Házasságkötésüket a vírus sem akadályozhatta meg

Hazai – 2020. május 4., hétfő | 11:45

Gyermekeim és barátaik, barátnőik a párválasztás időszakába érkeztek. Néhány hónappal ezelőtt még egymás után mesélték, hogy az egykori osztálytársaik, csoporttársaik közül tavasszal ki, mikor köt majd házasságot a választottjával. Hol nevetve, hol irigykedve hallgattam a híradásokat a hatalmas lagzikról, a több száz fős esküvőkről.

Felmerült bennem a három évtizeddel ezelőtti saját esküvőm emléke, amikor a mennyasszonyommal az egykori piarista osztályfőnökömhöz jártunk jegyesoktatásra, készültünk a szentségi házasságra. Nem éltünk átlagon felüli körülmények között, és a lehetőségek is szűkösek voltak, hiszen akkoriban még nem épült egész iparág az esküvőkre. Így a templomi szertartás délutánján apósomék budai kertjében gulyáslevesre vártuk a barátainkat, és ott tartottunk éjszakába nyúló lagzit.

De térjünk vissza a közelmúltba: a világjárvány és a veszélyhelyzet kihirdetése, valamint az egészséget védő egyházi intézkedések egy pillanat alatt bizonytalanságba sodorták, mondhatni, ellehetetlenítették a tervezett esküvőket. A fehérruhás, fátylas, nászmisés, násznépes házasságkötések bizonytalan távolságba kerültek. A legtöbb esetben. Szokták mondani azonban, hogy a házasságok az égben köttetnek… 

Gaál Tamás és felesége Gaálné Szólláth Aliz a bizonyíték erre. Ők a budapest-angyalföldi Szent Mihály-templom híveiként készültek kimondani a jóban-rosszbant, a holtomiglan-holtodiglant. Lelkesen készülődtek, izgatottan számolták vissza a napokat, hogy elköteleződésüket megpecsételve a tavasz során szentségi házasságban köthessék össze az életüket. Meghívót terveztek, szervezték a nászmisés esküvőt, a lakodalmat, és a közösségi médián keresztül is hívták barátaikat, rokonaikat a május 15-re tervezett esküvőre. A Szent Mihály-templom plébániai kormányzója, Hodász András eskette volna őket, akivel március elején még szentföldi zarándoklaton vettek részt. Hazatérve szembesültek azzal, hogy a világméretű járvány miatt itthon is veszélyhelyzet lép életbe. A külföldről hazatérők számára akkor még nem volt kötelező az önkéntes karanténba vonulás, de mindkettőjüktől ezt kérte a munkáltatójuk. Az esküvővel kapcsolatban azonban ennek akkor még nem tulajdonítottak jelentőséget. Aztán a hírekben hallották, hogy nem lehet nagy létszámú rendezvényeket tartani. Mint mondták, ekkor még távolinak tűnt a májusi esküvő időpontja, nem gondolták, hogy ez a korlátozás őket is érintheti. Remélték, hogy a nászmisés esküvő után megtarthatják majd a lagzit. Minden apró részletet ügyesen kitaláltak, megszerveztek, és kezdetben még bíztak abban, hogy minden a tervek szerint fog alakulni. Tamás utólag úgy látja: ekkor tulajdonképpen még nem fogták fel teljesen a helyzet súlyosságát. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia március 17-én kiadott közleménye azután elrendelte a szentmisék nyilvános bemutatásának szüneteltetését. Ez döbbentette rá őket arra, hogy a nászmisés esküvőjük veszélybe került. Ám semmiképpen sem szerették volna elnapolni a szentségi házasságkötést. Úgy érezték, nem akarnak lemondani a házasságkötésükről a nagyszabású ünneplés érdekében, amit viszont így csak később tudnának megtartani a tervek szerinti formában. Tamás javaslata alapján vert gyökeret bennük az a gondolat, hogy mivel a kitűzött dátum egyre biztosabban ellehetetlenül, hozzák minél előbbre az egyházi szertartást, és tartsák meg akár a legszűkebb körben. Aliz – mint a nők többsége – nehezebben váltott a gondosan megtervezett álomesküvőről a „lecsupaszított” házasságkötés gondolatára. Főleg az fájt neki, hogy így nem tudják megosztani az örömüket a hozzájuk közel álló meghívottakkal.

Közbevetőleg jegyzem meg, hogy erről a kérdésről a feleségemmel is beszélgettünk, amikor a lányom egyik barátnőjének elmaradt az esküvője. Az ok az volt, hogy most nem lehet együtt a sok ember a templomi szertartáson, és a hatalmas lagzi megtartása is akadályokba ütközik. Én értetlenségemnek adtam hangot, és észérveket soroltam: így legalább estére nem lesz hullafáradt az ifjú pár, sok pénzt megspórolhatnak, és nem kell egész nap mosolyogniuk fűre-fára. A feleségem viszont arról beszélt, hogy a lányok többsége már kiskorában a fehér ruháról, orgonaszóról, hatalmas násznépről, mosolygó barátokról és vidámságról álmodozik az esküvőjével kapcsolatban.

Tamásék tehát válaszúthoz érkeztek, amelyhez elmondásuk szerint odafentről is kaptak iránymutatást. Tamás tanúja egy régi ismerősük, pap barátjuk lett volna. Amikor megjelent a püspöki kar körlevele, és annak nyomán felmerült bennük a házasságkötés előrehozatalának gondolata, másnap reggel Alizt egy, az éjszaka során érkezett SMS várta Tamás tanújától. Az üzenetben az állt, hogy mi lenne, ha a népes ünneplést a jobb időkre hagynák, és a házasság szentségére koncentrálva mielőbb megtartanák a templomi esküvőt. A püspöki konferencia első körlevelében nem szerepelt, miként lehet szertartásokat végezni a misén kívül, így Aliz és Tamás semmit sem tudtak erről. A pap barátjuktól érkező váratlan üzenet azonban megerősítette őket abban, hogy a házasságkötésre van lehetőség. Ezt „isteni jelnek” tekintették, és döntöttek: amint és ahol lehet, összeházasodnak. Hodász András és a vidéken élő, eredetileg tanúnak készülő másik atya egy kis időt kért, hogy tisztázzák, miként lehet a továbbiakban kiszolgáltatni a szentségeket. Nem sokkal később a Budapesttől távol élő pap barát azzal kereste meg a fiatalokat, hogy másnap, március 21-én, az utolsó engedélyezett nyilvános mise után össze tudja adni őket a templomban, ahol szolgál. Aliz és Tamás igent mondtak, és azonnal megkezdődött az újratervezés, jobban mondva a versenyfutás az idővel, hiszen az új időponttól már csak alig több mint 24 óra választotta el őket.

Tamás tervezett tanújából így végül eskető pap lett, és az ifjú pár tanúi a szülők közül kerültek ki.  A „násznépet” pedig az utolsó nyilvános szentmisén részt vevő, az ifjú pár számára ismeretlen hívek jelentették. Az eredetileg tervezett szertartásra hivatalos vendégek közül senki nem tudott részt venni az esküvőn. Tamásnak és Aliznak az utolsó pillanatban sikerült fotóst találniuk. Videofelvétel is készült a házasságkötésükről, így az ismerőseiknek, a születendő gyerekeiknek és az unokáiknak is megmutathatják majd különös esküvőjük dokumentumait. Elmesélhetik nekik, hogy a koronavírus-járvány hónapjaiban, amikor hosszú időn át nem lehetett személyesen részt venni szentmisén, sem pedig áldozáshoz járulni, nekik megadatott a lehetőség, hogy az utolsó nyilvános misén két szín alatt áldozhassanak. És bizonyára a vidám történetekről is beszámolnak majd barátaiknak és hozzátartozóiknak. Elmondják nekik például azt, hogy a mennyasszonyi ruhát rendben elvitték magukkal a vidéki esküvőre, de a nagy kapkodásban a cipőt Budapesten felejtették, és végül a Debrecenből induló szülők segítségével sikerült megoldani ezt a problémát.

Aliz boldogan, mosolyogva mesélte:

a házasságkötésükkor elmaradt minden ilyenkor szokásos sallang, és csak a leglényegesebb, a templomi esküvő maradt meg számukra, méghozzá különösen meghitt formában.

A szertartás után a lagzi helyett egy teljesen üres étterembe ültek be öten. Alig több mint egy órájuk maradt az ebéd elfogyasztására, hiszen a hatósági előírásoknak megfelelően háromkor a vendéglő bezárt. Tamás hozzátette: a sok kihívás ellenére nagyon boldogok voltak, és azóta is nagyon örülnek, hogy az előrehozott vidéki esküvő mellett döntöttek. 

Beszélgetésünk végén az elmaradt lagziról kérdeztem Tamást. Azt mondta, hogy az idősebb családtagok miatt nem éreznék felelős döntésnek, ha a közeljövőben nagyobb összejövetelt szerveznének. De később is találhatnak majd alkalmat erre, akár egy keresztelő kapcsán, tették hozzá szinte egyszerre…

Fotó: Bálint Bence / BB Creative Studio

Bókay László/Magyar Kurír

A cikk nyomtatott változata az Új Ember 2020. május 3-i számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria