mert amíg a világi hatalom csak pusztulást és halált hagy maga után – amint azt az elmúlt napokban láthattuk –, az ő békéje építi a történelmet, azoknak az embereknek a szívéből kiindulva, akik befogadják ezt a békét. A húsvét így Isten és az ember igazi ünnepe, mert megkapjuk a békét, amelyet Krisztus szerzett meg nekünk azáltal, hogy feláldozta magát értünk a kereszten. Ezért jelenik meg a Feltámadott húsvét napján a tanítványoknak. És hogyan köszönti őket? „Béke veletek!” (Jn 20,19.21). Ez a győztes Krisztusnak, a feltámadt Krisztusnak az üdvözlése.

Testvéreim, nővéreim, a húsvét – a pászka – átmenetet jelent. Különösen ebben az évben áldott lehetőség ez arra, hogy a világias Istentől a keresztény Istenhez térjünk át, a bennünk hordozott kapzsiságtól a minket szabaddá tevő szeretethez, az erőszakkal hozott békére való várakozástól a Jézus békéjéről való konkrét tanúságtétel melletti elkötelezettséghez.

Testvéreim, nővéreim, álljunk a megfeszített Krisztus elé, békénk forrása elé, és kérjük tőle a szív békéjét és a világ békéjét!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír