Száguldás, gondviselés, áldás és felelősségtudat – Motorosok találkozója Mátraverebély-Szentkúton

Sokan vagyunk úgy, hogy motort csak akkor látunk, amikor egy-egy megelőz az autópályán, vagy amikor hatalmas dübörgéssel, néha egy kerékre emelkedve, cirkuszi mutatványt idézően végigparádézik vele valaki a budapesti Nagykörúton. A motorosok vagánysága, időnként istenkísértésnek tűnő manőverei sokakat indítanak sommás megállapításokra. Pedig ők is sokfélék. Hogy mennyire azok, azonnal nyilvánvaló, amint a mátraverebély-szentkúti misére gyülekezők közé érkezünk. Az első félórában nem is találom a közös nevezőt. 

Méltóságteljes, közel kétszáz fős seregszemle vendégei vagyunk. Ez a nap a motorosokról, az ő nagy szenvedélyükről és közösségükről szól. És persze a veszélyről, amelynek naponta kiteszik magukat. 

A szentmise prédikációját Balla Barnabás pálos szerzetes – maga is motoros – mondja. Mivel esőre áll az idő, az elején közelmúltbeli częstochowai emlékét idézi fel. Az ottani motoros zarándoklatukon kilencből nyolc napon át esett az eső. Az egyik misén a püspök elmondott egy olyan történetet, amely szerint akik igazán hisznek Istenben, azokra nem esik az eső. Ennek ellenére azt éljük meg életünkben, hogy hiszünk, hiszünk, mégis ázunk. Miért? Mert amikor a Jézus iránti elkötelezettségről van szó, egy bizonyos ponton nem lépünk túl: megváltozni már nem vagyunk hajlandók, inkább engedményeket teszünk a világnak. Álljunk mi magunk is stabilan, a hitünk és a szentségek segíthetnek ebben. Az evangéliumban Péter Messiásnak vallja Jézust. Ezt kellene tennünk nekünk is, de a hitünk gyertyaláng, amelyet sok minden veszélyeztet, elolthat. Csak akkor van biztonságban, ha zárt helyiségben van, amelyet stabil falak határolnak. Sokan félünk a jövőtől, a göröngyös úttól, ahol haladnunk kell, pedig az abszolút jövőre kellene tekintenünk: az Isten országára, az úti célunkra.  

A mise motoros szempontból tartogat még néhány meglepetést. Az átváltoztatáskor csengő helyett papi kérésre a motorok dudái harsannak fel – megható az a komolyság, amellyel a résztvevők ily módon a liturgia segítőivé-részeivé válnak. És ha lehetséges, még meghatóbb, ahogyan a mise végén az áldást fogadják. Barnabás atya mindenkihez egyenként odamegy, és a tulajdonosaikkal együtt szenteltvízzel hinti meg a motorokat, miután az áldás szövegét felolvasta. Ebben feltűnően erős az a motívum, hogy a motort „fegyelmezett biztonsággal”, magunkra és másokra egyaránt vigyázva kell használni.

Pár perc múlva elindul a körmenet, az élen Barnabással. A völgyet betölti a motorok hangja és a kipufogógáz erős szaga. Ezek a pillanatok – a felvonulás látványossága, a sok egyénből közösséggé válás – óriási erejűek.

A körmenet után először Norberttel beszélgetek, akinek ez az első motoros zarándoklata. Gyermekkora óta motorozik, jövő héten lesz az esküvője. Áldást kérni érkezett. Úgy tapasztalja, az autósok nem mindig vigyáznak eléggé rájuk, ezért teljes biztonságban soha nem érezhetik magukat. Ezért fontos, hogy ilyen ünnepélyes alkalmai is legyenek a gondviselésre hagyatkozásuknak.

A Szügyről érkezett Erzsébet és férje már többedszer vesznek részt ezen a szentkúti alkalmon, és „régi motorosok” is. Nemrég érkeztek haza a częstochowai zarándoklatról, amelyről a prédikációban is szó esett. Motorjukon, a kormány alatt a Fekete Madonna és II. János Pál pápa képe van. Fiatalon mindketten motoroztak, aztán a gyereknevelés miatt tartottak pár évtizednyi szünetet, de két éve újrakezdték, méghozzá elég intenzíven. Több kétezer kilométer körüli túrát is tettek: Ausztriában (Grossglockner), Erdélyben, Cseh- és Lengyelországban is jártak. Miután a biztonság kérdésére terelem a szót, Erzsébet egy csodálatos mondatot fogalmaz meg:

Amikor a férjem mögé ülök a motorra, rábízom az életemet. Mert vakon megbízom benne.”

Orosz Lórántot, a kegyhely vezetőjét először arról kérdezem, mi a jelentése-jelentősége egy-egy társadalmi csoport, így a motorosok megszólításának, a külön nekik szánt áldásoknak. – Valójában nem mi szólítjuk meg az embereket, hanem ők bennünket – válaszolja – azzal, hogy eljönnek, áldást kérnek. Az emberek szeretik az áldást. Nagyon különböző hitűek lehetnek, de az, hogy jönnek, a szakrális iránti vágyukról tanúskodik. A népi vallásosságot és olyan megnyilvánulásait, mint a zarándoklat, már százszor eltemették. Egy kegyhelyen mindig csak az alapigazságokról van mód és idő beszélni. Feladatunk a zarándokok Istennel való kapcsolatának erősítése, a mélyebb lelki életre ösztönzés. Arra akarjuk indítani a hozzánk jövőket, hogy Máriához csatlakozva egyre jobban ki tudják mondani: „Legyen nekem a te igéd szerint”, az Istenre hagyatkozás lelkületére szeretnénk őket rávezetni. A lényeg ugyanis az, mi történik akkor, amikor tőlünk a mindennapjaikba hazatérnek. Egy apuka mesélte, hogy miután hazatért a családjához, a kamasz lánya megjegyezte: „Sokkal normálisabb vagy, amióta a zarándoklaton voltál.” A nálunk töltött idő hasznát az méri meg, hogy utána több-e otthon a hit, a türelem, a nagyvonalúság.

Rákérdezek az áldásra abból a szempontból is, hogy egy olyan veszélyes időtöltés, mint a motorozás esetén nem csábíthat-e könnyelműségre az „isteni jóváhagyás”, a gondviselésbe vetett – esetleg túlzott – bizalom. Lóránt próbál megnyugtatni. – Mint látja, a többség azért itt nem forrófejű fiatal – mondja –, bízhatunk a felelősségtudatukban. A mai szemlélet az, hogy a fiataloké az élet, és az öregedés lefokozódást, amortizálódást jelent. De ezt pozitív fénybe is állíthatjuk: az idősödő ember egyre jobban ráébred a korlátaira, és ez közelebb viheti Istenhez.

Rengetegen fordulnak hozzánk áldásért, és mi senkitől nem is tagadjuk meg. De ez nem mágikus cselekmény; nem véd meg automatikusan, hanem a hit elmélyítését célozza. A gondviselésben való hit nem egyenlő a vakmerő bizalommal, és természetesen nem jogosít fel szabálytalankodásra. Istenkísértés, ha a felelőtlenségünk felmentésére próbáljuk használni az áldást. A gondviselésbe vetett bizalomnak mindig együtt kell járnia a felelősségteljes hozzáállással. Ezt a nálunk megforduló motorosok nagyon jól tudják, és az áldás szövege is hangsúlyozza.

Forrás: Kiss Péter

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír