A magyar kultúra megkeresztelése – Folkmise a budapesti Szent István-bazilikában

Hazai – 2021. május 31., hétfő | 19:15

Folkmisével ünnepelte kisbúcsúját május 30-án, a Szent Jobb átvitelének emléknapján, egyben Szentháromság vasárnapján a budapest-lipótvárosi Szent István-bazilika. A szertartást Horváth Zoltán, a főtemplom megbízott plébánosa celebrálta, aki prédikációjában e háromféle ünnepet fűzte össze.

„Magyar hazánk, te jó anya, Fiad dicsérd ma, őt dalold” – zengett fel a 13. századi szövegezésű, 15. században lejegyzett (Budai Psalterium) dallamú bevonulási himnusz énekszóval, tekerőlanttal, fúvósokkal, orgonával május utolsó vasárnapján délelőtt a budapesti Szent István-bazilikában. A papságot és az asszisztenciát követve a Honvéd Koronaőrség tagjai hozták vállukon a nemzeti ereklyét, amelyet a Magyar Királyi Koronaőrök Díszőrsége és a Magyarok Nagyasszonya, Világ Győzelmes Királynője Szent Korona Lovagrendje tagjai kísértek. A szentmise kezdetén a Szent Jobbot a bazilika szentélyében helyezték el, ahol a nap folyamán 19 óráig megtekinthető volt.

Különös alkalom volt ez a résztvevők számára, amit a szent ereklye szentélybe helyezése mellett a tömjénfüsttel a kupola felé szálló zene is egyértelművé tett. A tekerőt, ha hallja, a legtöbb ember azonnal felismeri, még ha nem is tudja pontosan megnevezni magát a hangszert. Nyenyere, nyekergő, szentlélekmuzsika, kolduslant, forgó- és tekerőlant – számos elnevezése juthat eszünkbe. Az ismerős, ősi hangszer azonban a név mögött mindig ugyanaz: szerves része zenekultúránknak, amelyet a középkor óta használunk, akár a népi kultúra, akár az egyházzene terén. (Még Vivaldi és Mozart is írt zeneművet rá.)

A Magyar Tekerőzenekar művészei szólaltatták meg ezeket a hangszereket, folkmise keretében, amelyen a tekerősök mellett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem (LFZE) népzene tanszékének növendékei és fúvóstanára, Juhász Zoltán; a budapesti Ward Mária Általános Iskola, Gimnázium és Zeneművészeti Szakgimnázium egyházzenész és népzenész hallgatói, illetve a Szent Angéla Ferences Gimnázium Várföldi László vezette énekes tagozata együtt látták el a liturgikus zenei szolgálatot. Utóbbi iskola diákjai az olvasmányt két, a szentleckét egy szólamban énekelték. A gregorián tételeket Rudolf Krisztina egyházzenész, karvezető, a Ward Zeneművészeti Szakgimnázium egyházzene szakirányának vezetője, a népénekeket pedig Szabó Ágnes népi énekművész, a Ward Szakgimnázium tanára, a Zeneakadémia népzene tanszéke népi ének szakirányának vezetője irányításával adták elő a diák szólóénekesek és a sok száz résztvevő. Orgonán ugyancsak a Ward Gimnázium egyházzenésze, Faragó Ákos működött közre. A magyarázatokkal ellátott kottás énekfüzetet Medgyesy S. Norbert művelődéstörténész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történettudományi Intézetének docense és az LFZE népzene tanszékének tanára állította össze. Az ünnep főszervezője, lelke – 2017 óta immár ötödik alkalommal – Juhász Katalin néprajzkutató, a Magyar Tudományos Akadémia Eötvös Loránd Kutatási Hálózata Néprajzi Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa volt.

Különösnek hat a szóösszetétel: folkmise, azonban az, amit e kifejezés takar, messze nem annyira idegen a korabeli keresztény egyház zenei és liturgiai gyakorlatában, mint elsőre tűnik. A folklór elsődleges jelentése a néphagyomány, népművészet tartományba esik, a hazai népzenei hagyomány pedig igen sok szálon kötődik az Egyház saját zenéjéhez, a Szent István óta hazánkban mind a mai napig élő gregoriánhoz. A folkmise műfaját Halmos Béla Széchenyi-díjas népzenész, népzenekutató, hegedűtanár, a magyarországi hangszeres népzenei és táncházmozgalom egyik elindítója, a Sebő Együttes alapító tagja, a Kalamajka zenekar egykori prímása álmodta meg. Világi témájú népdalkincsünk testvéreként ugyanis egyházi népénekeink nyelvi és zenei gazdagsága is olyan örökség, amelyet kivételes felelősségünk megőrizni és továbbadni az utókor számára.

A folkmise elképzelése jóval több, mint divat: az egyházzenét anyanyelvén szólaltatja meg. A napi liturgiát énekli gregorián dallamon, hozzá népi hangszerek – tekerő, furulya és duda – kíséretével a legértékesebb dallamú és legtartalmasabb szövegű népénekeket, ezen alkalommal Szent István-énekeket, históriákat. A magyar egyházzene kútja kiapadhatatlan forrás: felbecsülhetetlen hagyaték, él(het)ő, lélektápláló valóság.

Mivel idén május 30-a Szentháromság vasárnapjára esett, a gregorián dallamon megszólaló liturgikus énekek erről az ünnepről, a népénekek pedig Szent Istvánról, illetve a Szent Jobb megtalálása és oltárra emelése történetéről szóltak.

* * *

Horváth Zoltán, a bazilika megbízott plébánosa, a terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz-templom plébánosa prédikációja elején kiemelte, Szentháromság vasárnapján azt ünnepeljük, hogy nyilvánvalóvá lett: az egy Isten három személyű, amit azonban csakis azért tudunk, mert Isten így akarta. Jézusban fiát küldte el erre a világra, Jézus által pedig elküldte a Szentlelket az apostoloknak. A Szentháromság feltárásával saját belső életét fedte fel a Mindenható, beavatva bennünket az ő legszemélyesebb titkába. Amikor Jézus felment a mennybe, apostolainak parancsba adta, hogy az egész világon, minden népnek, nemzetnek hirdessék az evangéliumot. És hogy akik hisznek, azokat kereszteljék meg az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ez ugyanaz a keresztség, amelyben mi is részesültünk, és valljuk azóta is a Szentháromság egy Istent.

„Talán nem gondolunk rá olyan sokszor, de a keresztvetésben a Szentháromságba vetett hit teljesen átjárja életünket.

Amikor keresztet rajzolunk magunkra, akár reggel vagy este, akár munkánk kezdetén vagy után, étkezés előtt vagy azt követően, a Szentháromság egy Istent valljuk meg.

Átjárja életünket” – fogalmazott az esperes.

„Így volt ez Szent István életében is. Amikor megismerkedett Adalbert püspökön keresztül a keresztény hittel, megismerkedett a Szentháromság egy Istennel is, majd megkeresztelkedett” – vont párhuzamot Horváth Zoltán, hozzátéve, nem volt könnyű dolga Istvánnak a keresztény hit elterjesztésében, hiszen a magyarok akkor nagyobb részben még pogányok voltak. A bálványimádásban az Isten látható, érinthető, természetszerűleg van valamilyen külső megjelenése. Istvánnak ezekkel a pogány magyarokkal kellett megismertetnie és megszerettetnie a láthatatlan Istent, aki a Szentháromságban érthető meg.

Vajk uralkodóként óriási feladatra vállalkozott. Feleségül bajor Gizellát, II. Henrik német-római császár húgát választotta neki Géza fejedelem, akinek nagy szerepe volt abban, hogy a későbbi Szent István király vállalását teljesíthette. Gizella királyné nemcsak az uralkodásban, de a hitben is támaszává vált férjének: tanúságot tett róla és megélte kereszténységét. Személyén keresztül István megérthette, mit jelent napról napra Istennel élni. A Hartvik püspöknek tulajdonított legenda így fogalmaz Istvánról: „[…] kimutatta, hogy Krisztus a száján, Krisztus a szívén, Krisztust hordozza minden tettén”.

A pogány magyarság azért nézte őt gyenge uralkodónak, mert amikor egy adott kérdésben döntenie kellett, azt mondta, előbb megbeszéli az Úrral. Sokszor az éjszakát is imádságban töltötte az Oltáriszentség előtt, hogy az Isten akarata és szándéka szerint tudjon dönteni – elmélkedett Horváth Zoltán. A Szent Jobb iránti tiszteletünknek ez különösképpen fontos vonása:

Ez a jobb kéz nap mint nap többször – ahogyan a mi kezünk is – keresztet vetett. A Szentháromság egy Istenhez fordult. Ez a kéz imára kulcsolódott újra és újra, hogy Istennel tudjon dönteni.”

Mint mondta, azt gondolhatjuk, a régi korok embereihez, régmúlt idők szentjeihez már semmi közünk. „Mégis ide gyűjtött bennünket most valami. Kapcsolódunk hozzá. Mert mi is megtapasztaljuk, hogy

szükségünk van arra, hogy az imádságban Isten a segítségünkre legyen. Hogy ki tudjuk fürkészni az Isten akaratát, s aszerint tudjuk életünket alakítani.”

Annyi lehetőségünk van ma már egy-egy kérdésben tanácsot kérni – mutatott rá szentbeszédében a szónok, hozzátéve, a legtöbb tanácsadónak ugyanakkor semmi köze Istenhez. „Isten nem látható. De él, a szívünkben él, mert megkeresztelkedtünk, és a lelkiismeretünk szaván keresztül jelez, válaszol nekünk, ha megkérdezzük. Szent Istvánnal is ezt tette” – magyarázta Horváth Zoltán. „Sokszor átéljük, hogy nem értjük vagy nem ismerjük fel a választ” – mondta. Majd kifejtette: „Először is hitre van szükség. El kell hinnem, hogy az Isten mindenható, és megteheti azt, amiért hozzá fordulok. Másrészről elhiszem, hogy azt fogja megtenni, ami az üdvösségemet szolgálja, mert én nem ismerem a jövőmet, Ő viszont igen. Ő tudja, mi fog az üdvösségemre szolgálni. Ráadásul egyáltalán nem biztos az, hogy ebben a földi életben, emberi értelemben lesz eredmény.”

Az esperes arra is felhívta a figyelmet, hogy Szent István király a mai felfogás szerint nem élt sikeres életet. Nem maradt utóda, a pogányok újra és újra erőre kaptak, és ellene fordultak. Úgy kellett elhagynia a földi világot, hogy semmi biztosítéka nem volt arra, hogy amit megpróbált felépíteni, a keresztény Magyarországot, azt bárki is megtartja, hogy folytatja a munkát, amit ő elkezdett. Emberi mércével tehát kudarcot vallott. „Ezer esztendő múltán mi mégis itt vagyunk a templomban, mások a képernyők előtt, a rádiót hallgatva, és szeretettel fordulunk az ő szent ereklyéje felé, megköszönni mindazt, amit tett. Nem akkor, az ő életében, és nem úgy, ahogyan ő szerette volna, de mégis az történt, amit Isten akart” – mondta, hozzátéve: „Ebben hitt, ezt hitte el Szent István, amikor a Nagyasszonynak a Szent Koronával felajánlotta egész magyar nemzetét.”

Az Isten elé alázattal lehet lépni – figyelmeztetett. „Szent Istvánban megvolt az alázat.

Újra és újra imádságra kulcsolta a kezét, keresztet vetett, és hitt abban, hogy Isten megteheti mindazt, amit ő emberi életében nem tud megvalósítani.”

„Nem én mondom meg, mit akarok. Azt kérem, hogy ő tegye meg általam azt, ami a legjobb. A »legyen meg a te akaratod« ezt jelenti” – magyarázta az esperes, rámutatva, keresztény államalapító királyunk ebben az egyik legfőbb erőforrásunk.

„Ezt értette meg Szent László király, amikor Imrével és Gellérttel együtt István szentté avatását kérte VII. Gergely pápától.” Ismerjük a Szent Jobb megtalálásának történetét. Szent királyunk bebalzsamozott és mumifikálódott holttestét 1083-ban kiemelték a székesfehérvári Nagyboldogasszony-templom közepén álló márványszarkofágból, és elrejtették a bazilika alatt lévő sírkamrában. Ekkor történt, hogy az épségben megmaradt jobb kezet leválasztották, mivel csodás erőt tulajdonítottak neki, és a bazilika kincstárába vitték. A kincstár őre azonban eltulajdonította, ezért nem találták meg Székesfehérváron, amikor a szenttéavatási eljárás során a sírt felnyitották. Ezt is jóra fordította azonban az Isten, hiszen így maradt épen, így tisztelhetjük ma is szent nemzeti ereklyeként – mutatott rá Horváth Zoltán.

„Szent László megértette és folytatta István művét. Ő is felismerte, hogy

nem a nyugat-európai kultúrát kell elhozni Magyarországra, nem attól leszünk keresztények. A magyar kultúrát kell megkeresztelni. Kultúránkat megőrizve leszünk keresztény magyarok, magyar keresztények.

Szent László továbbvitte Szent István örökségét. „Ezért vannak itt ma az énekeseink, népzenészeink. Ezt szeretnénk kifejezni.