Fekete Károly református püspök hirdetett igét a debreceni Szent Anna-székesegyházban

Palánki Ferenc püspök köszöntő gondolataiban az aznapi evangéliumi szakaszból idézett: „Ne félj te kisded nyáj, mert úgy tetszett az Atyának, hogy nektek adja az országot” (Lk 12,32).

„Isten nekünk adja az ő országát. Ő adja az egységet, mert neki egy országa van. Ebbe az országba meghívott, befogadott bennünket az egy keresztség szentsége által. Hálát adunk neki, és kérjük őt, hogy Isten gyermekeihez méltóan tudjunk élni, tudjuk őt magasztalni, dicsőíteni” – fogalmazott a debrecen-nyíregyházi megyéspüspök. Hozzátette, hogy aznap a reggeli szentmisében is a keresztények egységéért imádkozott. Az eucharisztikus ima így szólt: „Dicsőség, mindenható örök Isten, örök Atyánk, Krisztus a mi Urunk által, mert őáltala vezetted az igazság megismerésére népedet, és azt akartad, hogy az egy hit és az egy keresztség az ő titokzatos testévé tegyen minket. Te Krisztus által árasztod ki minden népre a Szentlelket, aki ajándékainak sokféleségében csodálatosan működik, és megvalósítja az egységet, fogadott fiaidban lakozik, betölti és kormányozza az Egyházat.

Kérjük az Urat, hogy vegyen el tőlünk minden félelmet, minden akadályt, és adja meg nekünk, hogy szeretettel legyünk együtt, szeretettel közeledjünk egymáshoz, és vegyük észre a másikban azt, ami krisztusi; segítsünk, hogy mindenki a saját életútján járva az egy igaz, örök országba juthasson” – zárta gondolatait a főpásztor.

Krakomperger Zoltán atya az imahét témájára irányította a figyelmet: „Az illusztrációban a betlehemi csillagot ábrázoló jelkép látható, alatta az apró csillagok a felekezetekből érkező közösségeinket jelképezik, ahová visszatérünk, ahol hitben szocializálódunk, erősödünk és tanúságot teszünk.

A kék színű háttér a sötét égre mutat, amelyhez szép szentírási idézet kapcsolódik: »Jól teszitek, ha figyeltek rájuk, mint sötétben világító lámpásra, amíg a nappal fel nem virrad, és a hajnalcsillag fel nem ragyog a szívetekben« (2Pét 1,19).

„Az ökumenikus imahét gondolatmentét készítő közel-keleti keresztyén testvéreinktől az együttállások igéjét kaptuk ma estére, amely abban segít bennünket, hogy a mulandóság embereiből az örökkévalóság embereivé legyünk” – mondta az evangéliumi szakasz felolvasása után Fekete Károly református püspök.

Micsoda együttállás: a maroknyi nyájacska a kicsiségével, és a legnagyobb, ami csak létezik: az Isten országa – egymás mellett. A mulandóság törvénye alá rekesztett és veszélyeztetett Egyház, ami mégiscsak az Isten országának örököse és várományosa. Együtt áll és mély kapcsolat van a romlandó emberi szív és a maradandó mennyei kincsek között.”

Krisztus Király ezzel az igével, de az imahét egészével is arra akar ösztönözni, hogy az életet új perspektívából szemléljük, és fel akarja erősíteni bennünk az élet spirituális dimenziója iránti érzéket – hangzott el az igehirdetésben. – Kevésnek tartja, ha csak beszélünk a jövőről és fantáziálunk a vágyott mennyeiről. „Őt az izgatja, hogy az övéi birtokba veszik-e, amiről az Atya tetszése szerint úgy döntött, hogy nekünk adja az országát. Őt az izgatja, hogy a birtokba adási döntést követi-e a valóságos birtokba vétel. Felfogjuk-e mi, a kedvezményezettek, hogy ez velünk történhet meg?

A nagylelkű Isten tényleg nekünk adja országát, hogy az örökkévalóság emberei legyünk, és mi is irgalommal és nagylelkűséggel éljük az életünket.

Olyan felismerésekre akar juttatni, amelyek áttörik a jövőt bebiztosítani akaró szenvedélyünket.”

Jézus követőinek a legszabadabb embereknek kellene lenniük: szabadoknak az aggodalomtól, a szorongástól, a gyakorlati materializmus társadalmi-közösségi konvencióitól, felszabadulva egy nagyvonalú és bőkezű életre, hogy másokat részesítsenek azokban az adományokban, amelyeket nem lehet mérni és kifejezni semmilyen pénzösszegben – emelte ki Fekete Károly püspök.

Az örökkévalóság emberei a meggazdagított kevesek, a félelemtől megszabadított kicsiny nyáj tagjai; ők bírják az országot, mert Krisztusban hisznek és készek hallgatni az ő hangjára. A teremtő Isten nagyra értékeli a benne hívőket. Az Atya úgy gazdagítja meg kicsiny nyáját, hogy „a nagy egész, a teljesség meglátásának örömében részesíti őket. Megláttatja Isten az ő nagy tervét, amit az emberért vitt véghez. Feltárja azt az utat, ami Isten útja az emberhez.

Ez az út az, amelyikre bátran mondhatjuk a napkeleti bölcsek történetére is gondolva, hogy ez az üdvtörténet »legmagasabb rendű« útja. Minden mozgás, aktivitás, útrakelés azért történt, mert

Isten elindult Fiában, Jézus Krisztusban az ember felé. Indult, mert eldöntötte, hogy nekünk adja országát. Minden torlaszt, akadályt, feltartóztató erőt áttörve meghajlította egeit, testté lett, és eljött közénk, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett!

A végletek kiegyenlítődése, az indulatok közös nevezőre hozása, az Isten és ember közötti irdatlan szakadék betöltése, a kibékülés és visszatalálás lehetősége ennek a fő közlekedési útnak a megnyitásával vált lehetővé. Ezzel tört be a mi világunkba Jézus Krisztus földre érkezésével az Isten országa”.

Kicsiny nyáj vagyunk, maroknyiak. Vonatkozik ez csekély létszámunkra, véges erőnkre, jelentéktelenségünkre, szerény befolyásunkra, folyamatos veszélyeztetettségünkre. Kicsiségünk alázatra tanít, mert érezzük: Istenre szorulunk; méltóságunk öröme pedig az, hogy aggodalmakat szüntető Pásztorunk van. Isten újra és újra odafordul hozzánk. Gondot csinál magának belőlünk és miattunk. Az ő ereje a mi kicsiségünk ellenére is képes hatni. A gondviselés nem ismer Isten háta mögötti helyeket, amelyek ne tartoznának Isten mindenhatósága alá. Aki „nekünk adja országát”, az van olyan hatalmas, hogy még a rosszat is, a bajt is segít türelemmel elhordozni, és ezekben megmutatni irántunk való atyai jótetszését – hangzott el a református püspök igehirdetésében.

A javak istenítéséből mára a javak diktatúrája lett; útitársunk lett a félelem, az aggódás, a kicsinyhitűség és a nyugtalankodás. A meggazdagított kicsiny nyáj tagjai másként gondolkodnak – emelte ki a szónok. – Megtörtént bennük egy áttörés, érzik: ők az Istentől meggazdagítottak közé tartoznak, ezért ők tehetős szegények is tudnak lenni, akiktől sokkal több telik,

mert elégedettek azzal, amijük van; mert nem kárörvendően, sopánkodással és siránkozással kezdik az odafordulást a mások nyomorúsága felé, hanem azt szeretnék, hogy a másikban is növekedjen a hálaadás.

„Az ilyen Krisztus-követőkből áll össze a védett jövő reménységében élők népe. Olyan védettek, akik hűségesek, éberek, és felelősséget éreznek mindenért, ami rájuk van bízva.

Aki az Isten országa Urával, Jézus Krisztussal vállal teljes élet- és sorsközösséget, annak nem szűkül be a mozgástere, hanem kinyílik ma is: mert a bizonytalan kenyérharc világában ígéretünk van a mindennapi kenyér felől.

(...) ahol a ti kincsetek van, ott lesz a ti szívetek is. Az anyagi dolgaink kezelése megmutatja, hogy hol és miben van az elköteleződésünk (...) a mulandóság emberei a lelki dolgokat is anyagias szempontjaik szerint kezelik, és el is értéktelenedik számukra minden, ami nem mérhető pénzben, jövedelemben, haszonban. A lelkiek nem számítanak, a lelkiség nem tétel, és hamar szívtelenné, lelketlenné is válnak. Mit ér, ha nincs az ember szíve a munkájában, a kapcsolataiban, az ügyeiben. (...) Az örökkévalóság emberei viszont az anyagiakat is lelki módon kezelik és áldássá válik, amihez nyúlnak.”

A Jézus Krisztusba vetett hit felébreszti bennünk az élet spirituális dimenziója iránti érzéket, hogy legyen derekunk felövezve, és lámpásunk meggyújtva. Egyszerre kell menetkész keresztyéneknek lennünk, akik a „visszatérő Úrnak éber hűséggel tárnak ajtót, bár számukra az érkezési idő kiszámíthatatlan, de az érkezőből egészen biztosan megérkező lesz. A készenlét azt jelenti, hogy Istenbe vetjük a bizalmunkat, félretesszük a képmutatást, és a mennyei királyság etikája szerint élünk.”

(...) az ő mécsest gyújtó időzítése mindig pontos. Amikor eljön az ideje, jelzőfényt ad a következő lépéshez. Ha eljön az ő órája, akkor gondviselése, kegyelme és szeretete játszi könnyedséggel bánik el nyomorúságunk okaival; elűzi azokat az árnyakat, amelyek nyomasztanak.

Akik a feltámasztó, szabadító Istenre bízzák magukat, azokat Isten megszabadítja a mellükre telepedő, hitet bénító félelemtől. „(...) életet munkál. Ígérete szerint más életet szán nekünk. »Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem járhat sötétségben« (Jn 8,12). A Világosság Atyja maga növelte meg a fényerőt, amikor Jézus Krisztust nekünk ajándékozta. Mi pedig ránézve vallhatjuk: Jézus Krisztus azért jött el e világba, hogy a mi életünk is az Ő »felvonulási területe« legyen. Növekedjen bennünk az engedelmesség, épüljön általunk is az Isten védelme alatt álló anyaszentegyház, míg végre kiteljesedik az Isten uralma!” – buzdított az ökumenikus imaórán elhangzott igehirdetésében Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke.

*

Az imahét perselyadományát a debreceni mentőállomásnak ajánlják fel – egy hordozható ultrahangkészülék beszerzésére.

Forrás és fotó: Kovács Ágnes/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír