Ferenc pápa Lisieux-i Kis Szent Terézről: A szeretet kis tettei mentik meg a világot!

Ferenc pápa – 2019. október 1., kedd | 11:35

Madagaszkári látogatása során Ferenc pápa szeptember 7-én felkereste a fővárosban, Antananarivóban a sarutlan kármelita nővérek kolostorát, ahol szólt az egybegyűlt közel száz szerzetesnőhöz, valamint hetven novíciához. A Szentatya kedves szentjéről, Kis Szent Terézről mondott spontán beszédet a kármelitáknak, amit az egyháztanító liturgikus emléknapján ismét közreadunk.

A pápa szabadon megfogalmazott és elmondott beszédét, melyet Jakubinyi György fordított magyar nyelvre, teljes egészében közöljük.

Írott formában majd átadják nektek azt, amit elkészítettem, így el tudjátok olvasni, nyugodtan át tudjátok elmélkedni. Most szívből szeretnék valamit mondani nektek.

A Királyok I. könyvéből vett olvasmány (2,2b–3) Józsuénak [1] szólt, bátorságra buzdította: „Légy bátor, és bizonyulj férfinak!” Bátorság. Az Úr követésében bátorságra van szükségünk, mindig, egy kis bátorságra. Igaz, a legnehezebb munkát Ő maga végzi el, de nekünk van szükségünk bátorságra, hogy hagyjuk, hogy végezze. És eszembe jut egy jelenet, amely annyit segített nekem papi és áldozópapi életemben. Egy késő este két nővér, egy nagyon fiatal és egy öreg elindultak az ebédlő felé a kórusról, ahol a vecsernyét imádkozták. Az öregecske nővér nagyon nehezen járt, szinte bénult volt már, és a fiatal megpróbált segíteni rajta, de az öregecske felidegesedett, azt mondta: „Ne nyúlj hozzám! Ne tedd ezt, mert leesem!” És Isten tudja, de úgy látszik, hogy a betegség az öregecskét egy kissé idegessé tette. De a fiatal, mindig mosollyal az arcán, továbbra is kísérte. Végül az ebédlőbe értek, a fiatal igyekezett segíteni leültetni, és az öregecske: „Ne, ne, itt fáj, fáj …”, de végül leült. Egy másik fiatal ezzel szemben biztosan el akarta volna küldeni sétálni! De az a fiatal mosolygott, vette a kenyeret, elkészítette és odaadta neki. Ez nem mese, ez igaz történet: az öreget Szent Péterről nevezett Nővérnek hívták, és a fiatalt Gyermek Jézusról nevezett Teréz Nővérnek [2].

Ez igaz történet, amely a közösségi élet egyik darabkáját tükrözi, amely megmutatja azt a szellemet, amelyben meg lehet élni a közösségi életet. Ez a szeretet a kicsi és a nagy dolgokban. Az a fiatal azt is gondolhatta volna: „Igen, de holnap elmegyek a perjelnőhöz és megmondom neki, hogy küldjön egy erősebbet ennek az öregnek a segítségére, mert én már nem bírom.” Nem így gondolkodott. Hitt az engedelmességben: „Az engedelmesség adta nekem ezt a mesterséget, és megteszem.” Az engedelmesség erejénél fogva kitűnő szeretettel végezte ezt a munkát.

Tudom, hogy ti mindannyian, klauzúrában élő nővérek, azért jöttetek, hogy közel legyetek az Úrhoz, hogy keressétek a tökéletesség útját; de a tökéletesség útja ezekben a kis lépésekben áll, amelyeket az engedelmesség útján teszünk.

A szeretet (carità) és a szeretet (amore) kis lépései. Kis lépések, amelyek semminek látszanak, de olyan kis lépések, amelyek vonzanak, amelyek „rabul ejtik” Istent, kicsi szálak, amelyek „foglyul ejtik” Istent. Erre gondolt a fiatal: a szálakra, amelyekkel Istent ejtette foglyul, a kötelekre, a szeretet kötelékeire, amelyek a szeretet kis tettei, kicsik, nagyon kicsik, mert a mi kicsi lelkünk nem tud nagy dolgokat tenni.

Légy bátor! Bátorság ahhoz, hogy kis lépéseket tégy, bátorság ahhoz, hogy hidd: az én kicsinységemen keresztül lesz Isten boldog és végbe viszi a világ üdvözítését. „De én azt gondolom, hogy a szerzetesi életnek meg kell változnia, tökéletesebbnek kell lennie, közelebb Istenhez, és ezért akarok perjelnő, káptalani tag lenni, hogy megváltoztassam a dolgokat!...” Nem mondom, hogy közületek valaki is erre gondol… De az ördög furakodik be az ilyen gondolatokban. Ha te nem csak a kolostort, nem csak a szerzetesi életet akarod megváltoztatni – megváltoztatni és megmenteni Jézussal –, a világ megmentése a szeretetnek, az önmagunkról való lemondásnak ezekkel a kis lépéseivel kezdődik, amelyek foglyul ejtik Istent és közénk hozzák.

Térjünk vissza a fiatal és az öreg történetére. Azoknak az estéknek egyikén, a vacsora előtt, miközben a kórusról az ebédlőbe mentek – tíz perccel előbb mentek ki a kórusról, hogy az ebédlőbe menjenek, lépésről lépésre – Teréz zenét hallott, kívülről…: ünnepi zene volt, táncmulatságé… És arra az ünnepélyre gondolt, ahol fiatal fiúk és leányok táncolnak tisztességesen, szép családi ünnepségen… talán lakodalom, születésnap van… A zenére gondolt, minduntalan arra… És valamit halott belül; talán azt hallotta: „Milyen szép volna ott lenni közöttük”, nem tudom… És hirtelen döntött, azt mondta az Úrnak, hogy soha, soha nem cserélné fel az öreg nővér iránt tett gesztusainak egyikét sem azzal a világias ünnepéllyel. Ezek boldogabbá tették a világ minden báljánál [3].

Biztos hozzátok is elér a világiasság annyiféle rejtett formában. Tudjatok megkülönböztetni, a perjelnővel, a közösséggel a káptalanban [4], megkülönböztetni a világiasság hangjait, hogy ne vonuljanak be a klauzúrába. A világiasság nem klauzúrás nővér, sőt, a világiasság kecske, amelyik útjait járja, kivezet a klauzúrából… Amikor világias gondolataid támadnak, zárd be az ajtót és gondolj a szeretet kis tetteire: ezek mentik meg a világot. Teréz inkább a kis öreget őrizte és haladt előre.

Ezt, amit most fogok mondani nektek, nem azért fogom mondani, hogy megijesszelek titeket, de ez a valóság, Jézus mondta, és megengedem magamnak, hogy én is ezt mondjam. Közületek mindegyiketeknek meg kellett harcolnia azért, hogy a kolostorba lépjen, harcolnia kellett, annyi sok jót tett és győzött, győzött: legyőzte a világias szellemet, legyőzte a bűnt, legyőzte az ördögöt. Talán, azon a napon, amikor beléptél a kolostorba, az ördög az ajtónál maradt, szomorúan: „Elvesztettem egy lelket”, és elment onnan. De azután elment tanácsot kérni egy másik, ravaszabb ördögtől, egy öreg ördögtől, aki biztosan azt mondta neki: „Légy türelemmel, várj…”. Ez az ördögnek a szokásos eljárásmódja. Jézus mondja. Amikor az ördög szabadon hagy egy lelket, elmegy; majd, egy kis idő után vissza akar térni, és látja, hogy az a lélek olyan szép, olyan jól rendezett, annyira szép, és be akar menni hozzá. És mit mond Jézus? Az az ördög megy, keres hét másik nála rosszabbat és ezzel a héttel visszatér, és be akar menni abba a rendbeszedett házba. Nem tudnak zajongva bemenni, mintha rablók volnának, jól nevelten kell belépniük. És így a „jól nevelt” ördögök becsengetnek: „Szeretnék bemenni…, ezt vagy azt a segítséget kérem, vagy azt a másikat…”. És engedik őt bemenni. Jól nevelt ördögök lépnek be a házba, újra elrendeznek téged és azután, Jézus mondja, annak az embernek vagy annak a nőnek a vége rosszabb lesz a kezdetnél. De hát nem vetted észre, hogy gonosz szellemről van szó? [5] „Nem, annyira jól nevelt volt, annyira jóságos! És most, nem, én hazamegyek, mert ezt már nem tudom eltűrni…”. Most már túl késő, hagytad, hogy nagyon mélyre hatoljon be a szívedbe. Nem vetted észre, nem beszéltél a perjelnővel, nem beszéltél a káptalannal, valamelyik nővérrel a közösségben? A kísértő nem akarja, hogy felfedjék, ezért nemes személynek öltözve, jól neveltként jön, olykor lelkiatyaként, olykor…

De kérem, nővér, amikor valami furcsa dolgot hallasz, azonnal beszélj! Azonnal beszélj! Hozd nyilvánosságra. Ha Éva idejében beszélt volna, ha elment volna az Úrhoz és azt mondta volna neki: „Ez a kígyó ezeket és ezeket mondja nekem, te mit gondolsz róla?”

Ha idejében beszélt volna róla! De Éva nem beszélt, és jött a szerencsétlenség. Ezt a tanácsot adom nektek: azonnal beszéljetek, idejében beszéljetek, amikor van valami, ami elrabolja nyugalmatokat; nem békét mondok, hanem előbb még a nyugalmat, azután a békét. Ez az a segítség, ez az a védelem, amely megvan a közösségetekben: az egyik segíti a másikat, hogy egyesült harcvonalat képezzetek az életszentség megvédésére, Isten dicsőségének megvédésére, a szeretet megvédésére, a kolostor megvédésre. „De mi jól védekezünk a lelki világiasság ellen, jól védekezünk az ördög ellen, mert kettős rácsunk van és középen még függöny is van!” A kettős rács és a függöny nem elég. Lehetne akár száz függönyötök is! Szeretetre, imára van szükség. A szeretet [abban áll, hogy] idejében tanácsot kértek, meghallgatják nővértársaitokat, meghallgatjátok a perjelnőt. És [fontos] az Úrral végzett ima, az imádság: „Uram, igaz, ezt és ezt hallom, ezt és ezt mondja nekem a kígyó, igaz?” Az a fiatal Teréz, alighogy hallott valamit bensejében, beszélt róla a perjelnővel…, aki nem akarta őt, nem akart jót neki! „De hogyan mehetnék a perjelnőhöz, amikor minden alkalommal, amikor meglát, kimutatja a fogát!” Igen, de a perjelnő Jézus. „De, atya, a perjelnő nem jóságos, gonosz.” Hagyd, hogy mondja ezt az Úr, számodra a perjelnő Jézus. „De a perjelnő kissé már öreg, nem mennek jól a dolgok nála…” Hagyd, hogy döntsön a káptalan; te, ha ezt akarod mondani, mondd el a káptalanban, de te menj a perjelnőhöz, mert ő Jézus. Mindig a szív átlátszósága [a lényeges]! Mindig, amikor beszélsz, győzöl.

És ez a Teréz, aki tudta, hogy a perjelnő számára ellenszenves, mégis elment hozzá. Igaz, el kell ismerni, hogy nem mindegyik perjelnő a rokonszenv Nobel-díjasa! De ők Jézus. Az engedelmesség útja tesz a szeretetben alattvalóvá, így leszel a szeretet alattvalója.

Azután, ez a Teréz megbetegedett. Megbetegedett, és lassan-lassan úgy tűnt neki, hogy elveszítette a hitét. Ez a szegényke, aki életében el tudta zavarni a „jól nevelt” ördögöket, halála óráján nem tudta, hogy bánjon az ördöggel, aki körülötte forgott. Azt mondta: „Látom: forog, forog…” Az utolsó napoknak, az élet utolsó hónapjainak ez a sötétsége. A kísértésből, a lelki harcból, a szeretet gyakorlásából nem megyünk nyugdíjba: egészen a végsőkig harcolnod kell. A végsőkig. A sötétségben is. Azt gondolta, hogy elveszítette a hitét! És hívta a nővéreket, hogy szenteltvizet hintsenek az ágyára, hogy szentelt gyertyákat hozzanak… [6] A kolostorban a harc mindvégig tart. De szép, mert ebben a harcban – kegyetlen, de szép – ha igazi, nem veszítik el a békét.

Ez a pápa – fogjátok mondani – egy kicsit „folklorisztikus”, mert ahelyett, hogy hittudományi dolgokról beszélne nekünk, úgy szólt hozzánk, mint kislányokhoz. Bárcsak mindnyájan kis leánygyermekek lennétek lélekben, legalább! A gyermekségnek abban a méretében, amelyet az Úr annyira szeret.

Szeretném befejezni Teréz történetét a kis öreggel.

Ez a Teréz most egy öreg férfit kísér. És tanúságot akarok tenni most erről, tanúságot akarok tenni, mert ő elkísért engem, minden lépésnél elkísér engem.

Megtanított arra, hogy megtegyem a lépéseket. Olykor egy kicsit ideges vagyok és elküldöm, akárcsak Szent Péterről nevezett Anya. Olykor meghallgatom; olykor a fájdalmak nem engedik, hogy jól meghallgassam… De hűséges barátnő. Ezért nem akartam nektek elméletekről beszélni, egy szenttel megélt tapasztalatomról akartam nektek beszélni, és elmondani nektek, hogy mi képes szentté tenni és melyik úton lehet szentté válni.

Előre! És bátran!

A fordító megjegyzése

Mivel a Szentatya „kapásból”, szabadon beszélt, sok az ismétlés, hozzávetőleges idézet, stb. a beszédben. Nagyon nehéz fordítani. A szöveget nem „rendezték sajtó alá”. Ezért a fordításban a felismert – szentírási és Kis Szent Teréz-irodalomból vett – idézetek lelőhelyeit az alábbiakban megjelöltem, magyarázattal láttam el.

[1] Valószínűleg elírás, mert az idézet nem Józsuéra hivatkozik, hanem a haldokló Dávid király mondja fiának, Salamonnak végrendelkezésében!

[2] Lisieux-i Szent Teréz, Önéletrajz, ford. Kis Monika, Magyarszék 2015, 318–319: 29r-v = Ms C, 28v-29r.

[3] Ms C, 29v-30r = Önéletrajz 318–320.

[4] A káptalan a szerzetesi közösség szabályzat alapján választott tagjaiból álló tanács.

[5] A Szentatya szabadon idézi és magyarázza Jézus szavait a Mt 12,43–45 és a párhuzamos Lk 11,24–26 szerint.

[6] CJ 11.9.5-6 = Kis Szent Teréz utolsó beszélgetései, Marosszentgyörgy – Jel, Budapest 2018,205.

Fordította: Jakubinyi György érsek

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria