A rohanásban lemarad a lelkünk – Az eucharisztikus kongresszusra készültek Debrecenben

„Daloljon a szívetek, daloljon a lelketek is, vagyis dicsőítsétek az Istent testetekben és lelketekben egyaránt” – idézte fel Szent Pál szavait Csépányi Gábor.

Ferenc pápa a következő, 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus színhelyéül Budapestet jelölte ki. A rendezvényt hároméves tematikus egyházi felkészüléssorozat előzi meg. A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye 2018 júliusától 2019 májusáig havonta egy alkalommal megtartott NEK-tek Veletek című rendezvényei ennek jegyében zajlanak. Decemberben az egyházközségekből elsősorban az egészségügyi dolgozókat és a kamilliánus családok tagjait várták az előadásra.

Az alkalom szentségimádással kezdődött. Tóth László atya és a hívek közül néhányan felidézték Kalkuttai Szent Teréz és Szent Fausztina áldozatos életét, és megemlékeztek a kamilliánus mozgalomról is.

Az Eucharisztia meghívás arra, hogy Krisztussal legyünk, és részesüljünk az Ő kegyelmében. Csépányi Gábor arról beszélt, hogy az Eucharisztia lehetőség arra, hogy ne egy taposómalomban éljük a mindennapjainkat, hanem Krisztus jelenlétét ismerjük fel benne. Vegyük észre azt, hogy életünk Istent dicsőítő dallá változhat. Az Eucharisztia úgy van jelen az életünkben – folytatta –, hogy közel hozza az Urat, de mégsem fedi fel a titkot. Újra tanít bennünket létezni. Isten az abszolút létező, közelében lelassulhatunk, kiléphetünk a mindennapok taposómalmából. Megtanítja nekünk, mi az igazán fontos.

Az Eucharisztiát — hétköznapi fogalmainkban — leginkább a „hálaadás” szóval tudjuk helyettesíteni. Izajásnál olvashatjuk: „mert drága vagy szememben,  és én szeretlek”. Ezt valljuk meg akkor, amikor megengedjük, hogy az Eucharisztia újra tanítson bennünket létezni. „Annyira drága vagy a szememben, hogy fölvállalom a törékenységed.” Amikor törékeny embert látunk, akár olyan nehéz helyzet előtt állva, ahol a határainkhoz érkeztünk, vagy egy másik ember küszködik a határaival, akkor jusson eszünkbe a zsoltár: határainkon ő ad békét nekünk.

Az Eucharisztiát nevezhetnénk úgy is, hogy hálaadásban töltött élet. Amikor valakinek valamit ajándékozunk – figyeljük csak meg –, az a válasza: „köszönöm”, ezzel ismeri el, hogy ő megajándékozott. Az ember az ajándék voltát ismeri el, vagy a megajándékozottságát akkor, amikor valamit megköszön. A hálaadás az út ahhoz, hogy ajándék lehessek. Út, hogy felismerje a környezetem az ajándék voltomat.

Amikor megjelenik az ember értékének tudata, Isten arcát mutatjuk másoknak is. Ragyog bennünk az istenképűségünk. Az emberek meglátják a másikban, felismerik magukban az abszolút Létezőt. Valójában nem én építem be Krisztust, nem én hordozom Őt, hanem Ő hordoz engem. Beépít titokzatos testébe, az Egyházba. Azért lesz örök életem, mert Krisztusba épülök, aki megízlelte a halált, és ezt én is meg fogom ízlelni, amíg Vele kommunikálok, addig nem halok meg, élek, vagy ha meghaltam is, akkor föltámadok.

Az előadó megtapasztalta, szükségünk van arra, hogy újratanuljuk a megtestesülést, azért, mert a rohanásban lemaradt a lelkünk. Néha érezhetjük, hogy sokkal több a dolgunk, mint ami elvégezhető. Erre az Úr válasza az, hogy Ő a Megváltó. Tehát nekünk elegendő pontosan annyit megtenni, amennyire képesek vagyunk. Ha sikerül ezt a határt megtalálni, akkor megkapjuk az Úr békéjét. Ez a béke azt is jelenti, hogy az Úr átvállalja, ami még hátra van. Meg kell bíznunk Benne. Mózes és az égő csipkebokor ószövetségi példáján keresztül érzékelteti ezt a feltétlen odaadást. Akkor leszek igazán a helyemen, amikor az Úrral találkozom, és megtanulom Tőle, hogyan kell élnem. Minden ember az ajándékozásban találja meg saját magát. Akkor fogom megtalálni magamat, amikor odaajándékozom másoknak.

Amikor eljövünk a templomba, akkor a létezésünket kalibráltatjuk újra az Úrral, hogy helyesen tudjunk élni. Nagyon fontos, hogy az eucharisztikus élet nem csak egy a múltban lezajlott, az Úrnak tetsző életvezetés, nem is kizárólag a jövőre való felkészülés. A hálaadással teli létet a pillanatban kell megélni. Ugyanez igaz a térbeni megfelelésre is, fontos az együttérzés és támogatás a távoli földrészek szenvedői iránt. Ugyanennyire fontos a körülöttünk élőkkel való együttlétünk az Úrban. Ez jelenti a szeretet egyetemes és személyes dimenzióját.

Minden bűnünk gyökerében az az ősi kérdés áll, hogy nem akar-e tőlem elvenni valamit az Úr, valamint az a kételkedés, hogy nem fogja odaadni, hanem nekem kell megszereznem. A gyümölcs leszakítása helyett meg kell hogy várjuk, amíg Ő odaadja nekünk – ez is a szabadságunk része. Akkor leszünk maradéktalanul boldogok, hogyha az Úr megszentelő akaratát teljesíteni tudjuk.

Rievaulx-i Szent Aelred (Rivói Szent Elréd) ciszterci apát volt a 12. században, aki a lelki barátságról írt könyvet. Ennek kezdősoraiban olvassuk: „Íme, itt vagyunk én és te, és remélem, hogy közöttünk a harmadik Krisztus.” Határozza meg ez a mondat minden emberi kapcsolatunkat! Ezt tartsuk szem előtt, amikor emberekkel találkozunk. Amikor észrevesszük Krisztus szépségét a másikban, élvezni kezdjük a munkánkat. Ha én úgy adom magamat, ahogyan az Isten akarja, akkor bennem az Isten közli magát, és én is észrevehetem, hogy másban hogyan szól az Úr. Így az életben könnyebben viselem a megpróbáltatásokat, nehezebben égek ki.

Beszéde végén Csépányi Gábor a világi életből, mégpedig a mai popzenéből vett példával mutatott rá az Eucharisztia egyetemes fellelhetőségére. Elismeréssel idézte a Kowalsky meg a Vega zenekar Varázsszavak című dalának szövegét. A bűvös szavak: „sajnálom”, „bocsáss meg”, „köszönöm” és „szeretlek”.

A „sajnálom” és a „bocsáss meg” a szentgyónás szentségében jelennek meg. A „köszönöm” és a „szeretlek” szavak magukban hordozzák mindazt, amire az Eucharisztia tanít minket.

A késő estébe nyúló alkalom szentmisével zárult.

Szöveg és fotó: Katona Márta egyházmegyei médiaképzős hallgató/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír