Lehet-e álomból valóság a keresztények egysége? – Az ökumenének is „beszóltak” Debrecenben

Hazai – 2020. január 30., csütörtök | 15:16

A „Szólj be a papnak!” csapata ezúttal az ökumenikus imahét január 25-i istentiszteleti alkalmához időzítette debreceni rendezvényét. Az érdeklődők öt felekezet képviselőinek tehették fel kérdéseiket a római katolikus Megtestesülés-templomban.

Asztalos Richárd evangélikus és Gonda László református lelkészek, Krakomperger Zoltán római katolikus, Seszták István görögkatolikus és Sipos Barnabás ortodox papok beszélgettek Csorvássy Zsófia Fruzsina református teológus-lelkészhallgató moderálásával. Részleteket közlünk a szétágazó beszélgetésből, amelyről Papp Erika írt beszámolót.

Egy fiatal kérdező ahhoz kért tanácsot, hogy ateista fiatallal találkozva hogyan mutassa be neki a hitet. Mutassa be a különböző egyházakat, vagy hagyja inkább, hogy ő válasszon?

Asztalos Richárd szerint ne hagyjuk rá a választást, hanem azt mutassuk meg neki, ami nekünk is jó. Minden ember azt tudja hitelesen bemutatni, amiben ő is él. Nem tudok úszni, mondta Asztalos Richárd, így nyilván nem én fogom megtanítani úszni a gyerekeimet, mert nem vagyok rá alkalmas. Nem tudok valakit bevezetni a Katolikus Egyházba, ha nem élek benne. Az vezet célra, ha azt mutatod meg neki, ami téged is meghatároz, ami a te életedet is kitölti.

Sipos Barnabás Damaszkuszi Szent János egyházatyát idézte, aki sok évszázaddal ezelőtt azt írta, hogy ha egy hitetlen a hitedről kérdez, vidd el őt a templomba, és mutasd meg neki az ikonokat, melyeken rajta van az egész üdvtörténet, amit az Újszövetségben, a Szentírásban olvashatunk. Ha meglátja, és elkezd róla gondolkodni, valószínűleg ott marad.

Seszták István görögkatolikus pap a görög és a bizánci felekezetekkel kapcsolatban hangsúlyozta, nagyon nehéz vallások. Azt szokta mondani, hogy egy ateistának, aki az értelmével is keresi Istent, először azt kellene megtanulnia, hogy Isten szereti őt, és hogy meghívja.

Gonda László református lelkészben a kérdés kapcsán az fogalmazódott meg, hogy sokan azt gondolják, a sokféle keresztyén felekezet között lényegtelenek a különbségek. Ez pedig rávilágít arra, hogy akkor tudunk az ökumenikus párbeszédben őszintén, hitelesen és mélyen részt venni, ha saját hitünkben és hagyományainkban otthon vagyunk.

Valamennyi ember keresi a vallás teljességét – folytatta a válaszadást Krakomperger Zoltán atya. Az Egri Hittudományi Főiskola tanára szerint

az ember úgy van tájolva, hogy a vallás igazságainak teljességét keresi.

Ő azt tanácsolná egy érdeklődő, istenkereső embernek, hogy olyan Krisztus-hívő vallási közösséghez kapcsolódjon, amely a krisztusi kinyilatkoztatás teljességét megőrizte. – Mi, a Római Katolikus Egyház nem vallásbölcseleti alapon nyugtatjuk a hitünk tartalmát, hanem számunkra Krisztus személyében, mondanivalójában, küldetésében tárta fel hitünk tartalmát, ahogy legrövidebb formában a Hiszekegy magában foglalja. Azt is tanácsolnám annak a fiatalnak, tartsa szem előtt, hogy a hit átadás nélkül nem sajátítható el. Pál apostolnál olvassuk, hogy a „hit tehát hallásból fakad, a hallás pedig Krisztus tanításából” (Róm 10,17). Így arra biztatnám a fiatalt, járjon utána, hogy a kinyilatkoztatás teljessége hol őrződött meg – mondta Krakomperger Zoltán.

Miért van az ima, miért kell imádkozni, mikor a Jóisten eleve elrendelte a sorsunkat, és úgyis meg van írva minden? – hangzott egy következő kérdés.

Sipos Barnabás szemléletes választ adott: az imádság párbeszéd Istennel, melyben nemcsak elmondom neki gondomat, bajomat, hanem várom a válaszát. Mert

mindig van válasz, csak az ember ebben a rohanó világban meg se várja. Elmondja, amit akar, de megy tovább. Istennel is akkor lesz gyümölcsöző a kapcsolatunk, ha beszélgetünk vele.

Azért imádkozunk, mert az ember akkor létesít kapcsolatot, ha beszélget. Az emberhez hozzátartozik, hogy amit szeretne, azt kimondja, függetlenül attól, mi lesz rá a válasz. Ahogy egymásnak elmondjuk, úgy az Istennek is mondjuk el a gondjainkat, gondolatainkat.

Krakomperger Zoltán szerint azért imádkozunk, mert Jézus is imádkozott, és ő hívő ember volt utolsó leheletéig, tehát nehezen tudnánk megvalósítani kereszténységünket úgy, hogy nem imádkozunk, hogy Jézussal ezen a ponton ne lennénk egyetértésben. Másrészt

az ember minél közelebb van Istenhez, annál inkább emberként viselkedik. Minél inkább eltávolodik Istentől, annál inkább kivetkőzik emberségéből.

Azért imádkozom, hogy ráhangolódjak az Istenre, és az ő szándéka az életemben ne ütközzön akadályba. Az ima megtart a helyes irányban.

Seszták István kiemelte, hogy a görögkatolikus, római katolikus és ortodox papok sok mindenben hasonlóan gondolkodnak, sok mindenben erősítik egymás gondolatait. „A mi hitünk szerint az ember az imádság során bekapcsolódik az Isten akaratába. Az élet szépsége az imádságnak a horizontja, mert az Isten szeretetből teremtett bennünket, saját képére teremtett, és alig várja, hogy imádsággal válaszoljunk az ő kezdeményező megszólítására. Az imádság az élet egész más horizontját nyitja meg. Imádkozunk, mert jó imádkozni és jó az Istennel kapcsolatban lenni.”

Egy másik kérdező azt szerette volna tudni, hogy lehetséges-e a különféle világvallások esetében is egységről beszélni. Lehetséges-e, hogy egyszer majd nem lesznek felekezetek, hanem csak önmagában a vallás létezik?

Asztalos Richárd rámutatott, a korábbi generációk még úgy nevelkedtek, hogy a felekezeti különbségek lehetetlenné tették egy katolikus és egy protestáns számára a házasságkötést is. Majd utalt a Hans Küng által írt Világethoszra, melyben a teológus csak egyistenhívő vallásokat hasonlított össze egymással. A könyvben felmutat egy eredményt: minden vallás tanrendszere, legyen a vallás primitív vagy épp egy sajátos dogmatikában kifejtett, általában három dologra épül: Isten, az embertársak és a tulajdon feltétlen tiszteletére. Ez rádöbbent minket arra a nagy igazságra, hogy ez a három egyezés minden egyes vallásban megtalálható.

Krakomperger Zoltán hangsúlyozta, hogy a vallásközi párbeszédet és a kereszténység egységtörekvését határozottan külön kell választanunk egymástól, nem szabad összemosni a kettőt. Vallásközi párbeszédnél nem lát racionális indokot arra, hogy a különféle vallásokat vissza kellene vezetni egy úgynevezett közös mátrixvallásba. A vallásoknak ugyanis két nagy alaptípusa van: történeti vagy kinyilatkoztatott vallások, melyek Isten kinyilatkoztatásának befogadása következtében jelentek meg, valamint a nem kinyilatkoztatott vallások, melyeknek az alaptételei vallásbölcseleti feltevéseken nyugszanak. Ettől függetlenül a vallásközi párbeszéd a jelenkor fontos kihívása, melyet, ismerve a mai korszellemet, nem szabad lekicsinyelni.

Franz König azt is írta könyvében, folytatta Krakomperger Zoltán, hogy az emberiség csak akkor tud túlélni, ha a vallások és a nemzetek között béke van. Világbéke pedig akkor lesz, ha a vallásközi békét is előmozdítjuk és szolgáljuk, és ennek eszköze a párbeszéd. A célja pedig, hogy ezt a bolygót ne semmisítsük meg, ne tegyük jobban tönkre, mint ahogyan azt már eddig megtettük. Ami az ökumenikus párbeszéd végét illeti, a katolikusok számára a II. Ökumenikus Direktórium katolikus alapelvei adnak iránymutatást. Eszerint a Katolikus Egyháztól különvált Krisztus-hívő közösségek saját lelkiségükből, teológiájukból, egyházi berendezkedésükből mindazt megtarthatják és meg is kell hogy tartsák, ami az apostoli hagyománynak nem mond ellent. Ez lehetőséget ad a párbeszédre, hogy derítsük ki, járjunk utána, az apostoli hagyomány fogalmába mi tartozik bele. A cél nem az, hogy a meglévő Krisztus-hívő közösségek egy megaegyházat alkossanak majd, hanem az a kérdés, hogyan tudunk érvényt szerezni annak, hogy Jézus Krisztus egy egyházat akart, és ebbe a látható egyházba beletartozzunk a szó teljes értelmében.

Gonda László egy másik dimenzióból közelítette meg a vallásközi párbeszédet. Elmondta,

nagy lehetőség, hogy a különféle vallásokhoz tartozók együtt fáradozzanak az emberi szenvedés enyhítésén. Hiszen ha valaki menekül, segítségre szorul, nem kérdezzük meg tőle, mielőtt segítenénk rajta, hogy milyen vallású.

Seszták István szerint a válaszadók maguk is ötféle felekezetet képviselnek, mégis egységben érzik magukat.

A Jóisten legnagyobb csodája a 20. században, hogy a keresztény felekezeteket, egyházakat úgy tudta egymáshoz közelebb hozni, hogy közben saját identitásukban megerősítette őket.

Mindannyian érezzük, hogy közelebb kerültünk egymáshoz, és hogy közben nem kellett feladnunk hitigazságainkat. Most egy templomban vagyunk. El tudjuk-e képzelni, hogy ötven évvel ezelőtt így ülünk együtt egy templomban? Biztosan nem. Ötven éve még az is elképzelhetetlen volt, hogy hölgyek is tanulhatnak teológiát. Ma pedig már természetes. Micsoda szeretet az Isten részéről, hogy a teológia közelebb hoz minket egymáshoz!

Az ortodox Sipos Barnabás arra mutatott rá, hogy a teljes egység nagyon messze van az ökumenikus egységtől, amelyre törekszünk. Azonban

az egység egyik formáját már most, ha nem is tökéletesen, de meg tudjuk élni.

Az Úr Jézus utolsó ítéletről szóló példabeszédében olvassuk: „Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok” (Mt 25,35). Az Úr Jézus ezen szavai mindenkire ugyanúgy vonatkoznak, és mindenki törekszik betartásukra, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Ebből a szempontból az egység közelebb van a végső formájához, mint az eucharisztikus egység.

Az ökumenéhez kapcsolódó „Szólj be a papnak!” rendezvényt egy online feltett kérdéssel zárták a szervezők: Hová tűnt az öröm a templomokból? A híveken miért nem látszik a misén?

A kérdésre reflektálva Sipos Barnabás személyes tapasztalatát osztotta meg a jelenlevőkkel, amely őt az ortodox egyházba vezette. „Egy kis ortodox templomban tartott liturgián az áldozás után az emberek arcán valódi örömöt láttam. Ez volt részemről a személyes megtapasztalása annak, amikor a szentáldozáson keresztül a másik szemében meglátjuk az Úr Jézus Krisztust. Amikor részesülünk az Eucharisztiában, az Úr Jézus testét és vérét vesszük magunkhoz, így őt a másik szemében is megláthatjuk és tisztelhetjük, és ez örömmel tölti el az embert. Az öröm jelen van, csak észre kell venni” – fogalmazott Sipos Barnabás.

Az este zárszava Asztalos Richárdé volt, aki Gyulay Endre nyugalmazott szeged-csanádi megyéspüspököt idézte, aki szerint „több lenne a papi hivatás, ha mosolygósabbak lennének a papjaink”. Az evangélikus lelkész azzal egészítette ki a püspök gondolatát, hogy

nemcsak a papok, hanem minden hívő feladata is megmutatni, hogy milyen örömteli dolog Krisztussal lenni. A mi feladatunk, hogy azt az örömöt, hogy Krisztuséi vagyunk, adjuk tovább, és legyünk jókedvű keresztények!”

Aki kíváncsi, milyen kérdések hangzottak még el az esten, s ezekre milyen választ adtak a papok és a lelkészek, a „Szólj be a papnak!” blog weboldalán olvashatja el két részletben, ITT és ITT.

Forrás: „Szólj Be a papnak!” blog

Fotó: Vígh Tamás

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria