Ferenc pápa szinódust megnyitó homíliája: Ajándékot kaptunk, hogy ajándék legyünk!

Ferenc pápa teljes beszédét közreadjuk, magyar fordításban.

Pál apostol, az egyház történetének legnagyobb misszionáriusa segít nekünk „szinódust csinálni”, „együtt járni”: amit Timóteusnak ír, úgy tűnik, nekünk, pásztoroknak szól, akik Isten népének szolgálatában állunk.

Mindenekelőtt azt mondja: „Emlékeztetlek: szítsd fel Isten kegyelmi ajándékát, amely kézfeltételem által benned van!” (2Tim 1,6). Azért vagyunk püspökök, mert ajándékot kaptunk Istentől. Nem megállapodást írtunk alá, nem munkaszerződést kaptunk kézhez, hanem kezeket a fejünkre, hogy közbenjáró, felemelt kezek legyünk az Úrnál és kinyújtott kezek testvéreink felé. Ajándékot kaptunk, hogy ajándék legyünk. Egy ajándék nem megvásárolható, nem cserélgethető és nem adható el: csak kapjuk és ajándékozzuk. Ha tulajdonunknak tekintjük, ha magunkat helyezzük a középpontba és nem az ajándékot hagyjuk a középpontban, pásztorokból funkcionáriusokká válunk: az ajándékból funkciót csinálunk, eltűnik az ingyenesség, és oda jutunk, hogy önmagunkat szolgáljuk és az Egyház által magunkat szolgáltatjuk. Ezzel szemben életünk arra való, hogy a kapott ajándékért létezzünk, hogy szolgáljunk. Az evangélium erre emlékeztet, mely „haszontalan szolgákról” beszél (Lk 17,10): ez a kifejezés azt is mondhatja, hogy „profit nélküli szolgák”. Ez azt jelenti: nem az a feladatunk, hogy profitot érjünk el, saját nyereségre tegyünk szert, hanem mivel ingyen kaptunk, ingyen is adjunk (vö. Mt 10,8). Egész örömünket a szolgálatban találjuk majd meg, mert Isten az, aki szolgált minket, aki szolgánkká lett. Kedves testvérek, érezzük át, hogy szolgálni vagyunk itt, Isten ajándékát helyezve a középpontba!

Ahhoz, hogy hűek legyünk ehhez az elhíváshoz, küldetésünkhöz, Szent Pál emlékeztet bennünket, hogy az ajándékot fel kell éleszteni. Lenyűgöző az általa használt ige: a felélesztés szó szerint az eredetiben „tűznek életet adni”, „tüzet felszítani” [anadzópurein]. Az általunk kapott ajándék tűz, égő szeretet Isten és testvéreink iránt. A tűz nem táplálja magát, elhal, ha nem tartjuk elevenen, kialszik, ha befedi a hamu. Ha minden marad úgy, ahogy most van, ha napjainkat a „mindig is így csináltuk” határozza meg, akkor az ajándék eltűnik, elfojtja a félelem hamuja és a status quo fenntartására irányuló aggódó törekvés. De „az Egyház semmiképpen nem szorítkozhat »karbantartó« pasztorációra azok között, akik már ismerik Krisztus evangéliumát. Egy egyházi közösség érettségének a missziós buzgóság a világos jele” (XVI Benedek: Verbum Domini szinódus utáni apostoli buzdítás, 95). Mert az Egyház mindig úton van, mindig kifelé igyekszik, sosem zárkózik önmagába. Jézus nem azért jött, hogy esti szellőt hozzon a földre, hanem tüzet.

A tüzet felélesztő ajándék a Szentlélek, az ajándékok osztogatója. Ezért Szent Pál így folytatja: „Őrizd meg a rád bízott kincset a bennünk lakozó Szentlélek által!” (2Tim 1,14). Továbbá: „Nem a gyávaság lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét” (2Tim 1,7). Nem a gyávaság, hanem a józanság lelkét. Egyesek azt hiszik, hogy a józanság a „határőr” erény, amely mindent megállít, csak nehogy hibázzunk. Nem! A józan okosság keresztény erény, az élet erénye, sőt a kormányzás erénye. És Isten ennek az okosságnak a lelkét adta nekünk. Pál a józan okosságot a gyávasággal helyezi szembe. Mit is jelent akkor ez a Lélektől kapott megfontoltság? Ahogy a katekizmus tanítja, „az okosságot nem szabad összetéveszteni sem a félénkséggel, sem a félelemmel”, hanem „az okosság az az erény, amely felkészít bennünket arra, hogy minden helyzetben felismerjük igazi javunkat és a helyes eszközöket válasszuk” (1806. pont). A megfontoltság nem határozatlanság, nem védekező hozzáállás. A pásztor erénye, aki, hogy bölcsen szolgáljon, képes a tisztánlátásra, nyitottan a Lélek újdonságára. Akkor az ajándék felélesztése a Lélek tüzében ellentéte annak, hogy semmit sem csinálva hagyjuk, hadd menjenek a dolgok. A Lélek újdonságához való hűség pedig olyan kegyelem, amelyet imádságban kell kérnünk. Ő, aki mindent újjá tesz, adja meg nekünk a merész megfontoltságot; ösztönözze szinódusunkat az Amazonas-medencében élő Egyház útjainak megújítására, hogy ki ne aludjon a misszió tüze!

Isten tüze, mint az égő csipkebokor jelenetében, ég, de nem emészt el (vö. Kiv 3,2). Ez a szeretet tüze, mely megvilágít, felmelegít és életet ad, nem pedig lobogó és pusztító tűz. Amikor szeretet és tisztelet nélkül népek és kultúrák pusztulnak el, az nem Isten tüze, hanem a világé. Mégis hányszor előfordult, hogy Isten ajándékát nem felajánlottuk, hanem másokra kényszerítettük, hányszor előfordult, hogy evangelizálás helyett gyarmatosítás történt! Isten óvjon minket az új gyarmatosítások kapzsiságától! A pusztító érdekek által keltett tűz, mint például az, amely a közelmúltban perzselte fel az Amazonas-medencét, nem az evangélium tüze. Isten tüze hő, mely vonz és egységbe gyűjt. Egymással való osztozással, nem pedig bevételekkel kell táplálnunk! Ezzel szemben a pusztító tűz gyullad fel, amikor csak a saját elgondolásainkat akarjuk megvalósítani, a saját csoportunkat akarjuk felállítani, és a sokféleséget fel akarjuk égetni, hogy egyformává tegyünk mindenkit és mindent.

Feléleszteni az ajándékot; befogadni a Lélek merész megfontoltságát, hűen az ő újdonságaihoz; Szent Pál azonban egy további buzdítást is ad: „Ne szégyelld a […] tanúságtételt […], hanem osztozz velem az evangéliumért viselt szenvedésben Isten erejében bízva!” (2Tim 1,8). Azt kéri, hogy tegyen tanúságot az evangéliumról, szenvedjen az evangéliumért, egyszóval, hogy éljen az evangéliumért. Az evangélium hirdetése az Egyház életének fő kritériuma: ez a küldetése, ez adja identitását. Kissé később Pál ezt írja: „Nemsokára feláldoztatom” (2Tim 4,6). Az evangélium hirdetése azt jelenti, hogy áldozatként élünk, mindvégig tanúságot teszünk, mindenkinek mindenévé válunk (vö. 1Kor 9,22), akár a vértanúságot is vállalva szeretünk. Köszönöm Istennek, hogy a bíborosi testületben van néhány vértanú bíboros testvér, akiknek kijutott, az életükben, a vértanúság keresztje. Az evangéliumot ugyanis – hangsúlyozza az apostol – nem e világi hatalommal, hanem csak Isten erejével lehet szolgálni: mindig megmaradva az alázatos szeretetben, híve abban, hogy az élet valódi birtoklásának egyetlen módja az, ha szeretetből elveszítjük azt.

Kedves testvérek, nézzünk együtt a megfeszített Jézusra, az ő értünk átszúrt szívére! Onnan induljunk el, mert onnan fakadt ki az ajándék, mely szült minket; onnan áradt ki a megújulást adó Lélek (vö. Jn 19,30). Onnan érezzük – mindnyájan – meghíva magunkat arra, hogy életet adjunk! Az Amazonas-medencében élő sok fivérünk és nővérünk hordoz nehéz keresztet, és várja az evangélium felszabadító vigaszát, az Egyház simogató szeretetét. Az Amazonas-medencében élő sok fivérünk és nővérünk adta oda életét. Hadd ismételjem meg szeretett Hummes bíborosunk szavait: amikor megérkezik Amazóniának azokba a kis városaiba, elmegy a temetőkbe, hogy felkeresse a misszionáriusok sírját. Ez az Egyház gesztusa azok felé, akik életüket adták az Amazonas-medencében. Aztán egy kis ravaszsággal azt mondja a pápának: „Ne felejtsd el őket! Megérdemlik, hogy szetté avassák őket!” Értük, azokért, akik most áldozzák oda életüket, azokért, akik már feláldozták életüket, velük karöltve, járunk együtt!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír