Cserháti Ferenc mutatott be szentmisét Budapesten Esterházy János boldoggá avatásáért

A szentmise főcelebránsa Cserháti Ferenc, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) külföldi magyar lelkipásztori szolgálatért felelős püspöke volt.

Bevezetőjében kiemelte, egy igazi nemes lélek előtt hajtunk fejet. A keresztény helytállás és emberszeretet hős példáját tiszteljük benne, akinek Isten megengedte, hogy a szenvedő és végsőkig szerető Krisztus képét öltse magára, és vele együtt győzedelmeskedjék az emberi gyűlölködés és az alvilági gonoszság felett. Istenben bízott, és ez az istenhit túlvilági fénybe emelte. Esterházy Jánost embertársai, és akik őt valóban ismerték, egyhangúan szentnek kiáltották ki. Halála után egy nagyszombati pap nem tudta kiejteni a nevét az érte bemutatott szentmise mementójában, mert rendkívüli módon úgy érezte, hogy inkább az ártatlanul megkínzott és agyongyötört halott közbenjárását kellene kérnie, mintsem hogy érte imádkozzon.

Homíliájában Cserháti Ferenc az olvasmányt (Ter 12,1–4a) elemezve arról beszélt, hogy Ábrahám, a zsidó nép ősatyja minden feltétel nélkül és rendíthetetlen bizalommal hagyatkozott az életünket kormányzó gondviselő Istenre. Parancsára azonnal és bátran vállalta a teljes ismeretlenségbe és bizonytalanságba vezető utat. Ez neki sem mehetett könnyen, hiszen a Szentírásból tudjuk, hogy előkelő, gazdag ember hírében állt, és mindene megvolt, széles legelő, nagy juhnyáj. Házában sok szolgát foglalkoztatott. Bizakodva és nyugodtan várhatta a békés jövendőt. Ekkor éri a váratlan hír: Isten teljesen új jövőt, ismeretlen és idegen földet ígér neki. Kiszólítja hazájából és teljesen új utakra tereli. Ábrahám nem tétovázik, azonnal cselekszik, engedelmeskedik Istennek. Felkerekedik egész házanépével, és bizalommal követi az isteni Gondviselés kifürkészhetetlennek tűnő, titokzatos és ismeretlenbe vezető útját.

Isten szólította, és Ábrahám engedelmeskedett. Nem törődött önmagával, sem ismeretlen jövője bizonytalanságával. Istenre hagyatkozott és követte utasításait.

Ugyanígy az Istenbe vetett rendíthetetlen bizalom példaképeivel találkoztunk a mai szentmise evangéliumában (Mt 17,1–9) is – mutatott rá a szentmise szónoka. – Péter, Jakab és János Urunk közelében oly szilárd hitre tett szert, amelyet többé sem Jézus csúfos halála, sem a kegyetlen üldöztetések nem tudtak megingatni bennük. Urunk színeváltozása a Tábor-hegyen, majd megdicsőülése Jeruzsálemben olyan erőt adott nekik, amellyel később készségesen vállalták a szenvedéseket Krisztusért, az üldöztetések ellenére is hirdették és életük árán is tanúsították a feltámadás örömhírét a föld végső határáig.

Ábrahám óta eltelt több ezer év. Az apostolok tanúsága is mintegy kétezer esztendős. Történetüket mégis okulásunkra írták meg, azok tanítása mindmáig időszerű, Isten igéje ismételten visszhangra talál az emberi szívekben – hangsúlyozta Cserháti Ferenc. – Így volt ez Esterházy János életében is. A rettenetes megpróbáltatások között is felismerte Isten akaratát, Istenre hagyatkozott, kezébe tette sorsát, és mindvégig követte isteni Mesterét. Levelek, feljegyzések és szemtanúk sokasága tanúsítja rendíthetetlen hitét és bizalmát Istenben. Hitvallását már a második világháború kitörésének idején megfogalmazta, amikor utolsó üzenetét küldte szülőföldjére, népének, a felvidéki magyaroknak:

Egyet kérek tőletek: szívünk, lelkünk nagy kincsét, nemzeti öntudatunkat és Krisztus Urunkba vetett hitünket ne tévesszük szem elől egy pillanatra sem. Ápoljuk, őrizzük ezt, mert ez az egyetlen pozitív érték, amelyet senki el nem vehet, és amelynek varázslatos ereje átsegít a legnehezebb megpróbáltatásokon is.”

Akkor talán még alig sejthette, hogy éppen neki lesz legnagyobb szüksége a krisztusi hit varázslatos erejére a rá váró legnehezebb megpróbáltatásokban. Néhány év múlva mindenétől megfosztották, koholt vádak alapján ártatlanul elítélték és elhurcolták. Hitét azonban a szovjet Gulág poklaiban is megőrizte, sőt ott is annyit imádkozott, hogy még orosz őrei is papnak, bátyuskának tartották, mert nem tudták megérteni, hogy valaki ennyit imádkozzon, ha nem pap. Hazatérve az otthoni kommunista diktátorok börtöneiben folytatódott iszonyatos kálváriája. A pozsonyi járványkórházból írta Lujza nővérének: „A háború vége felé, körülbelül amikor a pesti ostrom kezdődött, akkor kezdtem imádkozni azért, hogy a jó Isten engedje meg, hogy szenvedések és nélkülözések árán méltóvá váljak arra, hogy Őt megtisztulva követhessem. És mivel ezt kértem, ezért imádkoztam, mikor az oroszok elszállítottak, és aztán később is, teljesen nyugodt voltam – és mikor már úgy éreztem, hogy helyzetem nagyon nehéz – egyszerűen azt mondtam magamnak, hogy nem szabad kétségbe esni, hanem örülni kell, mert az Úr Jézus meghallgatta kérésemet.”

Cserháti Ferenc püspök leszögezte: Esterházy János töretlen hitét és hősies keresztény helytállását a rettenetes szenvedések között is megőrizte, és azt mindvégig a „legjobb orvosságból”, a börtönbe becsempészett „morzsák”-ból, az Eucharisztiából, a titokban végzett szentáldozásokból erősítette és táplálta.

A budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus előkészületeinek e napjaiban ki kell emelnem, hogy

Esterházy János a börtönben is az Oltáriszentség őre és hordozója, mondhatom: szentségtartója volt.

A helység plébánosától kapott Oltáriszentség morzsáit kétszersültbe sütve csempészték be neki a börtönbe, hogy legnagyobb óhajának megfelelően ott is az Úrral lehessen és szentáldozáshoz járulhasson – mondta Cserháti Ferenc. Idézett Molnár Imre Kegyelem életfogytig című könyvéből: „A kenyérbe kevert ostyát állandóan magánál tartotta, s ha a cellában társai trágárul beszéltek, ha tehette, inkább kivonult vele a folyosóra.”

Élete végéhez közeledve Esterházy János a lipótvári kommunista börtönben, amelyet a foglyok egyszerűen a „pokol kapujának” neveztek, maga vallotta be nővérének: „Mindenkinek példát adok a reménységre, hisz az orvostudomány vélekedése ellenére még mindig élek.” Utolsó napjainak szemtanúja, egy orvos személyes tanúsága szerint: Esterházy János, aki rabtársai szemében már a Gulágon „a magyarság szenvedő Krisztusává magasztosult”, amint életében, úgy most, halálos ágyán is teljesen „átadta magát Isten akaratának”.

Nagyböjt a magunkba szállás szent ideje. Arra bátorít, hogy merjünk Istenre hagyatkozni, merjünk Krisztus Urunk szavára hallgatni, és merjünk az ő útjára lépni. Ezt tette Ábrahám, ezt tették a tanítványok, és ezt tették a hithősök is a kereszténység történelme során. Isten erejére támaszkodva vállalták a szenvedéseket az evangéliumért, és meghozták a hit áldozatát, hogy aztán felragyogjon számukra az új és örök élet Jézus Krisztusban – utalt a szentmise főcelebránsa Szent Pál apostol Timóteushoz írt második levelére.

A szentmise után az Esterházy János Emlékbizottság és a Rákóczi Szövetség megkoszorúzta a mártírhalált halt politikus Szép utcai emléktábláját.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír