Erdő Péter szenteste: Isten nemcsak eljött közénk, de velünk is maradt

Hazai – 2019. december 25., szerda | 1:28

Jézus vállalta a mi didergő, kiszolgáltatott emberi életünket, hogy elvezessen minket a saját örök és boldog isteni életébe – hangsúlyozta Erdő Péter bíboros, prímás szenteste, a zsúfolásig megtelt budapesti Szent István-bazilikában bemutatott éjféli szentmisén.

Erdő Péter bíboros homíliáját az alábbiakban teljes terjedelmében közreadjuk.

1. „Gyermeket találtok pólyába takarva, jászolba fektetve” (Lk 2,12) – ezt a jelet adja az angyal a pásztoroknak. De hát miféle jelről van szó? Mi ebben a különös? A betlehemi születés hétköznapi, szegény története önmagában is két szálon fut. A nagyon is emberi, földhözragadt képet látjuk és a jelentést, az üzenetet, az isteni terv megvalósulásának eseményét fedezzük fel. Mert a pólya mutatja az újszülött ember gyöngeségét. És ebben mi mindnyájan egyformák vagyunk. Lehet, hogy a koraszülöttek még jobban dideregnek, de minden csecsemő arra szorul, hogy fölkarolják és betakarják. Salamon királyról olvassuk a Bölcsesség könyvében: „Pólyában és gondok között nevelkedett. Mert egyetlen király sem kezdi másként az életét” (Bölcs 7,4-5). Pedig Salamon királynak később híres lett a pompás öltözéke. Még Jézus is megemlékezik róla, amikor azt mondja: „Nézzétek a mezők liliomait! (..) Még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül” (Mt 6,28-29). És ez a Salamon csecsemőként éppúgy didergett, mint az istállóban született, hajléktalan Názáreti Jézus. Igazán ember volt ő, olyan mint mindenki közülünk.

Nem is maradnánk életben, ha nem karolnának fel, nem táplálnának, nem melegítenének minket. Nem szólalnánk meg, ha nem venne körül minket az emberek világa. Nem tudnánk örülni, szeretni, mások felé fordulni vagy nagy célokat megvalósítani, ha nem élnénk át a kezdeti szeretetnek azt a közösségét, amelyet először a szüleinktől, a családunktól kell megkapnunk.

2. Ennek az első szeretetnek, ennek az első közösségnek a legfényesebb megjelenése a karácsonyi ünneplés, az otthon és a család biztonsága. Ez él az emlékeink mélyén, erre vágyunk évtizedek múltán is, ide akarunk visszatérni, ha idős rokonként vagy barátként családdal együtt ünnepeljük a karácsonyt. És ebbe a szeretetbe vágyunk vissza akkor is, amikor a földi élettől búcsúzunk. Pappá szentelésem óta nem egy haldoklót kísérhettem élete utolsó pillanataiban. És a tudatos vagy öntudatlan vágya, törekvése, szinte az utolsó erőfeszítése majd mindegyiküknek az volt, hogy közöljön valamit, hogy kapcsolatba lépjen. Nem véletlenül tartották szentnek az ember utolsó kívánságát, végső akaratát.

Mert karácsonykor az Isten feltárja előttünk önmagát, de beavat minket saját emberségünk titkába is. Hiszen az ember olyan lény, akinek az élete szeretetből indul és a szeretetbe tart. Ez a hivatásunk, ilyenek vagyunk. Gondoskodásra szorulunk, majd kibomlik, kivirágzik az életünk, hogy magunk is gondoskodni tudjunk másokról, gazdagítani tudjunk másokat. És végül az emberi szeretetből eljussunk, eltaláljunk, hazataláljunk magának az Alkotónak a szeretetébe.

3. De a jelnek csak az egyik fele, hogy pólyába takart kisdedet találnak a pásztorok. A másik jel, hogy a gyermek jászolban, etetővályúban fekszik. Ferenc pápa mondta erről idén december 18-án, hogy ez is csodálatos jel, és összetalálkozik azzal az üzenettel, amely Betlehem város nevében rejlik. Hiszen ez a név is azt jelenti: a kenyér háza. „Etetővályú és a kenyér háza! Az otthon, ahol étkezünk, és benne az elkészített betlehemi jászol arra emlékeztet bennünket, hogy Jézus táplálék, az élet kenyere. Ő az, aki táplálja szeretetünket és Ő az, aki erőt ad családjainknak”.

4. Isten tehát nemcsak eljött közénk, de velünk is maradt. Velünk maradt tanításában, megváltó művében, legkülönösebb, legáthatóbb módon pedig a szentmisében és az Oltáriszentségben. Testünk és lelkünk tápláléka akar lenni. „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon” (Jn 6,54). Ennyire szeret minket az Isten! Ő vállalta a mi didergő, kiszolgáltatott emberi életünket, hogy elvezessen minket a saját örök és boldog isteni életébe.

5. Karácsonyi örömünk ne fáradjon el az ünnepek végére, hanem legyen része mindennapi életünknek! Készüljünk az Eucharisztikus Kongresszusra úgy, hogy januártól szeptemberig minden elsőpénteken, vagyis kilenc egymást követő hónapban folyamatosan járuljunk szentáldozáshoz, bűneinktől megtisztulva, a kegyelem állapotában. Jézus Szíve ígéretei között talán a legnagyszerűbb így hangzik: „Mindazok számára, akik kilenc egymásután következő hónap első péntekén áldoznak, megígérem a végső megtérés ajándékát; ők nem velem ellenségeskedésben fognak meghalni, hanem megkapják a Szentségeket és Szívem biztos menedékük lesz a végső pillanatban”.

Legyen ez a karácsony új élet kezdete a szívünkben, új erőforrás, új egység Krisztussal és kezdete annak az életnek, ami sohasem ér véget, mert felragyogott ránk Krisztus, az Örök Nap, aki sohasem lát alkonyt. Ámen.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria