A befogadás szigete Budán – Ahol a kárpátaljai roma gyerekek örömmel tanulnak

Mesének tűnik, de valóság, kezdettől fogva nyomon követem ennek a civil kezdeményezésnek a sorsát a Facebookon. Március 21-én nyitotta meg kapuit, a céljait így fogalmazva meg: „A Zugligeti Béke Tanoda, vagyis ZuBéTa önkéntes társadalmi szerveződés nyomán jött létre… Jelenleg ötvenhárom menekülttel huszonöt önkéntes foglalkozik – pedagógusok, gyógypedagógusok, pszichológusok és szociális munkások segítenek ingyen a menekülteknek, akik önkormányzati ingatlanban laknak.” Nagyon várták ezeket a gyerekeket, úgy, ahogyan szüleiken kívül talán még senki.

Moldován Szilvia, a tanoda megálmodója a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen pedagógiai és kommunikációs tárgyakat oktat. Távolról ismerem, nyomon követem a kezdeményezéseit, amióta 2015-ben befogadott egy afgán családot. Az orosz–ukrán háború kezdete óta ismét fogad menekülteket otthon is, két kislánya és férje tevékeny és lelkes közreműködésével. Ez a tanoda azonban jóval túlmutat azon, amit eddig láttam: modellértékű kezdeményezés most, amikor a háború miatt hazájukat elhagyni kényszerülő emberek között jönnek olyanok is, akik olyan mélyszegénységben éltek otthon, ami ismerős és mégis különbözik az itthoni helyzettől. Szembeötlő az írástudatlanság, a szülők is analfabéták, és a gyerekek közül is nagyon kevesen tudnak írni-olvasni. Szilvi meg is magyarázza: mindegy, hogy magyar vagy ukrán iskolába jártak, általában az utolsó padba ültették őket mindenütt, a tanár hozzájuk sem szólt, legfeljebb erőszakosan, olykor meg is verték őket.

A többségi társadalom legutolsó számkivetettjei voltak ezek a családok, nemegyszer megverték őket az utcán is. Néhány gyerek ezért fél kimenni a mosdóba, őrizni kell az ajtónál – éppen ez a jelenet fogadott érkezésünkkor. Megvártuk a kislányt, Szilvi visszakísérte az órára. Közben egy kis ovis szaladgált a termek között, ő mindenképpen iskolába szeretne járni, pedig csak ötéves. De hajthatatlan, annyira tetszik neki az iskola.

Öt csoportot hoztak létre: a Cinkék az ovisok, de vannak kisebbek is, ők átjönnek az anyukákkal a Ringató foglalkozásra; a Fecskék a 6–8 éves korosztály, nekik betűelemeket tanítanak; a Rigók 9–12 évesek, ők írni-olvasni tanulnak; a Kócsagok 13–17 évesek. Van felnőttoktatás is, ők az írás-olvasáson kívül a munkavállalással kapcsolatban kapnak információkat.

Benéztünk az osztálytermekbe, először a legnagyobbakhoz, a Kócsagokhoz, akik éppen arra készültek, hogy mindenfélét, köztük babot mérnek a mérlegen... Vagyis dehogyis babot, nem úgy hívják azt, hanem az paszuly – javították ki gyorsan az önkéntes tanítónénit.

Nekik nem volt kedvük fotózkodni. Továbbmentünk a Fecskékhez, ott már nagy móka volt a fényképezőgép, és a jelenlétünk is; okoztunk némi kavarodást, de aztán megmutatták, miket tudnak: a falakon a színezőiket, a papírmozaikokat, rá van írva, hogy Dominika, Miri, Ferike… Mutatják, milyen ügyesen beszélnek már szótagolva, vagyis „robotbeszéléssel”, és milyen énekeket tudnak. Orosz Orsi, a szerda délutáni tanítójuk addiktológiai konzultánsnak tanul, Szilvi hívására csatlakozott. Eredetileg a felnőttekhez ment volna, de a kicsiknél volt nagyobb szükség rá.

A Rigók szép tankönyvből hangolódtak rá a betűvetésre, tetszett nekik, bár délutánra már fáradtabbak voltak. Velük Hollósy Réka foglalkozott, aki a Mesemúzeumban múzeumpedagógus, színházi neveléssel foglalkozik. A látogatásunkkor keletkezett káoszt nagyon vidáman és türelmesen kezelte, zajlott tovább a tanítás, minden gyerek részt vett valamilyen módon a feladatokban, miközben munkatársammal, Zitával és a fényképezőjével is incselkedtek.

A befogadás, a nyitottság, a másik elfogadása olyan légkört teremt, hogy jó itt lenni, és érzékelhető, mekkora lehetőség nyílik a fejlődésre. Úgy tűnik, mintha nem is lenne olyan nehéz áttörni ezt a falat, ami elválasztja a mélyszegénységben élőket a többiektől, pedig dehogyisnem! Ha viszont egy kis rés keletkezik, át tudunk menni rajta a csodák birodalmába – és ebben a sok önkéntes rengeteg munkája, energiája van benne.

Hogyan is jött létre ez a tanoda? Kissné Márté Zsuzsannának, a Budapest Főváros Önkormányzata helyi idősotthona vezetőjének – aki az evangélikus Gaudiopolis Alapítványnak is munkatársa – harminc órája volt, hogy a fővárosi önkormányzat rendelkezése szerint az otthont átalakítsa menekültszállássá. Az idősek szép helyekre kerültek, a vezető pedig nem teherként élte meg a feladatot, hanem jól akarta csinálni. Szilvi meghallotta a segélykiáltását, hogy a gyerekeknek foglalkozást kellene tartani. Szólt ismerősöknek, kollégáknak, ők is másoknak, és néhány nap alatt összeállt a csapat. A Pázmányról is jönnek Szilvi hallgatói, köztük roma fiatalok is. Mindent adományként kaptak; ami hiányzott, megvették maguk. Egy cég felszerelte a termeket vetítővászonnal, projektorral, az Auchan tejet adományoz. Először a tanárok ebédjét is Szilviék vették, később arra is érkezett felajánlás.

A gyerekek örültek az iskolának, de azt mondták, hogy iskolatáska nélkül nem lehet oda járni – meséli az alapító. Másképp gondolkodnak, mint mi, fővárosi értelmiségiként, nekik fontos ez. Pár nap alatt összegyűlt a sok iskolatáska, berendezték a termeket, mindenkit névre szólóan várt a padon az iskolatáska, tolltartó, könyvek, füzetek.

A szakmaközi együttműködés a kezdeményezés nagy ereje. Márczné Pletser Ági fogja össze önkéntesként a szociális munkásokat, a tanodát. A pszichológusok főznek, kézimunkáznak az anyukákkal, közben beszélgetnek velük. „Most várunk, a szürke zónában, minden percet megragadva, de majd tovább kell gondolnunk” – Szilvi jól tudja, hogy ez átmeneti állapot. Ezzel együtt komoly szakmai munka zajlik; haladási naplót vezetnek, mindenki belead mindent. Ha hivatalossá válna, az állam támogatná, akkor fizetett tanárokkal dolgozhatnának itt és sok más helyen, ahol hasonló helyzetből érkezők vannak elszállásolva. Sok nehéz kérdés merül fel majd, van, amin már most gondolkoznak: hová lehet például integrálni egy 15 éves írástudatlan fiút?

Az önkéntesek lelkesek, tele vannak energiával és jószándékkal, de hosszú távon Szilvi szerint nem működhet ez így sokáig, sem itt, sem máshol. A tanároknak nincs idejük, aki maradt a pályán, arról „az utolsó bőrt is lehúzták”, ezért mindenki csak egyszer tud jönni egy héten a tanodába. Huszonöt tanár és öt pszichológus dolgozik itt olyan gyerekekkel és felnőttekkel, akik sokszorosan traumatizálódtak: most a menekültlét, korábban a megvetett kisebbségi lét által. Harminc jó képességű gyerek, de nincs semmi lexikális tudások, még az állatokat sem ismerik fel a képeken a háziállatokon kívül. A szülőkkel sem foglalkoztak az iskolában, nincs mit átadniuk a gyerekeiknek, nem tudnak mondókákat, meséket. Ráadásul tavaly sokan meghaltak a családtagok közül a járványban, apukák, nagyszülők, testvérek.

A családoknak nincsenek terveik; a mélyszegénységekben élőknek az a jövő, hogy ma legyen mit enni. Négy apuka már korábban is Magyarországon dolgozott, és remélhetőleg az anyukáknak is sikerül munkába állniuk. Irma, aki a foglalkozások után sógornőjével együtt gyorsan és szépen kitakarítja az épületet, el is mondja nekünk, mennyire szeretne dolgozni. Őt a Magyarországon dolgozó férje kérte, jöjjenek át a gyerekekkel, ne maradjanak a háborús országban, ahol ijesztően szólnak a szirénák. Három kisgyerekével sikerült is átjönnie. Egy kis táskát tudott csak hozni, az egyik gyerek a karjában volt, a másik a kezét fogta út közben, a nagy tolongásban.

Szilvi megosztja velünk az élményeit: kezdetben félt a jómódú környék miatt, de mindenki nagyon kedves velük. Véleménye szerint ehhez az kellett, hogy rögtön lépjenek, és elkezdjék foglalkoztatni a gyerekeket: unatkozó felnőttek, gyerekek esetében könnyen megnő a feszültség. A játszótéren együtt játszanak a helyi gyerekekkel. Mosolyogva idézi fel, hogy Ferikéjüket együtt hintáztatta egy helyi Ferikével. A roma lányok a testvéreiket a karjukba viszik, és az ölükbe veszik a helyi gyerekeket a hintán, senki nem húzódik el. De ehhez előbb meg kellett tanulni, hogyan hintázunk, hogyan viselkedünk a játszótéren. És  megtanították őket vécét használni, orrot fújni…

Meglepetésükre kiderült, hogy a fiatalok angolt tanulnának szívesen, nekik ez fontos, önbecsülést ad. Miért ne? Egyszerűen, beszédcentrikusan tanítják az angolt, ők pedig azonnal élnek is vele. Megható volt, amikor a játszótéren bemutatkoztak a közeli japán magániskolába járó gyerekeknek, fotózkodtak, szavakat tanultak egymástól. Az egyik angoltanár egy piarista szerzetes, Tóth Gábor, őt mint papot különösen tisztelik. A cserkészekkel is találkoznak pénteken, az egyetemista cserkészek pedig jönnek segíteni az óvodában. A nagyobbakat elkezdték kivinni a városba, tanulják a közlekedést, voltak már a Millenárison, és már vannak tervek, hova szeretnének még menni. Szeretnének gyereknapot szervezni a plébániai és a környékbeli gyerekeknek is, koncerttel, főzéssel, megköszönve, hogy itt lehetnek.

A nagyok először abba sem akarták hagyni a tanulást, kérlelték a tanárt, hogy maradjanak még. Remélik, hogy sikerül felkészíteni őket szeptemberre, az iskolakezdésre. Szilvi büszkén meséli, hogy az egyik 12 éves fiúnak már most lehetősége nyílik az integrációra, felveszik egy budai magániskolába. Ő mindig hajnalban kel, nézegeti a könyveket, alig várja, hogy kezdődjön az iskola. Jelentkezett egy kanadai származású nyugdíjas tanítónéni, aki vállalta, hogy odaviszi, elhozza, sőt, ott is marad vele pedagógusasszisztensként az elején.

Bodor György plébános számára is nagy öröm, hogy befogadta a tanodát. Elmeséli, milyen nagy élmény volt számára, ahogy köszöntötte az egyik kisfiú: „Szép napot!”, mondta neki, mire ő: „Neked is!” Meghatotta ez az érzékenység, ami sok más dologgal együtt azt bizonyítja, hogy nemcsak elfogadnak valamit ezek a gyerekek, hanem rögtön adnak is. Az anyukák a foglalkozások végén olyan rendet csinálnak, hogy csak úgy illatozik a cserkészotthon.

Csodálattal nézi, ami kialakult: „Tanítani lehetne ezt a hozzáállást, szervezőképességet, szakértelmet, ahogyan csinálják.” És örömmel látja, milyen sokan segítenek: „Amikor látják az emberek, hogy valami jó alakul, nem marad el a segítség. Az emberekbe vetett hitet is visszaadja ez. Sokan bekapcsolódnak a plébániáról, nemrég egy gyógypedagógus jelentkezett éppen. Mindennap hoznak pogácsát, süteményeket.” És hozzáteszi, hogy akik ebben dolgoznak, rengeteg energiát fektetnek bele, de fel is töltődnek általa.

A kis ötéves Jázmin éppen Szilvit töltötte fel túláradó szeretetével a nap végén. A kislány talált egy babát, amit nagyon megszeretett. Az érkezésünkkor még nem volt neve, mondtam, nevezzük el valahogy. A nap végére megtudtam, nem volt kérdés: Szilvinek hívják a babát, mert éppen olyan, mint Szilvi néni. Azt hiszem, abban hasonlítanak leginkább egymásra, hogy Szilvit is nagyon szereti Jázmin és az összes kis roma gyerek, akiket hatalmas szeretettel és törődéssel vesznek körül ebben a szép budai negyedben.

Szerző: Thullner Zsuzsanna

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír