„Legyetek angyalok!” – Lektor- és akolitusavatást ünnepeltek Vácon

Fél hat után érkezem, előttem két népviseletbe öltözött lány és virágokkal kihímzett fekete pelerint viselő anyukájuk lép be a templomba. Nagyjából minden pad tele van már, de nincs zsúfoltság. Egy oltár melletti korlát aljának párnás szegélyére ülök, amelyet egyébként feltehetőleg az ide imádkozni térdelők szoktak használni. Kissé aggódom, nem tekinti-e valaki ezt tiszteletlenségnek, mert ekkor még csak én merem ezt a forgalomból amúgy kieső helyet választani.

Ám a következő húsz percben folyamatosan tovább töltődik a székesegyház, és végül az összes üres helyre leül valaki mellettem a párnán, pedig idősek számára nem igazán komfortos ez az alacsony pozíció. Először akkor érzem kényelmetlenül magamat, amikor hetvenes házaspár érkezik, és a férj mellém ülteti a feleségét, majd mögém áll. „Üljön le, nekem jó lesz az oltár lépcsőjén is” – mondom neki, de határozottan így válaszol: „Nekem állóhelyem van.” Valaki a szervezők közül figyelmeztet: „Nagyon a sekrestyebejárat felé lóg a lába; lehet, hogy a püspök így át fog menni rajta.” Kisvártatva nagymama és unokája érkezik, egy ideig tanácstalanul nézelődnek, majd éppen előttem állnak meg. Ekkor úgy döntök, hogy inkább átengedem nekik a helyem. Olyan embereknek, akik a rokonuk avatására érkeztek, akik számára ez óriási jelentőségű, soha vissza nem térő esemény.

A csendes saroknak, amely nemrég még teljesen üres volt, ekkor már „dzsemborihangulata” van. Az ünnep, amely a jelekből ítélve rengeteg családot mozgatott meg, felülírta az elfogódott templomi viselkedés hétköznapi gyakorlatát: díszmagyarba öltözött úr ül az oltárlépcsőre, anyukák tologatják a babakocsit, kisebb-nagyobb gyerekek mászkálnak, nézelődnek, bandáznak.

Érzékelni lehet, hogy itt most szeretné mindenki otthonosan érezni magát: ha lenne egy vastag szőnyeg, bizonyára előkerülnének a játékok, a legkisebbek kedvükre mászhatnának-játszhatnának rajta, és szinte úgy lennénk, mint otthon.

*

Kezdődik a szentmise. Marton Zsolt püspök az óriási asszisztencia, a diakónusok, lektorok, akolitusok és jelöltek hosszú bevonulása után elmondja, mekkora öröm a számára, hogy püspökként szent szolgálatba lépőket avathat. És nemcsak az ő számára, hanem a családok, az egyházközségek, az egyházmegye és általában az egész egyházi közösség számára is. A főangyalok ünnepének vigíliáján kérjük ma ehhez az angyalok támogatását, teszi hozzá.

Aztán elhangzik az olvasmány Dániel könyvéből az ég felhőin érkező Emberfiáról és a neki adott hatalomról; a szentlecke a Jelenések könyvéből Mihály és angyalai harcáról a sárkánnyal, azaz az ördöggel és angyalaival, a sátán legyőzéséről; végül pedig az evangélium: Jézus és Nátánáel párbeszéde, amelyben szintén szóba kerülnek az angyalok.

Ezután felszólítják az avatásukat kérőket, a lektor- és akolitusjelölteket, hogy lépjenek elő, egyenként, név szerint. Amikor valaki a nevét hallja, jelennel kell válaszolnia. Ennek ünnepélyessége engem a Pál utcai fiúk „seregszemléjére”, „itt vagyok”-jaira emlékeztet. Elszántságot érzek ki belőle.

A prédikáció az angyalokról szól, a jókról és a rosszakról egyaránt. A főangyalokról: Mihályról (az egyházmegye védőszentjéről), Gáborról, Rafaelről, Jézusnak az angyalokkal való kapcsolatáról, a démonokkal való küzdelmeiről. Majd Szent Ágostont idézi a püspök, hogy az angyal elnevezés hivatást és feladatkört jelent. „Angyaloknak”, Isten hírnökeinek kell lenniük a ma avatandóknak is: a lektorok hivatása az, hogy állandó szolgálattevőkként felolvassák Isten üzenetét, az akolitusoké pedig az, hogy eucharisztikus lakomában részesítsék testvéreiket, és az is fontos feladatuk, hogy a közösség formálásában segítsék a plébánost. Jézus evangéliuma hiteles hírnökeinek kell lenniük.

*

A 23 lektor és a 32 akolitus fehér ruhában egyenként a püspökhöz lép, elé térdel. A lektorok Bibliát vesznek át tőle, e szavak kíséretében: „Vedd a könyvek könyvét, a Szentírást, hirdesd hűségesen Isten igéjét, hogy egyre jobban életté váljék az emberi szívekben.” Az akolitusok megfogják a főpásztor által nyújtott kelyhet, miközben ezt hallják tőle: „Vedd ezt az eucharisztia ünneplésére előkészített kelyhet, és úgy élj, hogy méltóképpen szolgálhass az Úr és az egyház asztalánál.”

*

A frissen felavatott akolitusok meglepetésként virággal kedveskednek házastársuknak. Óriási mozgás indul meg, hogy minden érintett odaérjen a virágjáért, és mások – szülők, gyerekek, rokonság – sem tétlenkednek: odarohannak fotózni, vagy csak hogy a közelben legyenek a meghitt pillanatokban. Olyan érzésem van, mintha iskolai ünnepélyen, bizonyítványosztáson lennénk, mindenki annyira izgatott, lelkes, és annyira személyes ügyként éli meg, ami történik. A családoknak ez az intenzív bevonódása azt jelzi számomra, hogy valami nagy-nagy aktivizálódás tanúi vagyunk. Valami, amire hosszú időn át úgy tekintettünk, hogy az „a papok dolga”, egyre inkább közösségi és családi üggyé válik, ami a mi aktivitásunkat is igényli.

„Ez a mai alkalom egyházi életünk súlyponti eseményeinek egyike, akárcsak a papszentelés – mondja a püspök zárásként. – Az angyalok Isten arcát szemlélik, ő pedig rájuk sugározza szentségét, amely arcukon tükröződik. Legyen ilyen arcuk a ma avatottaknak is. És a papok segítőiként mind találják meg a helyüket-feladatukat az egyházközségekben.”

*

Nagy örömmel vesszük észre egymást Oszwald Ágival, akit még az Antióchiából ismerek. Akárcsak a férjét, Haszara Jancsit, akit épp most avattak akolitussá. A következő percekben rá várakozunk a sekrestye bejáratánál, de hiába, mert közben ő a többiekkel az oltárnál fényképezkedik. Amikor végül magunkhoz integetjük, János kissé ijedt arccal konstatálja, hogy írni akarok róla, de gyorsan megnyugtatom, hogy nekem elég az is, ha csak gratulálok, nem akarom elrontani nekik ezt a szép estét. Örömmel látom, hogy ettől megnyugszik, sőt már ő nyugtatgat engem: pár szót szívesen mond a dologról.

Pécelen tagjai Ágival egy családos közösségnek, ott kérték fel, hogy végezze el a lektor-, majd az akolitusképzést. És ezt ő úgy élte meg, hogy magától az Úrtól érkezett hívás, személyes megszólítás volt. Sokat kapott a képzéstől, tudás és lelkiek terén egyaránt. Korábban visszahúzódó, zárkózott volt, és aktívan nem kapcsolódott be az egyházközség életébe (mivel ő görögkatolikus, amúgy is hol ide, hol oda járnak vasárnaponként). Most viszont már minden adott, hogy többet tegyen tágabb közösségéért.

Fotó: Merényi Zita

Kiss Péter/Magyar Kurír