Hogyan segítsünk jól? – Az Embertárs folyóirat jubileuma Pál Ferivel

Hazai – 2018. szeptember 17., hétfő | 11:31

Alapításának 15. évfordulóját ünnepelte az Embertárs mentálhigiénés folyóirat szeptember 15-én a budapesti Párbeszéd Házában. A kiadvány jubileumi estjén jeles szakemberek: Pál Ferenc atya, Kály-Kullai Károly és Csáky-Pallavicini Zsófia tartottak előadást.

Ezúttal élőszóban hangzottak el olyan gondolatok, mint amelyek a negyedévente megjelenő, a segítő hivatásúaknak szóló folyóiratban olvashatók – vezette fel az előadásokat Szigeti László, aki a folyóirat ötletgazdája és kezdetek óta szerkesztője. Az Embertársat keresztények szerkesztik – jelenleg a Jezsuita Kiadó gondozásában jelenik meg –, de nem csak keresztényeknek szól, kifejezetten a szakmai párbeszéd elindítása a célja.

Hogyan segítsünk jól magunknak és másoknak? – ezt a kérdést tette fel Pál Ferenc katolikus pap előadásában. A mentálhigiénés szakember Reinhard Krüger pszichoterapeuta nyomán az elég jó segítő három szerepköréről beszélt. Először is grandiózus segítő – azt mondja: „Ki, ha én nem, ki segít, ha én nem?” Úgy van tisztában saját rendkívüliségével, hogy mindez nem énközpontúsággal párosul. Mint az a párizsi migráns, aki idén tavasszal azzal került be a hírekbe, hogy egy erkélyről lógó kisgyermekért felmászott a negyedik emeletre, a saját életét is kockára téve. A grandiózus segítő hősies lendülettel áll neki a dolognak, hiszen hivatás- vagy más szóval küldetéstudata van, mint mondjuk Teréz anyának. Ő nem valami rendkívüli dologra vezette vissza a hivatását, hanem arra, hogy elment egy szemétdombon haldokló ember mellett. Mindenki elment e mellett a haldokló mellett, de csak Teréz anya vette észre igazán. Ez a grandiózus segítő szerep nem abból adódik, hogy én, aki segítek, jobb vagyok másoknál, hanem csak egyszerűen valóban segítek. Saját példáját is felhozta erre Pál Feri atya: huszonévesen, egy évvel azután, hogy rendszeresen kezdett járni hittanra, egy jól megtermett kerekesszékes fiatalember, Csöpi csatlakozott a csoporthoz. A hittanra még elkísérték, de a visszaútra nem volt kísérője, ezért kérte, hogy valaki a fiúk közül vigye vissza az otthonba. Feri első gondolata az volt: majd jelentkezik valaki, a második viszont az, hogy a valakibe ő is beletartozik, és mi akadálya is van, hogy jelentkezzen. Haza is kísérte Csöpit, amiből aztán barátság lett, volt, hogy naponta négy-ötször is elment hozzájuk, úgyhogy a végén tiszteletbeli mozgássérültté választották.

Egy elég jó segítő második szerepe az ember volta, hiszen minden segítő kapcsolatban két ember is találkozik a maga teljes emberségében – mutatott rá az előadó. Pál Feri akkor tapasztalta ezt meg, amikor egy súlyos függőségben szenvedő kliense, aki háromszor is megkísérelt öngyilkosságot, és évekig járt hozzá, egy alkalommal bejelentette: „Két nappal ezelőtt elhatároztam, hogy nem fogok soha többet inni!” A szakember annyi ideig hordozta ezt az embert, és nem tudott érte tenni semmit, hogy amikor a kliens erre a döntésre jutott, elsírta magát; és így szinte felcserélődtek a szerepek. Hogy a segítő mindig emberként is jelen van, egyben azt is jelenti, hogy egy ponton túl már nem rajtunk múlnak a dolgok, hogy az élet drámaiságát nem tudjuk megoldani, csak fejet tudunk hajtani előtte. E miatt az emberi rész miatt is van, hogy sokszor pont a kezdő pszichoterapeuták a legsikeresebbek, hiszen ők még sokkal együttérzőbbek, amíg nem alakul ki a rutinjuk.

Harmadsorban egy elég jó segítő természetesen szakértő is. Pál Feri atya ennek szükségességére elsős szeminaristaként döbbent rá. A szeminárium előtt egy évig hajléktalanszállón lakott, hogy helyben segítsen, és egy idős, tbc-ben szenvedő hajléktalannak ő intézte el, hogy megkapja a nyugdíját. Amikor az első részt (egy nagyobb összeget visszamenőleg) kiutaltak a bácsinak, Feri már elkezdte a szemináriumot, és így mást kért meg, hogy menjen el a nyugdíjért, de azzal a diadalmenettel vonult be kispaptársai közé, hogy milyen jó vége lett ennek a történetnek. Karácsonykor aztán, amikor először kijöhetett, felkereste azt, aki felvette helyette a bácsi nyugdíját. Kiderült, hogy Jóska bácsi elment az első kocsmába, és szó szerint halálra itta magát. A 23 éves kispap ekkor azt kérdezte magától: „Tulajdonképpen én most mit intéztem el?” Ugyanez, a szakismeret fontossága erősödött meg benne, amikor papi szolgálatát elkezdte: elenyésző számban fordultak hozzá hitéleti kérdésekkel, inkább életvezetési tanácsokat kértek párkapcsolati és családi téren. Lehetett volna az a reakciója, hogy „gyertek csak”, és mond valami légből kapott dolgot, vagy el is küldhette volna őket, hogy forduljanak olyanhoz, aki ért ehhez – na de akkor meg minek lett pap? Ezért a harmadik utat választotta: hogy megtanulja mindezt rendesen, hogy szakértő módon tudjon segíteni. Az előadó hozzátette: nemcsak a szakmát magát kell megtanulni, hanem ahhoz is rutin kell, hogy a segítői létnek e három oldala közül melyiknek mikor érdemes elöl lennie.

Kály-Kullai Károly mentálhigiénés szakember, szupervizor, a Sziget Droginformációs Alapítvány ügyvezetője a szenvedélybetegség és a spiritualitás kapcsolatából adott egy kis ízelítőt. Beszélt a szenvedélybetegek hagyományos zarándoklatáról, amelyet szeptember első vasárnapján már a tizenhetedik alkalommal rendeztek meg Máriagyűdön. Szóba került, hogy az ember alapvetően addiktív lény, és hogy Isten szenvedélye a kegyelem. Kály-Kullai Károly azt is elmondta, hogy a szenvedélybetegségtől való megszabadulás második lépése (azután, hogy első lépésként beismerjük, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohollal stb. szemben, és életünk irányíthatatlanná vált) az, hogy eljutunk arra a meggyőződésre, hogy egy nálunk nagyobb erő helyreállíthatja lelki egészségünket. Ez az anonim alkoholistáknál és más szenvedélybetegeknél alapesetben az a csoport, amelyik segíti őket, de emellett lehet egy személyes legfelsőbb erőt is találni – ez pedig sokak számára maga Jézus Krisztus.

Csáky-Pallavicini Zsófia klinikai és mentálhigiéniai gyermek- és ifjúsági szakpszichológus a családban való szexuális nevelésről beszélt, melynek kapcsán a szülők sokszor nagyon tanácstalanok. Nem könyveket kell a témában a gyermekeknek adni, hanem szavakat, modelleket, és igenis lehet kis elfogódottsággal vagy elfogódottság nélkül beszélni minderről – vallja a szakember, aki maga is gyakorló édesanya. Az előadó hangsúlyozta, hogy azoknak is van dolguk a szexuális önismerettel, vagyis hogy mit jelent férfiként vagy nőként élni, akik akár szerzetesi vagy egyéb életállapotuk, akár idősebb koruk miatt nem élik meg a szexualitást a maga teljességében. Csáky-Pallavicini Zsófia szerint a szexuális nevelés igenis segítő kapcsolat, és a családban kell kezdődnie. A szülőnek jelen kell lennie a gyermeke számára; ha kérdéseket tesz fel, arra mindenképpen jó, ha – a gyermek szintjén – válaszol, megszabadítja őt a félrevezető információktól. Lehet, hogy borzalmas, amit kérdez, mert egy harmadikos kisfiútól nem várnánk, hogy a szexuális kizsákmányolás mibenlétéről érdeklődjön; de ha ez foglalkoztatja, és tőlünk mint szülőktől várja a megnyugvást, a felvilágosítást, akkor bizony jobb, ha leküzdjük a zavarunkat. Nagyon fontos, hogy a szülő a gyermek elé élje a szexualitást, természetesen nem úgy, hogy az belelásson mindenbe, hanem hogy lássa, a szülő hogyan viszonyul férfi/női mivoltához, hogy mit jelent a szexualitás, még ha nem is kizárólag szépséggel és örömmel jár.

Hajlamosak vagyunk egy életkorhoz kötni a szexuális nevelést, pedig a szexuális önismeret élethosszig tartó tanulás – derült ki az előadásból. Hároméves kor alatt is meghatározóak bizonyos korai testi élmények, mint a szoptatás vagy például a dögönyözés. Óvodáskorú gyermekünk pedig már akár olyan kérdéssel is szembesíthet, hogy honnan lett egy szomszéd néninek babája. Ilyenkor elég körülbelül annyit mondani, hogy kijött a hasából. Ám a gyermek logikája simán kihozhatja azt a kérdést, hogyan került be az anyuka hasába a kisbaba. S már csak azért is, mert a gyermekek nagyon sok mindennel tudják egymást „hülyíteni”, jobb, ha a valóságnak megfelelően, de az ő saját szintjén válaszolunk neki: „egy mamamag és egy papamag egyesült, és úgy lett a kisbaba”. Ez azért is jó, mert rámutat: két ember szeretetéből származik a gyermek, és amiatt is, hogy később csak cizellálni kell a DNS-spirálokkal és egyebekkel a történetet, nem pedig nyögvenyelősen teljesen más magyarázatot adni, mint korábban.

A szexuális nevelés nem egy alkalom, nem egy beszélgetés, nem is csak egy beszélgetéssorozat – mutatott rá a szakember. Az előadó szerint a bizalmi kapcsolat a fontos, és nem kell mindig várnia a szülőnek, hogy a gyermek kérdezzen valamit, ő maga is kezdeményezhet beszélgetéseket. Például szóba hozhat – nyilván megfelelő életkorú gyermeknek – egy internetes tartalmat, ami őt megrázta, és megkérdezheti, hogy a gyermek látta-e, őrá hogyan hatott. Megpróbálhatjuk az internetet kizárni a gyermek életéből, de ez úgysem fog menni – figyelmeztetett a pszichológus, aki szerint inkább az a célravezető, ha a szülők megbeszélik ezeket a problémás dolgokat a gyermekekkel.

A mentálhigiénés folyóirat jubileumi estje kerekasztal-beszélgetéssel zárult, amelyen a szakterületet érintő kihívásokról beszélgettek az est előadói, kiegészülve Joób Mátéval, Tésenyi Timeával és Török Gáborral, a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetének munkatársaival. A lelkigondozással is foglalkozó szakemberek mindannyian kezdetektől az Embertárs szerzői. A 2003-ban indult negyedévente megjelenő folyóirat célja fórumot teremteni a különböző segítő foglalkozású szakembereknek – elsősorban a lelkigondozás, a pedagógia, az egészségügy, a szociális szféra, a mentálhigiéné és a karitatív tevékenységek területén. Az egyházak és a világi intézmények párbeszédében mai napig úttörő vállalkozásnak tekinthető hazánkban az ökumenikus lelkigondozói és mentálhigiénés periodika.

Fotó: Szigeti-Cseke Zsuzsa, Lambert Attila, Székesfehérvári Egyházmegye

Agonás Szonja/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria