Oda kell mennem, ahol nincs olyan, mint én – Pálferis tábor egy korszak vége felé

Reggeli áhítat a tatai Öreg-tó partján

Jómagam már hatodszor vettem részt a Pálferis közösség által szervezett táborban, és a korábbi évekhez hasonlóan közös kirándulásokból, mentálhigiénés és egyéb foglalkozásokból, előadásokból, illetve bulikból álló programsorozat várt most is. Mintegy háromszázan gyűltünk össze szerte az országból, sőt még a határokon túlról is, huszonévesektől a nyugdíjasokig, illetve a családos tábor résztvevői között még járni sem tudók is voltak.

Nappal és naplementekor is volt evezés a tavon

A Pálferis táborok nagy erőssége, hogy egy társasággá szövi össze az emberi lélek iránt érdeklődő embereket, akik között természetesen a mentálhigiénés szakemberként világi körökben is népszerű Pál Feri atya személye a fő kapocs. Egyáltalán nem homogén közegről van szó: a vallásos katolikusok és más keresztény felekezetekbe tartozók mellett az évközbeni programokon és a nyári táborokban egyaránt ugyanolyan lelkesedéssel vesznek részt a vallásukat nem gyakorló, akár konkrét felekezethez nem is tartozó istenhívők és számos – akár még az ateizmussal is kacérkodó – kereső.

Ez a nyitottság jellemezte a tábor egyik csúcspontját jelentő, szombat esti szentmisét is, amelynek elején Pál Feri arra kért minden résztvevőt, hogy ne szorongjon. „Úgy legyetek itt, ahogy vagytok! Nincs másra szükség, csak hogy itt legyél!” – biztatta azokat is, akik számára egy katolikus mise nem éppen a természetes miliő.

A napi evangéliumban Jézus azt mondja tanítványainak: nem kell nektek a sok pénz, elég egy bot – mutatott rá a szentbeszédben az angyalföldi plébánoshelyettes –, vagyis nem kell nekünk sok minden, amit szükségesnek találunk. Attól még, hogy ilyen dolgokkal nem rendelkezünk, annyi mindenünk van, és milyen nagy dolog az, hogy felfedezhetjük ezt a gazdagságot és tovább is adhatjuk.

Egy friss, ropogós történetet hozott illusztrációul Pál Feri: az egyik sofőrrel beszélgetett, aki a tábori kirándulások egyikén vezetett buszt. 25 éve végzi ezt a munkát, s olyasmi történt, ami nem egyszer: beütött a gikszer, és lerobbant a jármű. Már készült is rá, hogy – ahogy rendesen – majd valaki jól őt, a sofőrt fogja szidni. Ám olyat élt át, amit az elmúlt negyedszázadban soha: senki nem szidta, hanem arra koncentrált mindenki, hogy a felvetődött problémát megoldja (végül is az a döntés született, hogy a mintegy ötven ember busz helyett vonattal megy Komáromba). „25 éve először történt, hogy embernek számítottam, s szóltam is a főnökömnek, hogy szeretnék itt aludni, de nem engedte meg” – panaszkodott Pál Ferinek. „Ez a sofőr azt mondta, hogy jövőre szeretne itt lenni, hogy ő itt lesz, az biztos, még ha mi nem is” – tette hozzá viccelődve a szónok, arra utalva, hogy nagy átalakuláson megy át a körülötte kialakult csapat.

A nevével fémjelzett keddi előadás-sorozatot ugyanis 18 év után idén decemberben befejezi Pál Feri, s ez szükségszerűen bizonytalanná teszi az inkább lazább közegként, mintsem szoros közösségként funkcionáló több száz fős csoportot, illetve a Pálferi Alapítvány által szervezett önismereti, sport-, tánc- és egyéb programokat, sorozatokat.

Hogy merre tovább, arról Gláser Andrástól, az alapítvány kuratóriumának elnökétől, a tábor egyik megálmodójától érdeklődtem. „Ezekben a hetekben keressük azt, mi az, amit érdemes folytatni, mi az, amit érdemes lezárni és mi az az új, amiről eddig álmodtunk, vagy álmodni sem mertünk, de érdemes megvalósítani. Kicsit újratervezünk, megnézzük, mennyire maradtunk azon az úton, amin eredetileg el akartunk indulni, és hogy az az irány jó volt-e egyáltalán.” András épp helyszínt foglalt egy jövő év eleji programhoz, így elmondhatja, hogy az élet megy tovább, de hogy miként alakulnak a dolgok, gyökeresen változás lesz vagy csak apróbbak, még ők sem tudják. Az biztos, hogy átgondoltabb lesz a tevékenységük, mint eddig, és „Feri is jobban bevonódik a közösség életébe, sokunk örömére”. Más szervezők úgy fogalmaztak, azon gondolkodnak, hogyan tudják a legjobban átadni azt, amit e közel két évtizedet kitevő előadás-sorozat révén önismeretben, léleképítésben Pál Feritől kaptak.

A misén Feri atya is az általunk kapottak továbbadásáról, annak szépségéről beszélt. Majd azt boncolgatta, hogyan lehetek „én” úgy hangsúlyos, hogy ez mégsem jelent énközpontúságot.

Május végén került be a hírekbe az a néger bevándorló, aki pókemberként felmászott egy párizsi ház negyedik emeletére, hogy az ottani erkélyről lógó kisgyermeket megmentse. Majd én felmászok – döntött ez az ember, tudva, hogy személye mennyire fontos, hiszen más nem segít; ám mégsem volt énközpontú: a másik ember felé fordult. A saját értékességem tehát megélhető önzés nélkül, a többiekre való figyelemmel is, ráadásul ez megnyit arra, hogy a másikat is értékesnek lássam. Ismeritek a cselekvés örömét, ami túlmutat rajtunk – biztatta Pál Feri hallgatóit.

Arról is beszélt a mentálhigiénés szakember-pap, hogy ötven felett kezd „derűsebb senki lenni”, s a közösség tagjait is arra biztatta, hogy a Bibliában is meglevő diadalmas világítótorony és fény szerep mellett és helyett törekedjenek olyanok lenni, mint a kicsi só vagy a kovász. „Mindkettő elegyedik az ételben, a tésztában, és nincs benne semmi hűha, de nélküle az élet nem lenne semmi. Rendkívüliségünk tudata nem kell, hogy azzal járjon, hogy egyre magasabb helyre álljunk” – mutatott rá.

Pál Feri ezután gondolkodásra hívott arról, hogy egyediségünk tudata milyen sajátos irányba visz minket. Ugyanúgy egyediek vagyunk, mint a tizenkét apostol a maga tizenkét nevével. Mindannyian rendelkezünk ugyebár valamivel – valamivel, ami csak nálam van igazán, de pont ezáltal, hogy csak nálam van, már nem is csak az enyém igazán.

A frissen nyugalomba vonult pannonhalmi főapát, Várszegi Asztrik mondta a központi szemináriumba járó Pál Feriéknek rektorként az apátválasztás idején: „Sokat szenvedtem, hogy mitévő legyek, mert nem véletlenül vagyok köztetek.” Amikor Pannonhalmán járt elődjénél, akkor ő gyakorlatilag e mondattal beszélte rá a főapátság elvállalására: „Ide figyelj, Asztrik, pont olyan, mint te, nincs Pannonhalmán.” „Nekem is oda kell mennem, ahol nincs olyan, mint én” – ez a mondat egyszerre volt papi, keresztényi és emberi hitvallás Pál Feri szájából, és ugyanakkor egy felhívás mindenkinek, akinek számít az ő szava.

Egyediségünk átélése azt jelenti, hogy megnézzük, hol van kevés abból, amivel mi rendelkezünk, hol van kevés só, kevés kovász. Jézus kiválasztotta a tizenkettőt, vagyis minket, és arra hívott, hogy éljük meg az egyediségünket, de úgy, hogy ne legyünk gőgösek – zárta homíliáját Pál Feri. „A többségnek azért van rátok szüksége, mert nekik a tietekből kevés van.”

Fotó: Koronka Márton, Somodi Nándor

Agonás Szonja/Magyar Kurír