Legyetek a szeretet és a fény apostolai! – Véget ért az országos cigánypasztorációs lelkigyakorlat

A záró szentmisét augusztus 7-én délelőtt Székely János, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) Cigánypasztorációs Bizottságának elnöke mutatta be. Bevezetőjében kifejtette: arról elmélkedtünk három napon át, hogyan nyílhat meg a szívünk az Ég felé.

Akkor leszünk igazi apostolok, nem csak műkedvelő keresztények, ha a szenvedésben, a megpróbáltatások idején is követjük Krisztust, kitartunk mellette.

Az evangélium Máté könyvéből hangzott el, a hamis és igaz kincsekről szóló szakasz (6,19–21). A főpásztor kiemelte: a lelkigyakorlat az imádságról szólt. Előfordulhat, hogy föltesszük magunkban a kérdést: mi a haszna az imádságnak, mit nyerünk vele? Az Isten nem azért működik, hogy mi használjuk Őt.

Az életben a legfontosabb dolgok nem hasznosak, hanem ingyenesek. Ingyenes egy mosoly, a művészeti remekművek szépsége, Mozart Requiemje, Michelangelo Pietája. Ingyenes maga az élet is. A szülő nem azért adja tovább az életet, mert bármit várna a gyerekeitől.

Az imádság is ingyenes. Az imádsággal levetjük álarcainkat, önmagunkat adjuk Istennek, nehézségeinkkel, keresztjeinkkel együtt.

Székely János néhány gondolatot fűzött Jézusnak a Getszemáni-kertben és a kereszten mondott imáihoz. A szenvedések éjszakáján, a legszörnyűbb helyzetben, vért izzadva fohászkodott a mennyei Atyához, mert tudta, hogy borzalmas kínok között fog meghalni, nem lesz a számára kegyelem, az emberi gonoszság elpusztítja őt, aki soha senkinek rosszat nem tett, mindenkin segített. Így fohászkodott: „Atyám, minden lehetséges neked, ha lehet, múljék el tőlem a szenvedés kelyhe”; de hozzátette: „Mindazonáltal ne az én, hanem a Te akaratod teljesedjen be.” Imádkozott Jézus a kereszten is, miközben az emberi rosszakarat, gyűlölet kitombolta magát rajta, de benne nem harag volt, hanem végtelen békesség, és azt kérte az Atyától, bocsásson meg gyilkosainak, hisz nem tudják, mit cselekszenek.

Kedves Testvérek, a ti életetekben is lesznek szenvedések, nehézségek, ezek elkerülhetetlenek.

Jézus nem ígért könnyű életet, nem azt mondta, gyertek, kövessetek engem, és akkor gazdagok lesztek, egészségesek, sikeresek, hanem azt: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét, és úgy kövessen.”

Az életünkben vannak szenvedések, és előfordulnak hálátlanságok, érnek bennünket igazságtalanságok. Ha nem tanulunk meg imádkozni, nagyon hamar elveszítjük a lelki békénket a szenvedések idején. Meg kell tanulnunk imádkozni a kereszten is, a szenvedések közepette, megőrizni a Jézussal való egységünket, békénket. Krisztus erre tanít minket. Ő nemcsak Isten, de ember is volt, így logikus, hogy nem értette, miért kell a rettenetes úton végigmennie, de az egész lényében, a zsigereiben érezte a mennyei Atya akaratát, és engedelmeskedett annak.

A püspök elmondott három példaszerű történetet a kereszthordozásról. Ausztriában egy asszony kiadta a kis hegyi házát turistáknak. Egyik vendégnek feltűnt, hogy az egyik szobában van egy fénykép a falon: az asszony látható rajta húsz évvel fiatalabban, mellette egy férfi és három kisgyermek, két fiú és egy kislány. Mosolygós, derűt sugárzó fénykép. A turista talán kissé tapintatlanul megkérdezte, hol van a fényképen látható többi személy. Az asszony elmesélte: a férfi a férje volt, meghalt favágás közben. A két fiúcska, miután felnőtt, elment a háborúba, elesett mindkettő, idegen földben nyugszanak, ismeretlen sírban. A lánya a világháború után nem sokkal halt meg, rákbetegségben. Végighallgatva ezt, a turista alig tudott megszólalni a döbbenettől. Végül nagyon halkan megkérdezte a házigazdától: hogyan bírta elviselni ezt a sorozatos rettenetet? Az asszony azt válaszolta: a férje halálakor még sikoltott, lázadt, kétségbeesetten kérdezte Istentől: miért? A későbbi csapások súlya alatt viszont már nem perlekedett, fokozatosan elnémult, úgy érezte, az ő életének vége. Egyszer aztán érkezett egy turista, aki gyönyörűen faragott, megalkotott egy csodaszép keresztet, látszottak rajta Jézus vércseppei. Az asszonynak adta, azzal a megjegyzéssel, hogy vegye mindennap a kezébe. Az asszony így is tett, naponta szorongatta a fakeresztet a kezében, és idővel azt kérdezte magától: mi az én szenvedésem az övéhez képest? Ettől kezdve

megengedte Krisztusnak, hogy kivegye kezéből, amit akar, és beletegye azt, amit akar. És ekkor megtalálta a lelki békéjét.

„Kedves testvér,

tudod-e a szenvedésedet, a fájdalmaidat a kereszt fényében nézni? Kimondani, hogy »Mi az én szenvedésem az Övéhez képest?« Ki tudod-e mondani: »Uram, tegyél velem azt, amit akarsz, legyen meg a Te akaratod«?”

– tette fel a kérdést a püspök.

Egy másik történet egy házaspárról szólt: a férfi rengeteget dolgozott, és feszültségoldásként inni kezdett, majd lett egy barátnője is, akivel rendszeresen megcsalta a feleségét. Fél év elteltével a felesége megtudta ezt, és teljesen összetört. Úgy érezte, hogy a férje darabokra törte mindazt, ami számára a legszentebb dolog volt. Időközben a férj rádöbbent, hogy rossz útra tért, visszakönyörögte magát a feleségéhez. Elmentek egy lelkipásztorhoz, aki látta, hogy nagy a seb, ezért azt javasolta a férjnek, rendszeresen fejezze ki az őszinte bűnbánatát, böjtöljön, térdeljen le esténként az asszony előtt, vigyen neki virágot. A férj teljesítette mindezt, de a felesége néhány hét elteltével azt mondta: nem kell, hogy letérdeljen előtte, ne böjtöljön, virágot se vigyen neki a férje. Egyetlen dolgot kért tőle: egy hónapig minden este fogják meg egymás kezét, nézzenek mélyen egymás szemébe, és imádkozzák el az Úr imádságát, a Miatyánkot, mondják el kölcsönösen egymásnak: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…”

„Kedves Testvéreim, tudunk-e őszintén megbocsátani, túllépni a sérelmeinken, megbántottságunkon, megvan-e bennünk a nagylelkűség, ahogyan megvolt ebben a nagyszerű asszonyban?” – hangzott az újabb kérdés a hívek felé.

A harmadik történet helyszíne Afrika, a főhős egy római katolikus pap, aki átélte az 1994-es borzalmas ruandai vérengzést, amikor egy hónap alatt egymillió ember vesztette életét az esztelen öldöklés következtében. Meggyilkolták a pap édesanyját és nyolcvannégy rokonát is. Úgy érezte, minden összeomlott, lelkileg teljesen összetört, kórházba is került. Meglátogatta egy paptársa, és azt javasolta, menjen el Lourdes-ba, ott a Szűzanya isteni Fia, Jézus Krisztus kegyelméből meggyógyítja. A lelkipásztor, miután jobban lett kicsit, teljesítette paptestvére tanácsát, elzarándokolt Lourdes-ba, és itt, a kegyhelyen világosan hallotta: „Menj vissza Ruandába, és kezdj el prédikálni a megbocsátásról, a szeretetről.” A pap engedelmeskedett a hangnak. Az egyik szentmise után odament hozzá egy férfi, és megkérdezte tőle: „Meg tudnál bocsátani az édesanyád gyilkosának?” „Nem tudom, ki ölte meg az édesanyámat, és jobb ez így, valószínűleg nem tudnék megbocsátani neki” – válaszolta a pap. „Itt áll előtted – mondta a férfi, és letérdelt az atya előtt. – Elborított a gyűlölet, nem tudtuk, hogy mit teszünk, kérlek, bocsáss meg nekem!” A lelkipásztorban feltolultak a borzalmas emlékek, szemét elborították a könnyek. Később úgy emlékezett vissza ezekre a pillanatokra:

testét valami hatalmas, soha nem érzett forróság öntötte el. Érezte, hogy nem ő cselekszik, de átölelte édesanyja gyilkosát, fölsegítette, és azt mondta neki: „Jézus Krisztus nevében megbocsátok neked!”

Nem sokkal ezt követően a férfi felesége meghalt, ő pedig ott maradt egyedül két gyermekével. Hamarosan nagy szegénységbe süllyedt, a gyermekek jövője kilátástalannak látszott. A lelkipásztor azonban rendszeresen segítette őket anyagilag, a két gyermeket taníttatta. Egyikből mérnök lett, a másikból orvos. Közben pedig folyamatosan hirdette prédikációiban Jézus határtalan, mindenkire kiterjedő szeretetét, a megbocsátás gyűlöletet, ellenségeskedést legyőző erejét. Az általa bemutatott szentmisék egészen különleges hangulatban zajlottak: a szertartások közben egyre több gyilkos vallotta be nyilvánosan a bűnét, a családtagok pedig egyre-másra megbocsátottak.

Székely János püspök az Assisi Szent Ferennek tulajdonított imát idézte:

„Uram, tégy engem a te békéd eszközévé,
ahol gyűlölet lakik, oda szeretetet vigyek,
ahol sértés, oda megbocsátást,
ahol széthúzás, oda egyetértést,
hogy fényt gyújtsak, ahol sötétség uralkodik…
hogy örömet hozzak oda, hol gond tanyázik.”

„Kedves testvérek, legyetek ti is a szeretet és a fény apostolai a közösségeitekben” – zárta homíliáját Székely János szombathelyi megyéspüspök.

A prédikációt követően a Nógrád megyéből érkezett háromgyermekes Oláh Borbála tett tanúságot a hitéről. Sokoldalú tevékenységet folytat: gyermekekkel foglalkozik a Váci Egyházmegyében, emellett koordinátor egy öngondoskodó gazdálkodást elősegítő programban és tagja egy alapítványnak is. Ezek a tevékenységek, programok egymáshoz kapcsolódnak. Az egyházmegyében létrehoztak egy bolgárkertészetet. Vele együtt huszonhárom hölgy dolgozik itt, savanyúságot készítenek hat egyházmegyének. Munkatársainak többsége nem rendszeres templomba járó, de keresi az Istent. Az nagy öröm számára, hogy minden munkakezdés előtt elimádkozzák a rózsafüzért. Úgy érzi, a Jóisten mosolyog rájuk. Létrehoztak egy karitászcsoportot is, hogy így is támogassák az embereket. Ma már több mint hatvan családnak segítenek.

Borbála beszélt az istenkapcsolatáról is. Ma már minden percben igyekszik Istennel lenni, bármi történjék is vele: „Uram, hozzád futok.” Felidézte: a férje afrikai származású volt, és ezt nagyon nehéz volt elfogadtatnia a cigány közösségben, ellenezték a házasságot, sokan próbálták lebeszélni. Tizenhét évig voltak házasok, három gyönyörű gyermekük született. Sajnos végül elváltak, tavaly pedig meghalt a volt férje.

Borbála sokáig nem tudott megnyílni igazán a Jóisten előtt, de az Úr soha nem hagyta magára, életének válságos pillanataiban érezte azt különösen, Isten nem akarja, hogy rossz útra térjen. Mindig küldött hozzá olyan embereket, akik kézen fogják, mellette állnak a krízishelyzetekben. Megismerkedett közösségekkel is, például a Szentjánosbogár Közösséggel, velük gyermekeket táboroztattak.

Borbála külön kitért a rózsafüzér imádságra. Kezdetben előfordult, hogy nem mondta el mindennap, de ilyenkor rossz érzés fogta el, vágyott rá, hogy elimádkozza a szentolvasót, ami ma már mindennapi lelki szükséglete.

Úgy érzi, a Jóisten fogja a kezét, és viszi magával. Méltatlannak érzi magát erre a kegyelemre, de az Ő fényét szeretné sugározni az emberek felé. Amikor eltávolodik Istentől, mindig kéri, hogy engedje vissza magához, és Ő soha nem tagadja meg ezt a kérését. Borbála arról is beszélt, hogy bár három gyermeke van, számára mindenekfölött első a Jóisten. Nagyon nagy öröm számára, hogy mindhárom gyermeke hívő, közösségek tagjai, húzzák magukhoz a Krisztus-hívő embereket. Borbála engedi a Jóistennek, hogy szeresse őt, mert Isten szeretete állandó és határtalan felénk. Ma már természetes számára, hogyha az Úr hívja, ő fut felé.

Szöveg: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír