Martos Levente Balázs Budafokon: Amit az élet vihara elragad, azt a Gondviselés visszaadhatja

A liturgiát Tóka Ágoston orgonaművész előadása, a Budapesti Lantos Kórus és Filep Xavér orgonista zenei szolgálata tette ünnepélyesebbé.

A szentmise elején Ailer Gáspár plébános köszöntötte az egybegyűlt híveket, majd röviden felidézte a Szent Lipót-templom több mint két és fél évszázados történetét – a gyökereket, amelyekből ez a közösség ma is táplálkozik.

Martos Levente Balázs segédpüspök homíliájában arra hívta fel a figyelmet, hogy a mai ünnep többféle jel hordozója. Az első jel maga a látható templom: a szilárd falak, a földből az ég felé emelkedő torony, amelyek egyszerre képviselik őseink bölcsességét, a történelem súlyát és a közösség hitének gyökereit. „Ez a múltunk – fogalmazott a püspök –, és ezek a gyökerek nem holtak: élet van bennük.” Amit az elődök bölcsen és kitartóan felépítettek, azt szeretnénk saját életünkbe is átvenni. A templom nem csupán a kötelességteljesítés helye, hanem beavatás Isten jelenlétébe.

Hangsúlyozta: minél tisztább a szívünk, minél inkább engedjük, hogy Isten formáljon bennünket, „annál jobban leszünk az ég polgárai”. Minden ünnep lehetőség arra, hogy visszatérjünk, megtisztuljunk, és megízleljünk valamit abból a jövőből, amely felé a hit vezet.

A kőből épített templom ezért nemcsak múltbeli tanú, hanem Isten ajándéka, a jelen és a jövő kapuja is.

A püspök második jelként a templom védőszentjének legendáját emelte ki: amikor Szent Lipót feleségül vette Ágnes hercegnőt, a menyasszony kilépett a szabadba, és egy hirtelen fuvallat elsodorta a fátylát. Napokig keresték, de nem találták meg. A fátyol elveszett, ahogy néha a házasság, az élet vagy a hit útja is bizonytalanná válik.

Évekkel később az erdőben találták meg a fátylat egy bodzabokor ágán, épen, érintetlenül, mintha csak akkor tette volna oda valaki. Lipót felismerte: itt akar Isten új kezdetet – itt kell közösséget és templomot alapítania. Így született meg a Klosterneuburgi Apátság. „Milyen különös – jegyezte meg a püspök –, hogy egy házas ember lesz nagy egyházépítő.

Amit az élet vihara elragad, azt a Gondviselés visszaadhatja; Isten minden elveszettnek hitt pillanatból képes új otthont, új küldetést formálni.” 

Hozzátette: az Egyházban a karizmák kiegészítik egymást, mindenkinek megvan a maga ajándéka, és Isten országát együtt építjük. „Ezért fontos, hogy

ne csak a kőből épült templom legyen találkozási pontunk, hanem a közösség befogadó ereje, a házasság hűsége, a családok élete is.

Egy szép, gyerekekkel megáldott házasság az Egyház életének alapja.”

Harmadik jelként Martos Levente Balázs egy imádságot említett, amelyre a plébánia honlapján lelt rá, és amely – mint mondta – „szívből mondható”: „Jézus, Isten Fia! Te hívod a megkeresztelteket, hogy »evezzenek a mélyre«, bejárva az életszentség útját. Szítsd fel szívünkben a vágyat, hogy a te szereteted hatalmának tanúi legyünk a világban! Tölts el Lelked ajándékaival, hogy egyre inkább hasonuljunk hozzád, és téged jeleníthessünk meg a világban! Ámen.”

A püspök szerint, amikor azt keressük, milyen jeleket küld Isten, az imádság az első, amelyre rátalálunk. Arra buzdított:

imádkozó közösséggé kell válnunk, engednünk kell, hogy Jézus megérintsen bennünket,

különben elsodródunk: „nemcsak a templomainkat veszíthetjük el, hanem a kereszténységet is”. Az imádság személyes könyörgés, mégis egymást tartjuk meg vele – hangsúlyozta. A templom az a hely, ahol egymásnak is tanúságot tehetünk Isten szeretetéről.

A homília végén így fogalmazott:

Hiszek abban, hogy egyszer minden földi templom leomlik. Az élő templomban, a Krisztussal való találkozásban találjuk meg az örök otthont.”

A püspök arra buzdította a híveket, hogy 270 év távlatából is találják meg a módját annak, hogy újra és újra „belemerüljenek az Istentől adott új élet igazságába”, és közösségként hordozzák tovább mindazt, amit az ősök hite felépített.

Forrás: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye/Zsuffa Tünde

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír