Ferenc pápa katekézise: A hit nem „öregeknek való” dolog!

Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Az öregkorról szóló katekézisek során ma egy bibliai szereplővel – egy idős férfival –, Eleazárral találkozunk, aki Antiochusz Epifanész üldözése idején élt. Gyönyörű alak. Alakja tanúságot tesz arról a különleges kapcsolatról, amely az öregkor hűsége és a hit becsületes megélése között fennáll. Eleazár egy büszke ember! Pontosan a hit becsületéről szeretnék beszélni, nem csak a hit következetességéről, a hit hirdetéséről, a hit ellenállásáról. A hit becsületes megélése időről időre nyomás, sőt erőszakos nyomás alá kerül az uralkodó kultúra részéről, amely megpróbálja lealacsonyítani azt azáltal, hogy régészeti leletként, régi babonaként, anakronisztikus ragaszkodásként stb. kezeli.

A bibliai történet – hallottunk belőle egy kis részletet [2Mak 6,18.23–25], de jó lenne, ha elolvasnátok az egészet [2Mak 6,18–35] – arról az epizódról szól, amikor a zsidókat egy királyi rendelettel arra kényszerítették, hogy bálványoknak áldozott húst egyenek. Amikor Eleazárra került a sor, aki egy kilencvenes éveiben járó, mindenki által nagyra becsült és tekintélyes öregember volt, a király tisztviselői azt tanácsolták neki, hogy színleljen, tegyen úgy, mintha megenné a húst anélkül, hogy valóban megenné. Vallási képmutatás… Rengeteg egyházi képmutatás, klerikális képmutatás van! Ezek azt mondják neki: „Na, légy egy kicsit képmutató, senki sem fogja észrevenni!” Így Eleazár megmenekülhetett volna, és a barátság nevében – mondták ezek – elfogadhatta volna az ő könyörületet és szeretetet kifejező gesztusukat. Végül is – győzködték – ez egy apró gesztus, úgy tenni, mintha enne, de mégsem eszik, egy jelentéktelen gesztus.

Apróság, de Eleazár nyugodt és határozott válasza egy olyan érvet használ, amely szíven üt bennünket. Lényege a következő:

a hit meggyalázása idős korban, hogy még pár napot nyerjünk, nem hasonlítható ahhoz az örökséghez, amelyet a fiatalokra, egész nemzedékekre kell hagyni.

Derék ember ez az Eleazár! Az az öreg ember, aki egy egész életen át hitével összhangban élt, és most belemegy abba, hogy úgy tegyen, mintha megtagadná azt, arra kárhoztatja az új nemzedéket, hogy azt higgye, az egész hit csak tettetés, egy külső burok, melyet el lehet hagyni, azt gondolva, hogy bensőnkben megőrizhető. Ez nem így van, mondja Eleazár. Az ilyen viselkedés nem becsüli a hitet, Isten előtt sem. És ennek a külső bagatellizálásnak a hatása pusztító a fiatalok bensőjére nézve. Csodálatos ennek az embernek a hűsége, aki gondol a fiatalokra, gondol a jövőbeli örökségre, gondol népére!

Éppen az öregség – és ez jó az öregeknek – jelenik meg itt úgy, mint ennek a tanúságtételnek a döntő, pótolhatatlan helye. Az az idős ember, aki kiszolgáltatottsága miatt belemenne abba, hogy a hit gyakorlását lényegtelennek tekintse, elhitetné a fiatalokkal, hogy a hitnek nincs valódi kapcsolata az élettel. Kezdettől fogva úgy tűnne a fiatalok számára, hogy a hit csak viselkedésformák összessége, melyeket szükség esetén színlelni vagy elrejteni lehet, mert egyik sem olyan fontos az élet szempontjából.

Az ősi heterodox gnózis, mely a korai századokban igen erős és rendkívül csábító csapda volt a kereszténység számára, pontosan erről szólt – régi dolog ez –: hogy a hit csak lelki dolog, nem pedig gyakorlat; az elme ereje, nem pedig életforma. A hithez való hűségnek és hívő becsületnek – ezen eretnekség szerint – semmi köze az életvitelhez, a közösség intézményeihez, a test szimbólumaihoz. E nézőpontnak erős a csábító ereje, mert egy vitathatatlan igazságot értelmez – a maga módján –: a hitet sosem lehet étkezési szabályok vagy társadalmi gyakorlatok összességére szűkíteni. A hit valami más. A baj az, hogy ennek az igazságnak a gnosztikus radikalizálása semmissé teszi a keresztény hit realizmusát, mert a keresztény hit realista, a keresztény hit nemcsak a hitvallás elmondása, hanem a hitvallás szerinti gondolkodás, a hitvallás szerinti érzésvilág, a hitvallás szerinti cselekvés. Kézzel történő cselekvés. Ez a gnosztikus javaslat viszont színlelés: az a fontos, hogy legyen benned spiritualitás, és aztán tehetsz, amit akarsz. Csakhogy ez nem keresztény! Ez a gnosztikusok első eretneksége, mely nagyon divatos manapság, sok lelkiségi központban és máshol. És kiüresíti ezeknek az embereknek a tanúságtételét, mely Isten konkrét jeleit mutatja a közösség életében, és a test gesztusain keresztül ellenáll az elme eltévelyedéseinek.

A gnosztikus kísértés, mely az egyik – mondjuk ki – mai eretnekség, korunk egyik vallási elhajlása, továbbra is jelen van. Társadalmunk és kultúránk számos irányvonalában a hit gyakorlását kedvezőtlen színben tüntetik fel, részint kulturális iróniával, részint rejtett kirekesztéssel. A hit gyakorlását e gnosztikusok, akik már Jézus idejében is léteztek, haszontalan, sőt káros külsőségnek, elavult maradványnak, álcázott babonának tartják. Röviden: öregeknek való dolognak. Ez a megkülönböztetés nélküli kritika erős nyomást gyakorol a fiatal nemzedékekre. Természetesen tudjuk, hogy a hit gyakorlása lélektelen külsőséggé válhat – ez a másik veszély, az ellenkezője –, de önmagában nem az. Talán éppen nekünk, időseknek van ezzel kapcsolatban roppant fontos küldetésünk: visszaadni a hit becsületét, következetessé tenni, mint amilyen Eleazár tanúságtétele volt, következetes és hű a végsőkig. A hit gyakorlása nem a gyengeségünknek, hanem az erőnknek a jele. Nem vagyunk már fiatalok. Nem vicceltünk, amikor elindultunk az Úr útján!

A hit mindvégig tiszteletet és megbecsülést érdemel: megváltoztatta az életünket, megtisztította az elménket, megtanított Isten imádására és felebarátaink szeretetére. Áldás mindenki számára! De az egész hit, és nem csak annak egyik része. Ne cseréljük el a hitet egy pár nyugodt napért, hanem tegyünk úgy, ahogy Eleazár, legyünk következetesek a végsőkig, akár a vértanúságig! Épp idős korunkban fogjuk megmutatni – teljes alázattal és szilárdsággal –, hogy a hit nem „öregeknek való” dolog, hanem életkérdés. Higgyünk a Szentlélekben, aki mindent újjáteremt! Ő készségesen segít nekünk!

Kedves idős – hogy ne mondjam, öreg – testvéreim és nővéreim, ugyanabban a korosztályban vagyunk, kérlek benneteket, nézzünk a fiatalokra! Ők figyelnek bennünket, ne felejtsük el! Eszembe jut az a csodálatos film a háború utáni időszakból: „A gyermekek figyelnek bennünket.” Ugyanezt mondhatjuk a fiatalokról: a fiatalok figyelnek bennünket, és a mi következetes hűségünk gyönyörű életutat nyithat előttük. Egy esetleges képmutatás viszont nagy kárt okoz. Imádkozzunk egymásért, hogy Isten áldjon meg valamennyiünket, öregeket!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír