Egy máriapócsi zarándoklat margójára

„Ne félj, csak higgy!” (Mk 5,36), halljuk a fülünkben, mikor járványhelyzetben, egy hosszú karantén után talán félve, de mégis bizalommal regisztrálunk az első közösségi lelki programunkra, a 22+ zarándoklatra. Bennünk van a találkozás izgalma és reménye, de a lelki megújulás és felfrissülés igénye is.

Az ifjúsági zarándoklat emlékei után ismertem már a fizikai kihívásokat, mégis az újdonság varázsa kerített hatalmába, amikor Tokajban este végignéztem zarándoktársaimon. Fiatal felnőttként az ember talán mélyebb lelki tudatossággal él meg egy ilyen eseményt, mint tinédzserként. A mag, mely a liturgialátogatásokon, az imaéletben és a korábbi ifjúsági zarándoklatokon jó benyomás szintjén szárba szökkent, talán ebben a korban kezdi el igazán meghozni terméseit. Akár százszorosan. Tudatosság, igény és nyitottság: ez a három fogalom volt az, ami, végignézve a fiatalokon, eszembe jutott.

A 22+ újdonsága, hogy az ember már nem fekete-fehéren gondolkodik: az én tapasztalatom az volt, hogy nem csak az elmélkedések vagy szertartások során lehetséges istenélményt keresni, ahogyan a közösségi dimenziót sem csak a gyaloglások vagy esti beszélgetések során tapasztalhatjuk meg. Ahogyan a liturgia szó jelentése is „közös munka”, úgy egy-két mély beszélgetés is felért számomra egy lelki programmal.

Ha az ember ilyen kontextusban gondolkodik, akkor a programpontszerű beszámoló helyett inkább ezekre a dolgokra figyel, ezekért ad hálát. Megköszöni a szervezőknek, hogy a bizonytalan helyzetben kitartottak a zarándoklat mellett, hálát ad vendéglátóinak, mindenkinek, aki valamit hozzátett a zarándoklat lebonyolításához: papoknak, kántoroknak, kereszt- és „bömbivivőknek”, kisbuszvezetőknek. Főpásztorainknak, akik nemcsak útnak engedték nyájukat, hanem vele is tartottak. Lóczi Tamás atyának, aki kalauzolt és bátorított bennünket félelmeink, béklyóink témájában az elmélkedések során. Zarándoktársainknak, akikkel egy közösségként, „egy szájjal és egy szívvel” igyekeztünk az úton. Hálát adva a Jóistennek, hogy emberi terveinkre áldását adta, amikor egy világjárvány közepén is együtt zarándokolhattunk.

Ez az élmény az, amit igazán érdemes magunkkal vinnünk: az úton, amelyen haladunk, sosem vagyunk egyedül. Vannak társaink, akikkel egy csónakban evezünk, és hasonló értékek kötnek össze bennünket. Akikre számíthatunk azon az úton, amelyen már nem félni, hanem csakis hinni szeretnénk. Istennel.

Forrás és fotó: Miskolci Egyházmegye

Fotó: Trestyánszky Csaba

Magyar Kurír