Ferenc pápa katekézise: Az idősek bölcsessége és humora sokat segíthet a megfáradt társadalomnak!

Ferenc pápa – 2022. május 25., szerda | 19:40

Május 25-én a Szentatya a tizenegyedik katekézisét tartotta az öregkorról az általános kihallgatás keretében. A Prédikátor könyve alapján az értelemvesztés, a mindent hasztalannak érzés, a teljes fásultság általános tapasztalatáról elmélkedett, és kiemelte, milyen fontos szerepet játszhatnak az idősek mások megsegítésében ebben a helyzetben.

Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Az öregkorról való eszmefuttatásaink sorában – tehát az öregkorról való töprengéseinket folytatjuk –, ma a Prédikátor könyvével, a Szentírás egy újabb gyöngyszemével foglalkozunk. Első olvasásra ez a rövid könyv megdöbbenti, híres refrénje zavarba ejti az embert: „Minden hiábavalóság.” Minden hiábavalóság – ez a refrén, mely újra és újra elhangzik; minden hiábavalóság, minden „köd”, minden „füst”, minden „üresség”. Meglepő, hogy a Szentírásban ilyen mondatokat találunk, melyek a létezés értelmét kérdőjelezik meg. Valójában a Prédikátor folyamatos ingadozása értelem és értelmetlenség között annak az életről való tudásnak az ironikus megjelenítése, amelyet szenvedély fűt az igazságosság iránt, melynek Isten ítélete a biztosítéka. És a könyv zárómondata megmutatja a próbatételből kivezető utat: „Féld az Istent, és tartsd meg a parancsait, mert ez minden embernek a kötelessége” (Préd 12,13). Ez a tanács a probléma megoldására.

Egy olyan valósággal szembesülve, mely időnként szemlátomást minden ellentétnek helyet ad, mégis ugyanazt a sorsot szánja mindegyiküknek, azt, hogy a semmiben végződnek, a közömbösség útja tűnhet számunkra az egyetlen gyógyírnak a fájdalmas csalódásra. Ilyen kérdések merülnek fel bennünk: Erőfeszítéseink talán megváltoztatták a világot? Képes-e valaki érvényt szerezni az igazságos és igazságtalan közötti különbségnek? Úgy tűnik, mindez értelmetlen: minek ennyi erőfeszítés?

Ez egyfajta negatív felismerés, mely az élet bármelyik időszakában megtörténhet, de kétségtelen, hogy az öregkor szinte elkerülhetetlenné teszi ezt a találkozást a kiábrándulással. Öregkorban a kiábrándulás megérkezik. Így döntő fontosságú, hogy öreg korunkban ellen tudunk-e állni e kiábrándulás elkedvetlenítő hatásainak: ha az idősek, akik már mindent láttak, megőrzik az igazságosság iránti szenvedélyüket, akkor van remény a szeretetre és van remény a hitre is. És a mai világ számára döntő fontosságúvá vált, hogy átjutunk-e ezen a válságon, ezen az üdvös válságon. Miért? Mert az a kultúra, amely az hiszi, hogy mindent megszabhat és mindent manipulálhat, az élet értelmének kollektív elvesztésével, a szeretetből való kiábrándulással, sőt a jóságot érintő elkedvetlenedéssel végzi.

Ez az elkedvetlenedés elveszi a tenni akarásunkat. Az a feltételezett „igazság”, mely csupán regisztrálja a világot, az ellentétek iránti közömbösségét is regisztrálja, melyeket megváltás nélkül az idő folyásának és a semmiben való végződésnek ad át. Ebben a formájában – a tudományosság köntösébe bújva, egyúttal rendkívül érzéketlenül és nagyon erkölcstelenül – a modern igazságkeresés abba a kísértésbe esett, hogy teljesen búcsút vegyen az igazságosság iránti szenvedélytől. Már nem hisz a sorsában, az ígéretében, a megváltásában.

Modern kultúránk számára, mely gyakorlatilag mindent feláldozna a dolgok egzakt megismerése érdekében, ennek az új cinikus észnek a megjelenése – mely tudást és felelőtlenséget kapcsol egybe – kemény válaszcsapást jelent. Az erkölcsiség alól felmentő tudás ugyanis eleinte a szabadság, az energia forrásának tűnik, de hamarosan a lélek bénulásává válik.

A Prédikátor a maga iróniájával már leleplezi a tudás mindenhatóságának ezt a végzetes kísértését, a „mindentudás tébolyát”, mely az akarat teljes erővesztését eredményezi. A legkorábbi keresztény hagyomány szerzetesei pontosan azonosították a léleknek ezt a betegségét, mely hirtelen felfedezi a hit és erkölcs nélküli tudás hiábavalóságát, az igazságosság nélküli igazság ábrándját. Akédiának nevezték. Olyan kísértés ez, amely mindenkire leselkedik, az öregekre is, de mindenki ki van téve neki. Ez nem egyszerűen lustaság: nem, annál több. Nem egyszerűen depresszió: nem. Az akédia inkább a világ megismerése előtti behódolás, amelyben nincs többé szenvedély az igazságosság és a belőle következő cselekvés iránt.

Az értelemvesztés és az erőhiány, melyet ez a tudás okoz, amely elutasít minden etikai felelősséget és minden szeretetet a valódi jó iránt, nem ártalmatlan. Nem pusztán a jóra irányuló akarat erőit veszi el: visszahatásképpen megnyitja az utat a gonosz erőinek agresszivitása előtt. Ezek annak a megőrült észnek az erői, amelyet ideológiai túltengés tett cinikussá. Minden fejlődésünkkel, minden jólétünkkel együtt voltaképpen a „megfáradás társadalmává” váltunk. Gondoljatok csak bele: megfáradt társadalom vagyunk! Széleskörű jólétet kellett volna teremtenünk, és eltűrjük az egészségügy tudományosan szelektív piacát. Áthághatatlan határt kellett volna szabnunk a békének, és védtelen emberek elleni, egyre kíméletlenebb háborúknak vagyunk szemtanúi. A tudomány persze fejlődik, és ez jó. De az élet bölcsessége valami egészen más, és úgy tűnik, hogy az megrekedt.

Végül ez az érzelemmentes és felelőtlen ész értelmet és erőt vesz el az igazság megismerésétől is. Nem véletlen, hogy korunk az álhírek, a kollektív babonák és az áltudományos igazságok kora. Érdekes: a tudásnak, a mindentudásnak, sőt a tudás pontosságának ebben a kultúrájában sok boszorkányság, de művelt boszorkányság terjedt el. Bizonyos kultúrával rendelkező boszorkányság ez, de babonás élethez vezet: egyfelől értelmünkkel haladunk előre a dolgok gyökerekig hatoló megismerésében; másrészt a lélek, melynek valami másra van szüksége, a babonák útját választja, és a boszorkányságnál köt ki. Az idősek megtanulhatják a Prédikátor ironikus bölcsességéből annak művészetét, hogy fényt derítsenek az igazságosság iránti szeretet nélküli elme igazságának tébolyában rejlő csalásra. A bölcsességben és humorban gazdag idősek nagyon jó hatással vannak a fiatalokra! Megmentik őket a szomorú és életbölcsességet nélkülöző világ tudásának kísértésétől. És ezek az idős emberek visszavezetik a fiatalokat Jézus ígéretéhez: „Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert majd eltelnek vele” (Mt 5,6). Ők azok, akik éhezést és szomjazást fognak ébreszteni a fiatalokban az igazság iránt. Bátorság, mi, mindannyian, idősek: bátorság és hajrá! Rendkívül nagy küldetésünk van a világban! De kérem, ne keressünk menedéket ebben a nem konkrét, nem valóságos, gyökértelen idealizmusban – mondjuk ki világosan –, az élet boszorkányságaiban!

A Szentatya felhívása az általános kihallgatás végén:

Megszakad a szívem a texasi általános iskolában történt mészárlás miatt. Imádkozom a megölt gyermekekért, felnőttekért és családjaikért. Itt az ideje, hogy nemet mondjunk a korlátlan fegyverkereskedelemre. Mindannyian kötelezzük el magunkat, hogy ilyen tragédiák soha többé ne fordulhassanak elő!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria