Krisztus üzenete mindig friss, erőteljes – Erdő Péter megáldotta a felújított angyalföldi templomot

A szentmisén Monostori László esperes, az Árpád-házi Szent Margit-templom plébánosa és az angyalföldi plébánia papi közösségének tagjai koncelebráltak. Az angyalföldiekkel a kiemelt alkalmon együtt ünnepelt Áder János korábbi köztársasági elnök és felesége, Herczegh Anita, valamint Tóth József, a XIII. kerület polgármestere és Csiga Gergely alpolgármester. Helyszíni riportunkat olvashatják.

Mindenkinek megvan a kötődése ahhoz a templomhoz, ahová vasárnapról vasárnapra szentmisét ünnepelni jár.

Van, aki – ahogyan a régiek mondták – beleszületik egy plébániai közösségbe, és van, aki időközben csatlakozik hozzá.

A plébániai közösség szíve kétségkívül az Isten háza, a templom, megtartó ereje pedig az ott bemutatott legszentebb áldozat: a szentmise. Az utóbb csatlakozók közé tartozom magam is. 2000-ben jártam itt először, és amikor megpillantottam a templom szinte aránytalanul magas és kecses, égbe nyúló tornyait (az esküvői fényképészeknek sokszor okoz gondot, hogy a templom előtt felállított násznépet nehezen tudják a tornyokkal együtt fényképezni), egyből a szívembe lopta magát az épület.

Az akkori plébános, Vigyázó Miklós úgy mutatta be a templomot, mint a szegedi dóm kistestvérét, ami ennek köszönhetően is a helyiek büszkesége.

Amikor Angyalföldön, az egykor Tripolisznak nevezett városrészben a Hóvirág Kisegítő Kápolna Egyesület 1929-ben elindította a templom építését, nem mást, mint a kor egyik neves építészét, Foerk Ernőt bízták meg a tervezéssel. Az építész Steindl Imre asszisztenseként ekkor már túl volt egyik főművén: az Országház belső kiképzésén és berendezésén, illetve már letette az asztalra a szegedi Fogadalmi templom díjnyertes pályázatát; ugyanazon évben, 1930-ban szentelték fel a Szent Mihály-templomot és a szegedi dómot.

Templomunkhoz számos emlék köt, hiszen itt kötöttem házasságot, mindhárom gyermekem itt részesült a keresztség szentségében, és itt szolgálhatok állandó diakónusként.

A templom nem csupán kőből emelt épület.

Isten házát az teszi otthonossá, hogy az emberek a közösségi liturgikus alkalmakkor és egyéni imájuk révén belakják, beimádkozzák azt. Sőt, a magukénak érzik.

Sok minden tanúskodik erről a templomban. Az adott kor emberei mindig amolyan lelki kövekként épültek be a közösségbe, és ha szépíteni kellett a templomot, nem maradtak restek. Ha figyelmesen körbenézünk a templomtérben, a díszes üvegablakok is erről mesélnek: olyan emberekről, akik építették a konkrét és a jelképes templomot, a közösséget.

Az ablakok feliratai őrzik az emlékét annak, hogy az első plébános, Mester Ernő, az építész Foerk Ernő és családja, a szomszédos Tomori utcai iskolák és óvodák alkalmazottai és a gyerekek szülei, a Rózsafüzér Társulat, a hívek, de még az újpesti villamos kocsiszín alkalmazottai is adományaik révén építették, szépítették az angyalföldi templomot.

Nem magányosan tették ezt, hanem mindig az egyes plébánosok vezetése mellett. Ha csak az elmúlt húsz évre tekintünk vissza: Vigyázó Miklós befogadó közösséggé tette a plébániát, Kovács Zoltán idejében a szentségi pasztoráció révén elmélyült, Hodász András vezetése alatt pedig dobogó szívvé lett a plébániai közösség.

Így vált az evangélium jó illatú hirdetőjévé Angyalföld ezen szeglete.

Amikor az elmúlt években láthatóvá vált, hogy a templom külseje, a Foerk Ernő által megálmodott klinkertéglás falak, az amolyan emberi fülekként a templomhajóhoz hozzáépített, égbe szökő tornyok gyógyulásért kiáltanak, összefogott a kisebb és a nagyobb közösség. Ennek eredményeként érkeztünk el a szeptember 11-i ünnephez, a megszépült templom megáldásához.

A felújításhoz az anyagi fedezet oroszlánrészét az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye biztosította, kisebb részét a Köztársasági Elnöki Hivatal és a XIII. kerületi önkormányzat adta. Emellett igen jelentős összeget tettek ki a hívek adományai.

A minőségi munkát az ALTUM SZAKINFO Szaképítő és Informatikai Kft. végezte Bánkiné Valkó Magdolna műszaki ellenőr gondos szolgálata mellett.

*

Az ünnepi szentmisén az asszisztencia harangzúgás közepette vonult ki a templom kapujához, a főhomlokzat elé. Erdő Péter bíborost és az egybegyűlteket Hodász András plébániai kormányzó köszöntötte, hangsúlyozva, milyen nagy öröm, amikor egy templomról végre lekerülnek az omlásveszélyre figyelmeztető táblák annak eredményeként, hogy „ennyi ember együtt lép”. Ezért jöttünk köszönetet mondani és hálát adni – fogalmazott.

Erdő Péter bíboros az áldó imádság előtt emlékeztetett arra, hogy napra pontosan egy éve volt az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus gyertyás körmenete. Ezután megáldotta a felújított templomot, majd az asszisztencia és a papság a főpásztor vezetésével bevonult a templomtérbe.

Az evangéliumban a tékozló fiúról szóló rész (Lk 15,1-32) került felolvasásra. Erdő Péter bíboros homíliáját alábbiakban közreadjuk.

A bűnbánat és a megtérés Krisztus tanításában központi helyet foglal el. Már nyilvános működése kezdetén azt hirdeti: „Térjetek meg, mert elközelgett az Isten országa!"” Isten és ember viszonyát sokféle úton közelíthetjük meg. Szavakba nem foglalható érzések, természeti környezetünk, a világmindenség nyitott lelkű szemlélése is ezek közé az utak közé tartozik.

Hiszen a Teremtő átvilágít, átragyog a teremtett világon. Bennünk pedig rejlik valamilyen titokzatos érzék a valóság mélyebb dimenzióinak megragadására.

De az emberben csodálatra méltó tulajdonság a beszéd és az ezzel szorosan összefüggő fogalmi gondolkodás is. Le tudjuk írni, és az Egyház hosszú története során pontosan meg is fogalmaztuk, hogy mi a bűn, mik Isten erkölcsi törvényének legfőbb szabályai, mi a bűnbánat, mi a bűnök bocsánata, amelyben szilárdan hiszünk, és amelyet még a Hiszekegyben is megvallunk. És Krisztus tanítása nyomán fogalmakba és meghatározásokba öltöztetve kidolgozta az Egyház a kegyelemtan gazdagságát is. Mert nem csupán meg kell bánnunk bűneinket. Nem csupán el kell nyernünk Isten bocsánatát a bűnbánat szentségében – vagy ha arra nincs mód, a tökéletes bánat révén –, hanem ez a megtérés egyben a kegyelmi állapot visszanyerését is jelenti. Ragyogó fehér menyegzős ruhát, Isten bensőséges közelségét.

De fogalmakon, meghatározásokon és szabályokon túl a mai ember sokszor a virtuális valóságban mozog. Egész nemzedék számára jelenthet vonatkozási pontot egy-egy kép, egy-egy történet, amely akár a világhálón magával ragadó erővel terjed. És itt, a kommunikációnak ezen a síkján újra csak közvetlenül találkozunk Jézussal, és rádöbbenünk, hogy az ő eredeti, személyes hangvétele, a példabeszédek világa, mintha éppen sajátosan is a mai emberhez szólna.

Krisztus mindig a kortársunk, mindig fiatal. Üzenete mindig friss és erőteljes.

A tékozló fiú példabeszéde, ahogyan Szent Lukács evangéliumából felolvastuk, talán nem is szorul magyarázatra. Mert ott látjuk, ott érezzük magunkat ennek a fiúnak a szerepében. Mi vagyunk azok, akik örökségünknek tekintjük az életet, és szabadon, kedvünkre azt akarunk kezdeni vele, amit éppen tetszik. És megyünk, vagy még inkább sodródunk a magunk útján, és kopnak, rongyolódnak körülöttünk a helyzetek és az adottságaink, és szinte nem marad semmi a kezdeti energiából. Kezdjük rosszul érezni magunkat, fordulunk jobbra-balra, segítséget keresünk.

De egyik helyzetünk rosszabb, mint a másik. Mintha ritka lenne a levegő. És akkor

eljön a pillanat, hogy fölemeljük a fejünket, és meginduljunk az eredeti tisztaság és szeretet felé. Ahogyan Ady Endre írja: „De szép a régi kép, a tiszta / De jó volt a világon élni”.

És ez az a pillanat, amikor az Isten felé kell fordulnunk. Amikor olyan új, végtelen lehetőséget kapunk, mint utunk kezdetén. Fölkelek és Atyámhoz megyek – mondja a tékozló fiú.

Nem lesz könnyű a visszaérkezés, de egyben biztosak lehetünk: akit otthagytunk, akitől „függetlenítettük magunkat”, ő most is tárt karokkal vár minket.

Nemcsak visszafogad fiának, de ünnepet rendez nekünk. És gyűrűt húzat az ujjunkra. S még a lábunkra is sarut rendel. Szóval

nem akarja, hogy akárcsak egy porcikánk is magán viselje a számkivetettség és a kóborlás porát.

Ez a helyzet pedig elragadó igazság és távlat az életünk számára. Azt jelenti, hogy nem tengerparti kagylóhéj módjára végezzük a világmindenség hordalékaként, hanem hazatalálunk. Isten személyes szeretetébe, a boldogság, a világosság és a béke országába.

Most van itt az alkalmas idő. Most kell felkelnünk, felemelnünk a fejünket, s ha nem találjuk a hazavezető utat, hát kérdezősködnünk kell a régiektől, hogy melyik volt a jó út (Jer 6,16),

melyik az az ösvény, amelyik a fogságból az egyetlen és igazi otthon felé vezet. Ez az út maga Jézus. Őt meghirdetni az embereknek – ez az Egyház dolga. Ezért létezünk, ezért építünk, ezért újítunk fel templomokat, ezért hívjuk segítségül a képzőművészetet és a zenét, ezért használjuk a tömegtájékoztatás új még új eszközeit. Kérjük a mai szentmisében Urunkat és Mesterünket, adjon világosságot és erőt Egyházának, hogy ma is hazahívó szó, világosság, iránymutatás, örömhír lehessünk az egész emberiség számára. Ámen.

*

A zárókönyörgés után Hodász András plébániai kormányzó köszönetet mondott a bíborosnak, hogy eljött, és vezette az angyalföldiek ünnepét. Köszönetet mondott Áder Jánosnak és Tóth Józsefnek, hogy személyük révén is támogatást kaphatott a plébánia a munkálatokhoz.

Végül, de nem utolsósorban megköszönte a hívek adományait, melyek jelentős részben hozzájárultak ahhoz, hogy elkészülhetett a templom külső felújítása.

Deo gratias! – Derűs hálaadás a ministránsokkal a szentmise után a sekrestyében

A megújult templom ismét úgy ragyog, mint új korában. A helyiek büszkeséggel, az Angyalföldre látogatók csodálattal tekintenek fel az égbe szökő tornyokra. Akik a plébánia közösséghez tartoznak, vagy akik csak időszakonként térnek be az oltalmat és reménységet adó falak közé, megtapasztalhatják, hogy a lelki kövekből épült Isten háza a plébánosok vezetésével nem tanítóként, hanem tanúként van jelen az Egyházban és Angyalföldön.

Szerző: Kuzmányi István

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír