Ferenc pápa: A liturgia célja, hogy a népet Krisztushoz és Krisztust a néphez vezessük

Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Isten hozott benneteket! Elnézést kérek a késésért, de nagyon sűrű volt ez a délelőtt.

Köszönöm a prímásapát úr szavait. Köszöntöm a Pápai Liturgikus Intézet rektorát és dékánját, a tanárokat és a hallgatókat, továbbá köszöntöm az [Istentiszteleti és Szentségi Dikasztérium] bíboros prefektusát és érsek titkárát. Köszönöm, hogy eljöttetek! Örömmel fogadlak benneteket, és nagyra értékelem a kezdeményezést, hogy képzést szerveztetek azok számára, akik az egyházmegyei közösségek imádságát előkészítik és vezetik, a püspökökkel közösségben és az egyházmegyék szolgálatában.

Ez a tanfolyam, mely most a végéhez közeledik, megfelel a liturgikus képzésről szóló, Desiderio desideravi kezdetű apostoli levél útmutatásainak. A szertartások gondozása ugyanis felkészültséget és elkötelezettséget igényel. Mi, püspökök, szolgálatunk során jól tudjuk ezt, mert szükségünk van azoknak az együttműködésére, akik előkészítik a liturgiákat, és segítenek teljesíteni megbízatásunkat, hogy a szent nép imádságát vezessük. A liturgiának ez a szolgálata mélyreható ismeretek mellett lelkipásztori érzéket is igényel. Ezért örömmel látom, hogy újfent vállaljátok a liturgia tanulmányozását. A liturgia ugyanis – amint Szent VI. Pál mondta – „az elsődleges forrása annak az isteni cserének, amelyben Isten élete közvetítődik felénk; ez lelkünk első iskolája” (Záróbeszéd a II. Vatikáni Zsinat második ülésszakán, 1963. december 4.). Ezért van az, hogy a liturgiát sosem lehet teljesen birtokolni, sosem lehet megtanulni úgy, mint a fogalmakat, a mesterségeket, az emberi készségeket.

A liturgia az Egyház első művészete, az, ami létrehozza és jellemzi az Egyházat.

Szeretnék néhány gondolatébresztő szempontot adni szolgálatotokhoz, amely a liturgikus reform végrehajtásának összefüggésébe illeszkedik.

Ma már nem „ceremonáriusról” beszélünk, vagyis nem arról, aki a „szent szertartásokat” igazgatja; a liturgikus könyvek inkább „szertartásmesterről”, „szertartástanítóról” [magister caeremoniarum] beszélnek. A mester pedig akkor tanítja a liturgiát, amikor a Krisztus húsvéti misztériumával való találkozáshoz vezet; ugyanakkor neki kell mindent úgy előkészítenie, hogy a liturgia „méltóságot, egyszerűséget és rendet” sugározzon (vö. Caeremoniale Episcoporum, 34).

A szertartásmester szolgálata diakónia: együttműködik a püspökkel a közösség szolgálatában.

Tehát ezért bíz meg minden püspök egy szertartásmestert, hogy tudniillik tartózkodóan és szorgalmasan cselekedjen, nem helyezve a szertartást az elé, amit kifejez, hanem segítve megragadni annak értelmét és szellemét, cselekedeteivel azt hangsúlyozva, hogy a központ a megfeszített és feltámadt Krisztus. Különösen a székesegyházban, a püspöki szertartásokért felelős személy a püspök munkatársaként koordinálja mindazokat, akik a liturgikus cselekmény során szolgálatot végeznek, hogy elősegítse Isten népének gyümölcsöző részvételét. A II. Vatikáni Zsinat egyik alapelve tér itt vissza:

mindig a közösségek javát, a hívek lelkipásztori gondozását kell szem előtt tartanunk (vö. ibid., 34), hogy a népet Krisztushoz és Krisztust a néphez vezessük.

Ez a fő cél, amelynek a szertartások előkészítése és vezetése során is első helyen kell állnia. Ha ezt elhanyagoljuk, akkor szép, de üres, erő, íz és értelem nélküli szertartásaink lesznek, mert nem érintik meg Isten népének szívét és életét. És ez akkor történik, amikor a tényleges vezető nem a püspök, nem a pap, hanem a szertartásmester; amikor ez a vezető szerep átcsúszik a szertartásmesterhez, akkor mindennek vége. A misét bemutató pap vagy püspök az, aki vezeti a szertartást, nem a szertartásmester! Valójában minél láthatatlanabb a szertartásmester, annál jobb. Minél kevesebbet látják, annál jobb! De neki kell koordinálnia mindent. Krisztus az, aki megérinti a szívet, a vele való találkozás az, ami vonzza a lelket. „A nem evangelizáló szertartás nem hiteles” (Desiderio desideravi, 37). „Balett”, egy szép „balettelőadás”, esztétikus, lenyűgöző, de nem hiteles szertartás.

A zsinat egyik célja a hívők segítése volt abban, hogy a liturgikus cselekményt újból a maga teljességében tudják átélni, és továbbra is tudjanak ámulni azon, ami a szertartásban a szemünk előtt történik (vö. Desiderio desideravi, 31). Figyeljük meg, hogy például nem esztétikai örömről vagy esztétikai érzékről beszél, hanem elámulásról.

Az ámulat valami más, mint az esztétikai élvezet: ez az Istennel való találkozás. Csak az Úrral való találkozás kelt benned ámulatot.

Hogyan lehet ezt elérni? A választ már a Sacrosanctum Concilium kezdetű zsinati dokumentumban megtaláljuk. A 14. pontban a hívők képzését ajánlja, de – mondja a konstitúció – „ennek megvalósulására semmi remény sincs addig, amíg először magukat a lelkipásztorokat teljesen át nem hatja a liturgia szelleme és ereje, és benne tanítómesterekké nem lesznek. Elengedhetetlen tehát, hogy mindenekelőtt a papság alapos liturgikus képzéséről gondoskodjunk.” A szertartásmester tehát először maga is a liturgia iskolájában növekszik, majd részt vesz a papság és a hívők képzésének lelkipásztori küldetésében.

A reform egyik legösszetettebb aspektusa a gyakorlati megvalósítás, vagyis az, hogy a zsinati atyák által elrendelt dolgokat hogyan ültetjük át a mindennapi életbe. A gyakorlati megvalósításért elsősorban felelős személyek között pedig ott van a szertartásmester, aki a liturgikus pasztorációs iroda vezetőjével együtt segíti az egyházmegyét, a közösségeket, a papokat és a többi szolgálattevőt a zsinat által kívánt liturgikus gyakorlat megvalósításában. Ezt mindenekelőtt a liturgikus ünnepléssel teszi. Hogyan tanultunk meg gyermekként a misén szolgálni? Úgy, hogy néztük, miként csinálják a nálunk idősebbek. Ez az a liturgiából kiinduló képzés, amelyről a Desiderio desideravi kezdetű apostoli levelemben írtam.

A méltóság, az egyszerűség és a rend akkor valósul meg, ha az évek során fokozatosan mindenki – a liturgián részt véve, azt ünnepelve és megélve – megérti, mit kell tennie.

Természetesen, mint egy népes zenekarban, mindenkinek ismernie kell a maga szerepét, a mozgásokat, a mozdulatokat, a szövegeket, amelyeket mond vagy énekel; s akkor a liturgia a dicséret szimfóniája lehet, az Egyház lex orandijából tanult szimfónia.

A székesegyházak mellett liturgikus gyakorlati iskolákat indítanak. Ez egy jó kezdeményezés. „Misztagogikusan” átelmélkedik, amit ünnepelnek. Kiértékelik a liturgikus ünneplés stílusát, hogy lássák, miben léptek előre, és min kell még változtatni. Biztatlak benneteket, hogy segítsétek a szemináriumi elöljárókat, hogy a lehető legjobb módon vezessék a liturgiát, ügyeljenek a szövegmondásra, a mozdulatokra, a jelekre, hogy a leendő papok a liturgika tanulása mellett megtanuljanak a liturgián jól részt venni és azt jól vezetni. Az ember ezt úgy tanulja meg, hogy nap mint nap figyel egy papot, aki tud jól eucharisztiát ünnepelni és vezetni, mert a liturgiából él, és amikor a liturgiát végzi, akkor imádkozik. Buzdítalak benneteket, hogy segítsétek a ministránsok felelőseit a plébániák liturgiájának előkészítésében azáltal, hogy liturgikus képzést nyújtó kis iskolákat indítanak, melyek ötvözik a testvériséget, a katekézist, a misztagógiát és a liturgikus gyakorlatot.

Amikor a szertartásokért felelős személy elkíséri a püspököt egy plébániára, célszerű, ha az ott alkalmazott ünneplési stílus értékét emeljük ki. Nincs értelme díszes „felvonulást” rendezni, amikor ott van a püspök, hogy utána minden visszaálljon a régi kerékvágásba. A ti feladatotok nem az, hogy egy nap szertartását megszervezzétek, hanem az, hogy egy utánozható liturgiát javasoljatok, azokkal a kiigazításokkal, amelyeket a közösség át tud venni, hogy növekedjen a liturgikus életben. Így az egyházmegye liturgikus ünneplési stílusa apránként növekszik majd. Ha ugyanis elmegyünk a plébániákra, és nem mondunk semmit a kissé gondozatlan, elhanyagolt, rosszul előkészített liturgiák láttán, azt jelenti, hogy nem segítjük a közösségeket, nem kísérjük őket. Ehelyett tapintatosan, a testvériség szellemében érdemes segítünk a lelkipásztoroknak a liturgia átgondolásában, a hívőkkel való közös előkészítésében. Ebben a szertartásmesternek nagy lelkipásztori bölcsességgel kell eljárnia: ha az emberek közé megy, azonnal megérti és tudja, hogyan kísérje testvéreit, hogyan javasolja a közösségeknek azt, ami megfelelő és megvalósítható, milyen lépések szükségesek ahhoz, hogy a hívők újra felfedezzék a liturgia és az együtt ünneplés szépségét.

Végül pedig arra biztatlak benneteket, hogy ápoljátok a csendet.

A mai korban csak beszélünk és beszélünk… Csend. Különösen a mise előtt – néha társasági összejövetelnek tartjuk, az emberek beszélgetnek: „Szia, hogy vagy? Hogy mennek a dolgok, hogy boldogulsz?” – a csend segít a gyülekezetnek és a koncelebrálóknak, hogy arra összpontosítsanak, aminek végzésére készülnek. Gyakran előfordul, hogy a sekrestyék zajosak a mise előtt és után, de a csend megnyitja és előkészíti az embert a misztériumra: a csend készít elő a misztériumra, lehetővé teszi a befogadást, a hallott ige visszhangzását bennünk. Jó dolog a testvériség, szép dolog egymás üdvözlése, de

a Jézussal való találkozás az, ami értelmet ad találkozásunknak, újbóli találkozásunknak.

Újra fel kell fedeznünk és nagyra kell értékelnünk a csendet! Ezt szeretném nagyon hangsúlyozni.

És itt szeretnék mondani a papok számára egy dolgot, mely a csenddel kapcsolatos. Kérem szépen, a homíliák: katasztrofálisak! Néha mesélik nekem: „Elmentem misére azon a plébánián, és egy jó kis filozófiaórát hallhattunk, 40-45 perces előadást.”

Nyolc-tíz perc: nem több! Mindig legyen egy gondolat, egy érzés és egy kép. Hogy az emberek hazavigyenek valamit.

Az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdításban szerettem volna ezt kiemelni. És ezt már annyiszor elmondtam, mert ez olyasmi, amit sosem értünk meg: a homília nem előadás, hanem szentelmény. A lutheránusok azt mondják, hogy szentség, szentelmény – azt hiszem, a lutheránusok mondják –; ez szentelmény, nem előadás. Imádkozva kell előkészíteni, apostoli szellemben. Kérem, a homíliák általában katasztrofálisak.

Kedves barátaim, mielőtt köszöntenélek benneteket, szeretném még egyszer kifejezni bátorításomat arra, amit a zsinati atyák által ránk bízott reform megvalósítása érdekében tesztek. Mindannyian törekedjünk folytatni a megkezdett jó munkát! Segítsük a közösségeket, hogy a liturgiából éljenek, hogy hagyják magukat alakítani általa, hogy – amint a Szentírás mondja – „aki szomjazik, jöjjön; aki kívánja az élet vizét, ingyen vegye” (Jel 22,17)! Ajánljuk fel mindenkinek a forrásvizet, mely bőségesen árad az Egyház liturgiájából!

Jó munkát kívánok, és szívemből adom rátok áldásomat! Kérlek benneteket, imádkozzatok értem, ne felejtsétek el! Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír