Próbatétel vagy kísértés? – Biblikus konferenciát rendeztek a Pázmány hittudományi karán

Hazai – 2022. szeptember 30., péntek | 19:06

Kísértés a Bibliában címmel rendezett konferenciát a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) Szent II. János Pál Pápa Kutatóközpont Biblikus Kutatócsoportja. Az eseménnyel az egy évvel ezelőtt elhunyt Tarjányi Béla professzorra is emlékeztek.

Kuminetz Géza, a PPKE rektora a megjelenteket köszöntve elmondta, az Írás központi gondolata az ember törékeny létállapota. Ennek láttatása, értékelése úgy, ahogyan az igaz Isten szeretné, embert próbáló vállalkozás, ugyanakkor az engedelmesség és az önismeret iskolája is. A kísértés elemzése ugyan prófétai, ám hálátlan feladat is, mert a mi civilizációnkban nem érzékelik az emberek a rosszra csábítás veszélyét.

Isten nem kísért, hanem próbára tesz, mert ez által lesz kipróbálva az erény

– emelte ki a rektor. 

Jézus Krisztus mindenben hasonló lett hozzánk, a bűnt – de nem a kísértést – kivéve. Nem csak a sátán, a világ is megkísérthet bennünket gonoszságával. Feladatunk, hogy Isten felé fordulva szembenézzünk a kísértésekkel. Ez a téma Tarjányi Béla professzort is mélyen foglakoztatta, rá is emlékezünk e tanácskozással – zárta köszöntőjét Kuminetz Géza rektor.

Hogyan jelenik meg a próbatétel az Ószövetségben? Racs Csaba előadásában rámutatott, hogy a kísértés, a próbatétel és a bűnbe vitel ószövetségi megfogalmazásánál a szent szerzők a héber nászá gyök formáit használják, melynek alapjelentései: „megvizsgál”; „megpróbál”; „próbára tesz”; „(meg)kísért”. Isten megkísértését, mint a hit és az Isten iránti bizalom hiányát, az Ószövetség minden esetben elítéli. A próbatétel lényege, hogy Isten „megkísérti”, azaz próbára teszi az embert. Ezekben az esetekben az Újszövetség árnyaltabb megfogalmazásával szemben az Ószövetség egyértelműen beszél Isten kezdeményező szerepéről. A próbatétellel kapcsolatban három klasszikus történetet szoktunk kiemelni: a bűnbeesés történetét, Ábrahám próbatételét és Jób viszontagságait. A próba célja, hogy az ember növekedjen a hitben, így a bűnbe vitel vagy bűnre csábítás a próbatétel részét is képezheti.

A Biblia meggyőződése, hogy az ember erkölcsileg felelős a tetteiért.

Ugyanakkor azt is állítja, hogy a bűn elkövetése nemcsak az ember rosszra hajló akaratának következménye, hanem más, emberen kívül álló oka is van. Sokkal nehezebben értelmezhetők azok a szövegek, ahol Isten viszi bűnbe az embert (pl. a Kivonulás könyvében a fáraó szívének megkeményítése; Saul Dávidot Isten sugallatára kezdi üldözni). Isten felelősségének hangsúlyozása talán arra akar célozni, hogy még az emberi szabad akaratból származó bűnt is képes terveinek szolgálatába állítani.

Benyik György Jeremiás próféta megkísértésével (Jer 20,7–9) összefüggésben arról beszélt, hogy Jeremiás működésének első szakasza sikeres volt, kétségbeesett vallomásait a második időszakban megélt valláspolitikai fordulat tapasztalatai ihlették. A szövegek eredetével kapcsolatban elmondható, hogy „nem a vallomásszövegek alkották meg Jeremiás vívódó pszichikai karakterét, hanem Jeremiás vívódó személyisége az eredete ezeknek a szövegeknek”. Az ilyen mélységű önfeltárás talán példátlan az Ószövetségben, de a belső vívódás, Istennel való tusakodás témáját más szereplő esetében is megőrizték a bibliai szövegek.

A vallomásokban három közös dolgot figyelhetünk meg: egyes szám első személyben és közvetlenül Istenhez szólnak, emellett kifejezik a próféta mély szenvedését, melyet sikertelen prófétai küldetése miatt érzett. Az értelmezés egyik kulcsa a rászedtél, Uram!” kifejezés. Meglehetősen kemény szavak ezek Istenre alkalmazva, akit Jeremiás korábban „csalóka pataknak is nevezett” (15,18). Azt állítja, hogy az Isten, aki prófétálni hívta, becsapta őt.

A szöveg magyar fordításaiban meglepő egység tapasztalható. Mindegyik fordítás a rászed szót használja, bár lehetne ennek szinonimáit, például az eredetihez közelebb álló megcsal szót is alkalmazni. Jeremiás már nem érhette meg, hogy a babiloni fogságban templom és királyság nélkül a zsidóság könyvvallássá lett. A Babilonba deportált értelmiség talán ugyanazokat a kételyeket élte meg, melyek korábban Jeremiás vallomásaiban is megfogalmazódtak. Nemcsak a hitetlenség kísértésének a szövegei ezek, hanem egy új vallásosság születését is bemutatják. A kétely kísértése ellenére megszületik a ragaszkodás a választott nép legszebb, a történetekben megjelenített példáihoz.

Talán nem véletlen, hogy az apostolok és a mesterüket követők Jézusban látták az új Jeremiást.

Martos Levente Balázs, a Központi Papnevelő Intézet rektora, a Pápai Biblikus Bizottság tagja előadásában a Jézus megkísértéséről szóló evangéliumi szövegekről beszélt. Ulrich Lutz svájci biblikus szerint nem Jézus közvetlen szavain alapulnak ezek az elbeszélések, hanem a közösség hittapasztalatát fogalmazzák meg. Jézus működésével a sátán elvesztette a hatalmát, ugyanakkor a Megváltónak nem kellett megküzdenie isteni pozíciójáért.

A sátán bűnbe akarta vinni Jézust, ez a tapasztalat az, amire mi, emberek is támaszkodhatunk akkor, ha kísértéssel találkozunk.

Márk csak egy mondatot szentel Jézus megkísértésének, lehet, hogy úgy látta, a hosszabb kifejtés valamiképp gyengíti Jézus istenségét. Ez a szöveg párhuzamba állítható a Teremtés könyvével, ahol szintén váratlanul jelenik meg a sátán. Máté és Lukács hosszabb szöveget közöl, ezekben Jézus párbeszédet folytat a sátánnal. Az első kísértés Isten igéjét emeli ki, a második arra utal, hogy ki az Úr, a harmadik pedig az imádás és a hatalom kérdését veti fel. Lukács szövege kiemeli, hogy Jézus Isten Fia.

„Ezután elkezdte őket tanítani arra, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie. El kell hogy vessék a vének, a főpapok és az írástudók, meg kell hogy öljék, és három nap múlva föl kell támadnia. Egész nyíltan mondta el nekik ezt a dolgot. Ekkor Péter félrehívta őt, és kezdte lebeszélni. De ő megfordult, a tanítványaira tekintett, és megdorgálta Pétert ezekkel a szavakkal: »Távozz előlem, Sátán! Mert nem az Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével.«” (Mk 8,31–33) Az evangéliumi hellyel kapcsolatban Nyúl Viktor megjegyezte, Péter félretéve tanítványi mivoltát valamiképp Jézus kísértője lett, „el akarta választani Krisztust a keresztjétől”.

Péter Krisztus szenvedésében és halálában nem veszi észre Isten erejét, a botrányos kijelentésben reményeinek kudarcát látja, ugyanakkor szavai mögött felfedezhetjük Jézus iránti szeretetét. Ebben megszólal minden ember szenvedés és halál elleni tiltakozása. Míg Péter félrevonulva beszél Jézussal, addig válaszában Jézus az összes tanítványhoz szól, azt hangsúlyozza, hogy aki nem Isten oldalán áll, az a sátán szolgálatába szegődött. A szöveg egy dinamikus viszonyt fejez ki:

Péter Jézus mellé lép, aki megfordulva jelzi, Péternek és a tanítványoknak is mögötte kell állniuk.

„Ne vígy minket kísértésbe!” – hangzik a Miatyánk sokat vitatott mondata, melyet Kocsis Imre elemzett. Mint elmondta, a görög szöveget nálunk szó szerint fordítják, más nyelvterületeken viszont az értelmezett változatot mondják: „ne engedd, hogy kísértésbe essünk”, vagy „ne hagyj el minket a kísértésben”. Ferenc pápa egy interjúban így nyilatkozott: „Én vagyok, aki elesem, nem ő [Isten] az, aki belelök a kísértésbe, hogy aztán nézze elesésemet. Nem! Egy apa nem tesz ilyet, egy apa rögtön segít felkelni [ha látja, hogy elestünk]. Az, aki kísértésbe visz téged, az a sátán, ez a sátán rendszeres munkája.”

A fohász értelmezését illetően a biblikusok között nincs teljes egység. Az első értelmezés így hangzik: Isten ne engedje, hogy kísértésbe essünk. A magyarázat képviselői egyrészt az egyházatyákra, másrészt filológiai érvekre hivatkoznak. A Jakab-levél szerzője határozottan kimondja, hogy Isten nem lehet a kísértés előidézője: „Senki se mondja, amikor kísértést szenved, hogy »Isten kísért«, mert Istent nem lehet rosszra kísérteni, és ő sem kísért senkit. Mindenkit, aki kísértésbe esik, a saját kívánsága vezet félre és csábít a rosszra.” (Jak 1,13–14) A Katolikus Egyház Katekizmusa is ezt az értelmezési irányt követi (KEK 2846).

A fohász második értelmezési módja így szól: Isten ne állítson olyan próbatétel elé, amely meghaladja erőinket. A magyarázat képviselői abból indulnak ki, hogy a görög szövegben szereplő peiraszmosz főnév elsődlegesen próbatételt jelent. Ha ebből az alapjelentésből indulnánk ki, akkor a következő értelemben is felfoghatnánk a kérést: Isten ne állítson minket próbatétel elé. Ám a szóban forgó értelmezést valló biblikusok is többnyire elismerik, hogy egy ilyen kérés szemben állna azzal a szentírási felfogással, hogy Isten az embert szabad lénynek teremtette, akinek joga és kötelessége döntést hozni a jó mellett vagy a jó ellen. Ráadásul a „kísértés” az Újszövetségben általában jóval többet jelent egyszerű próbatételnél. De a fohász lényegét így is vissza lehetne adni: Ne vigyél minket olyan helyzetbe, amelyben a gonosz ereje erősebb lesz nálunk. Mindent egybevetve kimondhatjuk:

A Miatyánk hatodik kérése nem más, mint a saját korlátozottságának és esendőségének tudatában élő tanítvány segélykiáltása, mely a hetedik kérésben folytatódik és jut még erőteljesebben kifejezésre: „De szabadíts meg a gonosztól!”

Fenyves Krisztián előadásában arról beszélt, miként értelmezték az ókeresztény írók a Teremtés könyvének 3. fejezetét. Hermász Pásztora a jó és a rossz iránti vágyról ír, Jusztinosz a kísértések fokozatairól beszélt, Tatinosz a démonok létrejöttét a teremtéshez köti, Antiochiai Theophilosz szerint a bűnbeesés története tulajdonképpen egy próbatételről szól. Iréneusz úgy látta, hogy az ember bukását a sátán okozta, aki törést idézett elő az emberi lélekben. Tertullianus különbséget tett a kísértés – mely a sátántól jön – és a próbatétel között, utóbbinak Isten a forrása. A gnosztikusok szerint viszont a rossz oka a tudatlanság.

De hogyan lehet beszélni a kísértésről a lelkipásztori gyakorlatban? A kérdésre Thorday Attila igyekezett válaszolni. A szabad akarat lényegéből fakad, hogy a jó és a rossz közül választhatunk, ám ezek mibenlétét nem az emberi szempontok, hanem Isten határozza meg. Legtöbbször a kényelmes és az áldozatokat igénylő élet áll szemben egymással.

A kísértés az a pillanat, amikor még nem dőlt el, merre indulunk tovább.

Thorday Attila John Steinbeck Édentől keletre című regényére utalt, melyben a szereplők Káin történetéről gondolkodnak: „Nagy haragra gerjedt erre Káin, és lehorgasztotta a fejét. Ám az Úr azt mondta neki: »Miért gerjedtél haragra, s miért horgasztod le a fejed? Nemde ha jól cselekszel, jutalmat nyersz, de ha rosszul, az ajtóban leselkedik a bűn! Kíván téged, de te uralkodj rajta!” Az utolsó sor esetében helyes ez a fordítás, vagy az „…uralkodni fogsz rajta”, esetleg az „…uralkodhatsz rajta” változat a megfelelő? Utóbbi közelebb áll a héberhez, rámutatva az emberi választás fontosságára.

Fröhlich Ida a kísértés qumráni értelmezését ismertette. Mint rámutatott, az esszénus közösség által használt Henok könyve nem tartalmazza a teremtés Bibliából ismert elbeszélését. A bűn oka itt is az Isten akaratával való szembeszegülés, melyben a nőknek különleges szerep jutott.

Szécsi József A jécer tóv (jó ösztön) és a jécer hárá (rossz ösztön) című előadásában arra hívta fel a figyelmet, hogy jécer hárá a születéskor kerül az emberbe, s bár kapcsolódik az érzékekhez, nem csak a testre vonatkozik, éppen ezért az eljövendő világban nem lesz jelen. A bosszú, a kapzsiság, a hiúság és a harag is a jécer hárá megnyilvánulása.

A konferencia zárásaként megemlékeztek az egy éve elhunyt Tarjányi Béla biblikus professzorról. Puskás Attila, a PPKE HTK dékánja elmondta,

Tarjányi Béla az Ige szolgálatában élte le az életét.

Mindenki, aki ismerte, megbizonyosodhatott arról, hogy milyen erős küldetéstudat és alázat jellemezte munkáját. Mindenkit arra hívott, hogy a Szentírás szeretetét adja át másoknak is. Puskás Attila azt is kiemelte, hogy Tarjányi Béla élete végéig szeretettel ragaszkodott a hittudományi karhoz, utolsó munkája a HTK ötvenéves történetének megírása volt.

Szerző: Baranyai Béla

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria