Ferenc pápa katekézise: A társadalmi-gazdasági vírusokra is keresni kell a gyógyírt!

Ferenc pápa katekézisének fordítását teljes egészében közreadjuk.

Kedves testvérek, jó napot kívánok!

Az elmúlt hetekben közösen gondoltunk az evangélium fényében azon, hogy miképpen lehet gyógyítani a világot, mely a világjárvány által nyilvánvalóvá tett és súlyosbított rosszulléttől szenved. A rosszullét már megvolt: a világjárvány nyilvánvalóbbá és súlyosabbá tette. Végigjártuk a méltóság, a szolidaritás és a szubszidiaritás útját, melyek elengedhetetlenek az emberi méltóság és a közjó előmozdításához. És Jézus tanítványaiként elhatároztuk, hogy követjük az ő nyomdokait: a szegényeket választjuk, újragondoljuk a javak használatát és gondjainkba vesszük közös otthonunkat. A minket sújtó világjárvány közepette az Egyház társadalmi tanításának elveinél horgonyoztunk le, engedve, hogy a hit, a remény és a szeretet vezessen bennünket. Itt biztos segítséget találtunk ahhoz, hogy az átalakítás nagyot álmodó munkásai legyünk, akik nem nyugszanak bele a megosztó és megsebző nyomorba, hanem egy új és jobb világ létrehozására ösztönöznek.

Szeretném, ha ez az út nem érne véget ezekkel a katekéziseimmel, hanem folytathatnánk együtt az utat, „szemünket Jézusra szegezve” (Zsid 12,2), ahogy az [általános kihallgatás] elején hallottuk; a világot megmentő és gyógyító Jézusra szegezett szemmel. Amint az evangélium tanúsítja, Jézus mindenféle beteget meggyógyított (vö. Mt 9,35), látást adott a vakoknak, szólást a némáknak, hallást a süketeknek. És amikor testi betegségeket és fogyatékosságokat gyógyított, a lelket is meggyógyította a bűnök megbocsátásával – mert Jézus mindig megbocsát –, és a kirekesztetteket is sújtó „társadalmi fájdalmak” orvoslásával (vö. Katolikus Egyház katekizmusa, 1421.). Jézus, aki minden teremtményt megújít és kiengesztel (vö. 2Kor 5,17; Kol 1,19–20), megadja nekünk azokat az ajándékokat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy úgy szeressünk és gyógyítsunk, ahogyan ő tudott (vö. Lk 10,1–9; Jn 15,9–17), hogy faji, nyelvi vagy nemzeti megkülönböztetés nélkül mindenkiről gondoskodjunk.

Ahhoz, hogy ez valóban megtörténjen, szemlélnünk és értékelnünk kell minden ember és minden teremtmény szépségét. Isten szívében fogantunk (vö. Ef 1,3–5). „Mindegyikünk Isten gondolatának a gyümölcse. Ő mindegyikünket akar, mindegyikünket szeret, mindegyikünk szükséges.” [1.] És minden teremtménynek van mondanivalója a teremtő Istenről (vö. Laudato si’ enciklika, 69., 239.). Ennek az igazságnak a felismerése és a hálaadás a minden emberrel és minden élőlénnyel való egyetemes közösségünk elszakíthatatlan kötelékeiért „nagylelkű és gyengédséggel teli gondozást” vált ki (uo., 220.). És segít abban is, hogy felismerjük a szegény és szenvedő testvéreinkben jelen lévő Krisztust, hogy találkozzunk velük, meghalljuk kiáltásukat és az azt visszhangzó föld kiáltását (vö. uo., 49.).

Ha belsőleg megmozgatnak bennünket e kiáltások, melyek eltérő irányvonalat, változást követelnek tőlünk (vö. uo, 53.), képesek leszünk hozzájárulni ahhoz, hogy az adottságainkhoz és képességeinkhez fűződő kapcsolataink gyógyuljanak (vö. uo, 19.). Képesek leszünk újraalkotni a társadalmat, és nem térünk vissza az úgynevezett „normalitáshoz”, mely beteg normalitás, már a világjárványt megelőzően beteg volt: a járvány csak rávilágított erre! „Most pedig térjünk vissza a normalitáshoz”: nem, ez nem helyes, mert ez a normalitás beteg volt az igazságtalanságoktól, egyenlőtlenségektől és a környezet pusztulásától!

Az a normalitás, amelyre meghívást kaptunk, az Isten országának normalitása: ahol „a vakok látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az örömhírt” (Mt 11,5). És ahol senki sem tetteti hülyének magát, elfordítva tekintetét. Ezt kell tennünk a változás érdekében.

Az Isten országára jellemző normalitásban mindenkinek jut kenyér és marad is belőle, a társadalmi szerveződés a hozzájáruláson, az osztozáson és a szétosztáson, nem pedig a birtokláson, a kirekesztésen és a felhalmozáson alapszik (vö. Mt 14,13–21). Az a gesztus, amely előreviszi a társadalmat, a családot, a lakónegyedet, a várost, mindenkit, az önmagunk odaadása, az adás, ami nem könyöradomány, hanem szívből fakadó önátadás. Ez a gesztus eltávolítja az önzést és a birtoklásvágyat. De ennek a keresztény módja nem mechanikus, hanem emberi mód. Sosem tudunk mechanikusan kijönni a világjárvány által világossá tett válságból új eszközökkel – melyek rendkívül fontosak, segítik az előrehaladást, és amelyektől nem kell tartanunk –, hanem tudnunk kell, hogy a legfejlettebb eszközök sok mindent meg tudnak tenni, de egyet nem: ez pedig a gyengédség. Pontosan a gyengédség a jele Jézus jelenlétének: a közellépés felebarátunkhoz, hogy járni segítsük, gyógyítsuk, támogassuk; önmagunk feláldozása másokért.

Ennyire fontos az Isten országára jellemző normalitás: hogy mindenkinek jusson kenyér, hogy a társadalmi szerveződés a hozzájárulásra, az osztozásra és a szétosztásra, ne pedig a birtoklásra, a kirekesztésre és a felhalmozásra épüljön. Mert életünk végén semmit sem viszünk magunkkal a másvilágra!

Egy kis vírus továbbra is mély sebeket okoz, és leleplezi fizikai, társadalmi és lelki sebezhetőségünket. Leleplezte a világban uralkodó nagy egyenlőtlenséget:

a lehetőségek, a javak, az egészséghez, technológiához, oktatáshoz való hozzáférés egyenlőtlenségét; gyermekek milliói nem járhatnak iskolába, és így tovább. Ezek az igazságtalanságok nem természetesek és nem is elkerülhetetlenek. Az ember művei, egy olyan fejlődési modellből származnak, amely elszakadt a legmélyebb értékektől. Az ételmaradék pazarlása: ezzel a maradékkal mindenkinek lehetne enni adni. Emiatt sokan elveszítették reményüket, ez fokozta a bizonytalanságot és a szorongást.

Ezért ahhoz, hogy kijussunk a világjárványból, nemcsak a koronavírusra kell gyógyírt találnunk – ami fontos! –, hanem a nagy emberi és társadalmi-gazdasági vírusokra is.

Ezeket nem szabad elrejteni, nem szabad néhány ecsetvonással elkenni, hogy ne látszódjanak! És nyilvánvalóan nem várhatjuk, hogy a tisztességtelen és fenntarthatatlan fejlődést megalapozó gazdasági modell majd megoldja problémáinkat. Nem oldotta meg és nem is fogja megoldani, mert nem tudja megoldani, akkor sem, ha egyes hamis próféták továbbra is a „leszivárgáshatást” ígérik, mely soha nem következik be. [2.] Hallottátok az elméletet a pohárról: az a fontos, hogy a pohár megteljen, és aztán, ami túlfolyik, az a szegényeké és másoké, így meggazdagodnak. Csakhogy van egy jelenség: a pohár elkezd megtelni, és amikor már majdnem tele van, a pohár elkezd nőni, és csak növekszik, növekszik, a túlcsordulás pedig sosem következik be. Óvatosnak kell lennünk!

Sürgősen munkába kell állnunk, hogy jó politikai törekvéseket alakítsunk ki, hogy olyan társadalomszervezeti rendszereket hozzunk létre, amelyekben a részvételt, a gondoskodást és a nagylelkűséget jutalmazzák, nem pedig a közönyt, a kizsákmányolást és a részérdekeket. Gyengéden kell haladnunk előre! A szolidáris és méltányos társadalom egészségesebb társadalom. A részvételi társadalom – ahol az „utolsókat” ugyanúgy figyelembe veszik, mint az „elsőket” – erősíti az emberek közötti közösséget. Az a társadalom, ahol tiszteletben tartják a sokféleséget, sokkal ellenállóbb mindenféle vírussal szemben.

Helyezzük a gyógyulásnak ezt az úját Máriának, az Egészség Szüzének oltalma alá! Ő, aki Jézust méhében hordozta, segítsen nekünk, hogy bizakodók legyünk! A Szentlélek által éltetve képesek leszünk együtt dolgozni Isten országáért, amelyet Krisztus elindított ezen a világon azáltal, hogy közénk jött. Ez a világosság országa a sötétség közepette, az igazságosság országa a sok sérelem közepette, az öröm országa a sok fájdalom közepette, a gyógyulás és az üdvösség országa a betegségek és a halál közepette, a gyengédség országa a gyűlölet közepette. Adja Isten, hogy „viralizáljuk” a szeretetet és globalizáljuk a reményt a hit fényében!

JEGYZETEK

[1.] XVI. Benedek: Homília a péteri szolgálat kezdetén [a székfoglaló misén] (2005. április 24.); vö. Laudato si’ enciklika, 65.
[2.] „Trickle-down effect” angolul, „derrame” spanyolul (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 54.).

FELHÍVÁS

Ma aláírtam a Scripturae Sacrae affectus kezdetű apostoli levelet Szent Jeromos halálának 16. centenáriumán. E nagy egyháztanító és egyházatya példája, aki a Bibliát élete középpontjába helyezte, ébresszen mindenkiben megújult szeretetet a Szentírás iránt és vágyat, hogy személyes párbeszédben éljen Isten igéjével.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír