Ökumenikus lelkészkörök találkozója: A dialógushoz az kell, hogy ne ragaszkodjunk semmihez!

Idén Cegléd adott otthon az ökumenikus lelkészkörök találkozójának. A rendezvény kapcsán az „otthont ad” kifejezés nem csupán szófordulat, hiszen a különböző felekezetek lelkészei valóban egy nagy családként gyűlnek össze évente más-más városban, hogy erősítsék a köztük lévő testvériséget és megvizsgálják az adott év mottójaként választott témát, a meghívó gyülekezetek pedig családias vendégszeretettel várják a többieket.

A lelkészkörök a Fokoláre mozgalom papjai körül alakultak ki, akik városaikban igyekeznek összefogni a különböző felekezetek lelkészeit: rendszeres időközönként találkoznak, beszélgetnek, együtt imádkoznak, közös rendezvényeket szerveznek, láthatóvá teszik azt a vágyott egységet, amihez reményeik szerint teológusaink és egyházszervezőink is próbálnak közeledni, és ami, úgy tűnik, itt már elkezdődött.

Paszternák Tamás monori plébános köszöntötte a résztvevőket, köztük a Temesvárról püspökükkel együtt érkezett három papot – ketten román anyanyelvű görögkatolikusok –, a felvidéki vendégeket és a számos hazai városból érkezett lelkészt.

Életünk állandó párbeszéd, hiszen Krisztust követve a Szentháromság életét, az egységet szeretnénk elhozni a földre. A dialógus azt kéri – ahogyan Chiara Lubich megfogalmazta –, hogy ne ragaszkodjunk semmihez. Akkor Isten kezd munkálkodni közöttünk – a fokolár lelkiséghez közel álló Pál József Csaba temesvári püspök ezekkel a gondolatokkal olyan radikális változásra hívott, ami nemcsak az ökumené, hanem minden emberi kapcsolat számára is elkerülhetetlen kihívást jelent.

És hogy ne csak elmélet maradjon, kézzelfogható példával magyarázta, mennyire hatékony ez a hozzáállás a konkrét életünkben: amikor előző szolgálati helyén fiatalok kezdeményezésére ökumenikus szervezésben akarták megvalósítani a keresztutat, az ortodox esperes számos fontos részletre nemet mondott. Így aztán nem a kereszt útja lett a neve, hanem virágvasárnapi körmenet, és még számos dologról le kellett mondani, amit szerettek volna. Pál József Csaba mindenre örömmel azt mondta, hogy rendben, nem lesz benne, beszélgetőpartnere pedig annyira felszabadult ettől, hogy végül teljes szívvel az ügy mellé állt, és nagyon szép alkalmat szerveztek együtt. „Eddig mi munkálkodtunk, most pedig Isten kezdett dolgozni… Amikor nem ragaszkodunk semmihez, csak az ő szeretetéhez, akkor Isten válaszol” – fogalmazta meg a változást a temesvári főpásztor.

„…A papnak, mivel arra hivatott, hogy az Egyház életében a közösség építője legyen, arra kell törekednie, hogy elsősorban ő legyen a misszió és a dialógus előmozdítója…, a testvéri kapcsolatok és szolgálatok, az igazság előmozdítója, az igazságosság és a béke szerzője az összes emberek között: főként a többi egyházak vagy keresztény felekezetek testvérei között, nem zárva ki egyéb vallások híveit sem…” – II. János Pál a Pastores dabo vobis kezdetű, szinódus utáni apostoli buzdítása megfogalmazza, hogy a párbeszéd a papok életének része, feladata. Az első lépés kinyílni és menni a többiek felé, remélve a kölcsönösséget, az érkezési pont pedig az egyetemes testvériség. A keresztre feszített, magára hagyott Jézus tanít meg az igazi dialógusra, segít, hogy érdek nélkül folytassunk párbeszédet, amihez a támasz éppen a Jézussal való párbeszéd. Az Egyház küldetése ugyanaz, mint Jézusé: élni a dialógust. A párbeszédet folytató ember olyan, mint a cement, ami az épületekben összetartja a téglákat. Legyünk alázatos cement a világban! – buzdította Pál József Csaba a jelen lévő lelkészeket, majd így zárta beszédét: „Ránk vár, hogy napról napra építsük azt a kommuniót, ami már lehetséges… Ha nincs, aki elkezdje és folytassa, nem lesz, aki befejezze”.

A lelkészkörök tagjai az egységet a hétköznapokban is élik, ez derült ki több előadásból, hozzászólásból. Balogh Barna szegedi baptista lelkész elmondta, hogy idén január 2-án a szegedi lelkészkör tagjai Temesvárra látogattak, Ceglédről pedig Szlaukó Orsolya evangélikus és Bereczky Örs református lelkészek mesélték el Castel Gandolfóban, a Fokoláre Mozgalom központjában tett látogatásukat. Mindannyian a befogadás, a testvériesség élményéről számoltak be. Örs meglepődött, hogy „Rómáig kellett elmenni egy igazán puritán épületért”, Orsi pedig pünkösdi csodaként élte meg, ahogyan az olaszországi találkozón a sok nyelv az önkéntes fokoláros tolmácsokon keresztül mindenki számár érthetővé vált. Marton Zsolt, a budapesti szeminárium rektora arról számolt be, hogy a kispapok konkrét ökumenikus tapasztalatot szereztek, amikor ellátogattak a református és az evangélikus teológiára, mintha egy család látogatna el a másik, baráti családhoz.

„Eddig a jó törekvésekből mindig szakadás lett... Ha lesz még reformáció a kereszténységben, az egység reformációja lesz” – fejezte ki álmát Balogh Barna, aki az egységet előmozdító rendezvényekről mesélt, a Debrecenben hét estén át evangelizáló Jézus Fesztiválról, amelynek fő szervezői kisegyházak, valamint a szegedi Tágas Tér fesztiválról, amelyet a szegedi ökumenikus lelkészkör szervezett meg már két alkalommal, 2015-ben és 2017-ben.

A találkozó különleges színfoltja volt Ábel és János testvér tanúságtétele, akik a bakonybéli Szent Mauríciusz-monostorból látogattak el a rendezvényre, hogy megosszák a különböző felekezetű lelkészekkel, hogyan lehetett egy református ember, szerzetesi vággyal a szívében, a katolikus szerzetesközösség tagja. A monostor – reformkorban élt apátja, Guzmics Izidor örökségét éltetve – erős ökumenikus kapcsolatokat ápol protestánsokkal és keleti ortodoxokkal is. Ezzel együtt nem volt magától értetődő, egy református ember hogyan lehetne tagja a közösségnek, mint ahogy János testvér számára sem volt egyértelmű, mit is kezdjen azzal a szerzetesi álommal, ami él benne, de aminek megvalósulására Magyarországon még nem volt példa. Végül Taizében egy szerzetes ajánlotta, keressen otthon egy bencés lelkivezetőt, így választotta Anzelm testvért, akivel közös útjuk során rátaláltak a megoldásra. Vágyott valamire, ami nincs (reformátusként katolikus szerzetesközösség tagja lenni), de amiről kiderült, hogy az egyházjog mégis lehetővé teszi, mégpedig reguláris oblátusként. Egy oblátus, aki világiként kapcsolódik a közösséghez, kérheti, hogy a regula fegyelme alatt éljen a monostorban. János testvér egyházjogilag magánfogadalmat tett, a bakonybéli többi szerzetes számára azonban a közösség teljes jogú tagja, olyannyira, hogy a biblikus teológiát ő tanítja a novíciusoknak.

Hogyan lehet megismerni ezt a fajta kommuniót? A monostor egyfajta lelki otthon, ahol szívesen látják a vendégeket. „A fülesbaglyot meg lehet ismerni az olvasókönyvben, kitömve a szertárban, a veszprémi állatkertben, vagy az erdőben. Most a veszprémi állatkert szintjén vagyunk, de el lehet jönni és velünk élni néhány napig” – szólt János testvér meghívása a hallgatóságnak.

A szentáldozás kérdését szabályozni kellett, így különleges engedéllyel vasárnaponként János testvér részesülhet az Eucharisztiában, de csak a Szent Mauríciusz-monostorban. Úgy érzi, a Chemin Neuf közösség egyik imája az Egyház egységéért jól kifejezi, miért jó dolog, hogy az engedély csak korlátozott: „Add, hogy érezzük a szakadások fájdalmát” – szól az imádság. A keret éltet, de tudjuk, hogy itt nem lehet megállni, mert nem vagyunk készen – zárta tanúságtételét a monostor reguláris oblátusa.

A nap hozzászólásokkal és hálaadással zárult, és jó volt látni, hogy ezzel csak egy rendezvény zárult le, a testvéri kapcsolatok élnek, folytatódnak, élénk párbeszédekben szerveződnek az újabb találkozások.

Fotó: Lambert Attila

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír