A Szent Egyed közösség a szerb-magyar határon

Hazai – 2017. április 21., péntek | 9:02

A magyarországi Szent Egyed közösség rendszeresen látogatja a menekülteket az Európai Unió határán. Április 4-i látogatásukról Sara Moscogiuri beszámolóját adjuk közre, mely a közösség honlapján olvasható.

Egy meleg áprilisi reggelen a magyar-szerb határon találkozunk: János, aki angoltanár, Laci, aki informatikai doktorandusz és jómagam, aki gyakornok vagyok egy humanitárius szervezetnél. Együtt megyünk, ők magyarok, én olasz, s ami bennünket összeköt, az a Szent Egyed közösség. Ők Pécsett, én Budapesten vagyok önkéntes. Különböző helyzetekből érkezünk, különböző az életkorunk, de az első perctől kezdve megtaláljuk a közös hangot, és oly buzgón állunk neki a menekülteknek szánt élelem elosztásának, hogy János vezetésével „kiváló munkát végzünk”.

Elsőként a szabadkai menekülttáborba megyünk, Szerbiába; majd a röszkei és a horgosi táborok következnek, amelyek a magyar-szerb határ szerb részén találhatóak. A nap első feladata, hogy elérjük Mehrdadot, az afgán származású fiút, akivel majd a két tábort látogatjuk meg. Átadjuk papírjainkat, és az ellenőrzés után átlépjük a határt. Megállunk, egyszer csak szemből, a mezőn Mehrdad jön felénk. Jókedvűen mosolyog, olyan úton jött Európába, amelyről már sokaktól hallottunk: Pakisztánból indult, majd Törökország után a tengeren Görögországba ment, ahonnan gyalog nekivágott az úgynevezett „balkáni útvonalnak”. Szerbiába érkezett, és hónapok óta a magyar-szerb határon, a röszkei menekülttáborban él.

A határról a szabadkai menekülttáborba megyünk; eközben meséli el utazását, történetét, táboron belüli életét, körülményeit. Megkérdezem, a nap során milyen tevékenységgel foglalkoznak. „Semmivel” – válaszolja. Hozzáteszi azért, nagy szerelmese a történelemnek, és nagyon szeret olvasni. A fal magyar oldalán sorakoznak azok a konténerek, amelyekben a menekültek kénytelenek várakozni, hogy kivárják nemzetközi védelem alá helyezésüket.

Az afgán fiú elmondja, hogy a konténerek színe különböző. A kékben helyezték el az egyedülállókat, a vörösben és a fehérben pedig a családok kaptak „szállást”. Közben megérkezünk a szabadkai menekülttáborba, Szerbia északi részén. Kisgyerekek csoportja fogad, szemükben csupa elevenséggel és kíváncsisággal. Körbevesznek, és végig velünk maradnak, amíg bejárjuk a tábort. Ahogy körbejárunk, elmegyünk a szerb Vöröskereszt sátrai mellett, és otthagyjuk mindazt, amit hoztunk: zöldséget, gyümölcsöt.

Az országok, ahonnan érkeznek: Irak, Afganisztán, Szíria, Pakisztán. Szinte a teljes közel-keleti térség felsorakozik. Egy iraki kislánnyal sikerül néhány szót váltanunk, de szólnak, el kell jönnünk. A tábort gyorsan elhagyjuk, és elindulunk a másik felé, Szeged irányába. Ez pontosan Magyarország és Szerbia határán fekszik. A terepjáróból kiszállva lábam elsüllyed a törmelék és az apró homok furcsa elegyében. Néhány lépés után meglátom magam előtt a falat. „Jézusom” – hebegem.

Szomorú, de szemben találom magam a hírhedt acélfallal, amelyet 2015 nyarán Magyarország és Szerbia között építettek a teljes országhatáron. A másik drótkerítés májusra fog elkészülni, de megdöbbenek: már majdnem kész van. A drótkerítés túloldalán több tucat, kék, vörös, fehér színű konténer áll, ahogy Mehrdad előre mondta. Mondják, hogy alig ellenőriz a rendőrség, ott vannak a kamerák, azok figyelnek mindent.

Úgy döntök, hogy végigmegyek a kerítés mentén. Laci velem jön: átvágunk az ENSZ sátrai között, lábasok, cipők, tábori tűzhelyek vannak itt-ott. Feltesszük magunkban a kérdést, vajon hogyan viselték el a tábor lakói az elmúlt tél zord időjárását, vagy nyáron hogy fogják bírni a műanyag sátrakban, amelyek túlhevülnek?

Gyerekek hangját hallani az egyik konténerből, de nem látjuk őket. Amikor befejezzük az egész táborra kiterjedő sétánkat, visszafordulunk, majd megörülünk, mert Mehrdad két fiatal barátja ér minket utól. Elnézem őket, milyen erő van bennük, hogy mindezeket a körülményeket elviselik: gondolok itt az elfoglaltság nélküli napjaikra, munka és szabadidős tevékenység nélkül. Bár Mehrdad szereti a könyveket, történelmet is tanult, miért ne taníthatná a tábor kicsi lakóit? Miért kell, hogy ezek a fiatal életek haszontalanul teljenek, amíg válaszolnak kérelmükre, hogy megvédjék őket a számtalan veszélytől, amely elől elmenekültek? Azt a pénzt, amit a fal építésére költöttek, nem lehetett volna a menekültek társadalmi integrációjára fordítani? Olyan kérdéseink vannak, amelyekre valószínűleg senki nem válaszol.

Belőlük pedig árad a mosoly, a kedvesség. Mekkora erő van ezekben a fiatalokban! Szívük mélyén tele vannak reménnyel, hogy számukra is lesz majd biztos jövő.

Mehrdad ott marad a táborban. „Sok szerencsét, srácok” – megöleljük egymást, majd magunk mögött hagyjuk a tábort. Ismét átmegyünk az ellenőrzéseken, és belépünk Magyarországra. Veszélyes utak, életek, drámák, remények. Ezekről beszélgetünk, majd megvitatjuk, amit láttunk, és elkeseredünk, mert rengeteg a kérdés, főként a fal értelméről. Miért kell két ország határán, műanyag sátrakban, a senki földjén embereket bezárva tartani? Ráadásul 175 kilométer hosszú, kettős acélkerítés fut mellettük, amelynek tetején dupla szögesdrót éktelenkedik. Nem értjük.

Egyvalamiben viszont biztosak vagyunk: büszkék lehetünk, hogy olyan emberekkel találkoztunk, akik a világ egyik elfeledett zugában élnek, körülményeik dacára minden egyes nap erőt merítenek, hogy reménykedjenek egy szebb jövőben, amely távol van minden rettegéstől, távol a bombázásoktól.

Forrás és fotó: Santegidio.org

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria