Négy pap, egy szerzetesnővér és egy világi hívő hősies erényeit ismerte el Ferenc pápa

Ferenc pápa – 2023. január 22., vasárnap | 16:34

Január 19-én, csütörtökön tette közzé a Szenttéavatási Ügyek Dikasztériuma az új dekrétumokat, amelyek elismerik négy olasz és két spanyol Isten szolgáinak hősies erényeit, akik így elnyerték a tiszteletreméltó címet. Ferenc pápa aznap délelőtt fogadta Marcello Semeraro bíborost, a dikasztérium prefektusát és engedélyezte a dekrétumok közzétételét.

A hat új tiszteletreméltó: Miguel Costa y Llobera, Gaetano Francesco Mauro, Giovanni Barra, Vicente López de Uralde Lazcano, Megtestesült Igéről nevezett Maria Margherita Diomira és Bertilla Antoniazzi.

Miguel Costa y Llobera a mallorcai székesegyház kanonokja volt. Gazdag nemesi családban született 1854-ben, és apja kezdeti ellenállása ellenére lett pap, majd nagyhírű prédikátor és gyóntató, de egyúttal az imádság embere, továbbá költő és jeles tudós a szakrális régészet és irodalomtörténet terén. Lelki életének alapja az Eucharisztia imádása és a Mária-tisztelet volt. Miután lemondott javairól, a szegények és a betegek szolgálatára szentelte életét. 1922-ben halt meg a szószéken, amikor Avilai Szent Teréz szentté avatásának harmadik centenáriumán lelkesen prédikált.

A dél-olasz Calabria régióból származású Gaetano Francesco Mauro egyházmegyés papként alapította meg 1928-ban a Vidéki Katekéták Kongregációját. A calabriai parasztok nehéz sorsának enyhítésére és vallási képzésük erősítésére szentelte életét, főként az 1925-ben alapított Vidéki Oratóriumok Vallási Egyesületének közreműködésével. Gaetano atya lelki naplójában őszintén beszámol „sötét éjszakáiról”, amiket szilárd hite és reménye erejével hordozott egészen élete végéig.

Giovanni Barra 1914-ben született Észak-Olaszországban, majd egyházmegyés papként a Katolikus Akció ifjúsági szervezetében szolgált. 1943-ban a Torino melletti Pinerolo városban ő maga hozta létre és vezette több mint húsz éven át a helyi szervezetet. Gondosan ápolta a liturgikus életet és törődött a rászorulókkal. „Alpesi imaházat” nyitott fiatalok számára. Élete végén szemináriumi rektorként a hivatásgondozásban tevékenykedett, mintegy a II. Vatikáni Zsinat előfutáraként az imát helyezte a kispapok képzésének középpontjába. Lelki végrendeletében írja: „Ha a múltba tekintek, öröm és hála tölti el a szívemet. Igazán boldog pap vagyok a papságomban”.

Vicente López de Uralde Lazcano, a Mária Társaság hitvalló papja 1894 és 1990 között Spanyolországban élt. Hosszú élete során az imádság embere volt, mély egységben az Úrral. Ismerősei „cádizi Néri Szent Fülöpnek” hívták. Kollégiumi és gimnáziumi diákjai, paptestvérei és a hívek is nagyon becsülték a tudását, de legfőképp a 62 éven át tartó lelkészi és gyóntatói szolgálatát. Mindig tudott vigasztalni, még a polgárháború nehéz éveiben is. Nyugdíjba vonulása után minden erejével a kiengesztelődés szentségének szentelte magát, napi nyolc órát töltött a gyóntatószékben, így lett Cádiz városának lelkiatyja.

A csendes és engedelmes természetű Maria Margherita Diomira az elmélyedt imádságnak szentelte rövid életét (1651- 1677) az Eucharisztia és a Szűz Mária iránti különös szeretet jegyében. Először a kamalduliak rendjébe lépett, később a Jó Pásztor Szeretete Kongregációban szolgált Firenzében, ahol szegény sorsú lányok nevelésével és zarándokok fogadásával foglalkoztak. Érzékeny lelkülete fogékony volt Isten rendkívüli lelki ajándékai iránt. Látomásokban valóságosan átélte Krisztus kínszenvedésének fájdalmait. Fiatal kora ellenére a szenvedés megérlelte, ezért is keresték fel sokan lelki tanácsokért, köztük nemesek, papok és püspökök. 26 évesen tüdőbajban halt meg, miután szenvedéseit az Úr kezéből fogadva neki ajánlotta fel.

Az új tiszteletreméltó személyek közt az egyetlen világi hívő Bertilla Antoniazzi, aki mindössze húsz évet élt, 1944 és 1964 között Venetóban. Kilenc évesen került be a vicenzai kórházba szívbelhártya-gyulladással. Súlyos asztmatikus légzése miatt állandóan otthon kellett maradnia. Betegségét nagy lelkierővel fogadta és így tudta megérteni új küldetését, hogy vigasztalja a szenvedőket, és hogy a bűnös lelkeket közelebb vigye Istenhez saját élete és állapota felajánlása által. Soha nem zárkózott önmagába, baráti kapcsolatokat épített ki orvosokkal és nővérekkel, és intenzív levelezést folytatott más betegekkel. Teljesen Istenre bízta magát imádságában, soha nem panaszkodott, még élete utolsó két évében sem, amikor már ágyhoz volt kötve és súlyos felfekvésektől szenvedett. 1963-ban egy lourdes-i zarándokúton nem gyógyulást, hanem életszentséget kért a Szűzanyától.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria