„Anyám, mondj el értem egy imát” – A Szent Mónika közösség budapesti találkozója

Hazai – 2019. augusztus 25., vasárnap | 14:02

Anyukák és nagymamák óriási tömege gyűlt össze augusztus 24-én a budapesti Rózsák terén, a neogótikus Szent Erzsébet-templomban, és noha ez egy óriási épület, piciny templomocskák, kápolnák családias hangulatát varázsolták a falak közé. Az ünnepi szentmisét Mohos Gábor esztergom–budapesti segédpüspök mondta.

A templomkert padjain itt-ott asszonyok üldögélnek; a kaputól balra, egy kisasztalnál glédában állnak az ásványvizes palackok. Noha kora délelőtt van, máris erősödőben a meleg, és nagy meglepetésemre éppen bent csap meg igazán, hiába a vastag falak. Mindenki törölgeti, legyezgeti magát. Sokan, nagyon sokan vagyunk.

A hangulat valamiért zarándoklatra emlékeztet, és nem véletlenül. Sokan keltek nagyon korán, hogy a kilences kezdésre ideérjenek. Az ország számos települése ma anyukák és a nagymamák nélkül maradt, mert idebuszoztak-vonatoztak, hogy megérezhessék az erejüket. Az együttlét és a hivatás erejét, a közös sorsét.

Zarándoklatra emlékeztet a keresetlenség, a családiasság, az együttlét otthonos jellege is. A „gyóntatószék” két kihelyezett székből áll, amelyek mellett mindenki el-elhalad, miközben a pap és a hívő egymás felé hajolva beszélget.

Rózsafüzér, szentségimádás, nagycsaládos házaspár tanúságtétele, Kürtösi Krisztián, a közösség lelkivezetőjének rövid előadása és imádságra buzdítása a programpontok: mintha sok-sok kis templom légköre, rózsafüzér-társulata, karitászcsoportja egyesülne, nőne óriásira ma itt.

A templomkerti „tarisznyás” ebéd után rövid elmélkedéseket olvasnak fel a templomban. Az egyikben Jézusnak a családhoz való viszonyáról esik szó: arról az esetről, amikor Mária és más családtagjai keresik, de ő azt mondja, azok az anyja és a testvérei, akik az Isten akaratát cselekszik. Jézus rokonságához tartozni: ennek alapja legtöbbször mégis a család, amit a többség meg is tapasztal. Minden családi meghittségben: testvérségben, szülő-gyermek viszonyban az isteni, szentháromságbeli családiasság ízeit érezhetjük meg.

Kürtösi atya rövid bevezetőt mond Bartalné Veronka világi elnök tanúságtétele elé. Veronka 27 éve tölti be ezt a tisztséget, és egy évre még vállalta a szolgálatot. Levelek ezreit kapta és válaszolta meg. Van miről mesélnie.

Azzal kezdi, hogy ami a 27 év alatt történt, az csak tíz vagy húsz könyvbe férne be. Aztán a spanyol közösségről beszél, amelytől a példát, az imát átvették. És ekkor valami megüti a fülemet. Az indulásnál döntő segítséget jelentett a közösség megalapításáról szóló, az édesanyákat megszólító Új Ember-írás 1993-ban, anyák napján! Miután az megjelent, azonnal levéllavina indult meg, lelkendezik Veronka. „És Róna Gábor, a közösség akkori, jezsuita lelkivezetője engem kért meg arra, hogy válaszoljam meg őket, neki ugyanis nem volt ideje rá” – teszi hozzá. A fejlődést akkortól nem lehetett megállítani, az anyák közötti összefogás megszületett és egyre erősödött, sorban alakultak az új csoportok országszerte. Veronka évi három körlevelet írt, elindultak az országos találkozók. Idővel igény támadt arra, hogy ne csak Budapesten legyenek, ezért minden évben kettő van: egy valamelyik vidéki közösségnél májusban, és egy a fővárosban, egy Szent Mónika augusztus 27-ei ünnepéhez közeli napon.

Közösség nélkül nem lehet élni. Ma mégis sok a magányos ember, asszony, özvegy, anya. A közösség tagjai által mondott napi ima a legnehezebb időszakokon is átsegítette Veronkát. Még azon is, amikor karácsony estéjén váratlanul meghalt a férje. Sok-sok támogató ima kísérte a szenvedését később is, unokája súlyos, később végzetessé váló betegségének idején. Az ima és a szolidaritás erejét újra meg újra megtapasztalta.

Nyugodt a közösség jövője felől; bízik benne, hogy a következő egy év alatt sikerül megtalálni az utódját. Később is szívesen segít, de az újabb öt évet így nyolcvan felett már nem meri vállalni.

Búcsúzóul ismét az ima erejébe vetett hitről beszél, és mindenkit erre buzdít. Volt olyan asszony, aki sokáig egyedül imádkozta a közösség napi imáját a településén, de aztán két év múlva már náluk tartották a találkozót. Mindenkit lelkesítsen ez a példa.

* * *

Mohos Gábor Jézusnak a farizeusokat ostorozó szavait elemezve a tanítás, a szavak és az élet összhangjának fontosságára figyelmeztet prédikációjában. A tanítás mellé mindig könyörületet, emberséget is kell tenni, és nem elviselhetetlen terheket róni másokra. Ne csak mondjuk, tegyük is. Sőt az is jó, ha csak tesszük, hangsúlyozza.

Aztán az ószövetségi, Ruth könyvéből vett olvasmányra is kitér. A más népből származó Ruth férje halála után anyósával tart, amikor visszatér övéihez, Izraelben újra férjhez megy, és gyermekéből lesz Dávid király nagyapja, vagyis felkerül Jézus családfájára – nem számít az idegen származás.

Fontos pont a prédikációban a Szent Mónikára, a hit példaképére, sziklájára való emlékezés is, aki sok évig imádkozott a fiáért. Abból a hitből fakadóan volt annyira kitartó, hogy az ima nem vész kárba. Hitt abban is, hogy Istennek hatalma van a fia szíve fölött.

Hite az évek során egyre mélyült, és miután Ágoston megtért, már semmi sem tartotta a földön. Az örök boldogság, amely az Istent szeretőkre vár, számára akkor már csaknem kézzelfogható valóság, megélt tapasztalat volt.

Egyszer a mi személyes földi életünknek és a világnak is vége lesz, Isten élete azonban örök, és szilárd alapot jelent az imádkozó ember számára.

* * *

A családok egységéért, boldogságáért mondott könyörgések élén felfigyelek egy szokatlanra, általam sosem hallottra és különösen szépre: „Urunk, add, hogy minden megkülönböztetés megszűnjön nők és férfiak, szabadok és rabszolgák, hívők és nem hívők között!”

A jelenlevők elmondják a közösség napi imáját, majd Veronka bejelenti: a következő találkozó május 30-án lesz Kiskunmajsán. Ezután hozzálépek, és az Új Embernek a közösség elindulásában vállalt egykori szerepéről kérdezem. Ma is nagyon hálás a segítségünkért, mondja, mert az anyák imamozgalmát gyermekeikért a mi lapunk indította el azzal, hogy a kezdeményezésük mellé állt.

Veronkától a hódmezővásárhelyi Szabó házaspárhoz, Enikőhöz és Ferenchez fordulok, akik ma tanúságot tettek. Körülbelül húsz éve tagok, barátság fűzte őket Gábor atyához. Ők is egy fontos újdonság kezdeményezői voltak: a házastársi ima bevezetéséé, a „másik oldal” bevonásáé (mert korábban csak az édesanyák imáját mondták a közösségben).

A közösséghez tartozás átszövi az életüket, a kamaszaik velük járnak misére (noha nem teszik számukra kötelezővé), a „gyermekeink gyermekei pedig ránk szólnak, ha nem imádkozunk evés előtt. Vagyis a lányaink is jól csinálnak valamit” – mondja kedvesen Enikő.

Egy atya odakint, egy fa árnyékában várakozik a bentihez képest kellemesen szellős, mégis nehezen viselhető melegben. „Kilencszáz ostyát készítettünk elő, de végül nem volt elég – meséli. – Sokat apróbb darabokra kellett törnünk, hogy mindenki áldozhassok. Alulbecsültük az érkezők létszámát.”

Fotó: Merényi Zita

Kiss Péter/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria