Szebbé, jobbá, boldogabbá – Konferencia az Egyház szerepvállalásáról a Kattárson

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Mit tudunk és mit akarunk tenni a társadalom életének szebbé, jobbá, boldogabbá tételéért? – ezt a kérdést középpontba állítva rendezték meg az ötödik Katolikus Társadalmi Napok (Kattárs) hagyományos konferenciáját. A résztvevőket a székesfehérvári polgármesteri hivatal történelmi múltunkat megidéző dísztermébe hívták a szervezők. Üzenetértékű a helyszín – arról a jó együttműködésről beszél, ami a Katolikus Egyház és a városvezetés között megvalósul. Bár sok rendezvény és a kora őszi napsütés is versenyzett ezen a szombat délelőttön az emberek figyelméért, mégis nagyrészt megtelt a díszterem.

A résztvevőket Spányi Antal megyéspüspök köszöntötte. A főpásztor Ferenc pápát idézte: a Lélek az, ami jobbá, boldogabbá, szebbé tudja tenni a világot. Ehhez azonban szükség van ránk, emberekre. Nekünk kell közel menni a világhoz, és megkeresni az embert.

Sokszor félve tekintünk a jövőbe, félelmetes számunkra a bizonytalanság, amivel az ismeretlenbe nézünk, de tudnunk kell, elsősorban rajtunk múlik, milyen lesz az életünk. Felelősek vagyunk a jövőnkért, ezt kell látnunk – mondta Spányi Antal. – Nekünk, keresztényeknek kell a „só és mécs” szerepét vállalnunk, így tud teljesedni az, amit Ferenc pápa útmutatásul adott.

Soltész Miklós államtitkár felszólalásában az oktatás-nevelés területére összpontosítva kérdezett rá a keresztény szerepvállalás mikéntjére.

Idén 220 ezer gyerek kezdte meg egyházi intézményben a tanévet, szemben a rendszerváltás előtti 3 ezerrel – mutatott rá a terület fontosságára. Azt fogalmazta meg, azok, akik a keresztény oktató-nevelő intézményekben dolgoznak, akkor tudnak hatást gyakorolni a felnövekvő nemzedékre, ha képzettek és hitelesek, ha kereszténységük látszódni tud rajtuk a mindennapokban. Az államtitkár rámutatott hiányosságainkra is. Egyetemeink nem követték azt a hatalmas változást, amit megéltünk, nem tudunk annyi tanárt képezni, amennyi szükséges lenne. Mi, civilek gyakran élünk azzal a várakozással, hogy mindent egyházi vezetőinktől várunk. „Bár természetes, hogy az útmutatást ők adják, de nekünk, civileknek melléjük kell állni, tenni kell a dolgunkat.” Soltész Miklós a katolikus média feladatára is figyelmeztetett. „Értékes a médiában való katolikus jelenlét, de a hatása kevés. A fiatal, aki odatéved, azonnal átkapcsol. Frissítenünk kell megjelenésünket, hogy meg tudjuk szólítani a fiatalt, mert hatalmas erő a média.”

Cser-Palkovics András polgármester arról az együttműködésről beszélt, melynek gyümölcse az a vonzó Székesfehérvár, amit a rendezvényre látogató vendégként látunk. A városvezető elmesélte, a Kattárs rendezvényét beharangozó sajtótájékoztató után a Facebook-oldalára tett fényképes posztja alá ezt a kommentet kapta: Szép-szép, hogy a város helyet ad egyházi rendezvénynek, de hol van az állam és egyház szétválasztása? A polgármester felszólalása ezeket a kérdéseket állította a középpontba: Hogyan kezelhetjük a 21. században a 19. század elejének ezt a politikai, jogi doktrínáját? Milyen szerepet tulajdonítunk ma egy önkormányzatnak, egy egyesületnek, illetve az egyházi közösségnek egy település életében? Körülmutatott a teremben, melynek falain Székesfehérvárhoz kötődő történelmi események láthatók 900-tól 1919-ig. Ezek a képek dokumentálják a múltat, mely nemcsak nem érthető meg a kereszténység nélkül, de nem is létezne nélküle. „Ha kétségbe vonjuk szerepünket ebben a rendezvényben, megkérdőjelezzük a múltat, ami mindig értékválasztást jelentett.”

Cser-Palkovics András emlékeztetett azokra az időkre, amikor a Városház tér országalmát ábrázoló szobráról eltávolították a keresztet. „Amit az üldöztetés elpusztított, kihat jelenünkre. Hagyományaink éltetése segíthet a megerősödésben. Azt éljük át, hogy ezeket az Egyház segítségével, vele együttműködve tudjuk élővé tenni.” Az a követelmény, hogy egymás működésébe nem szólunk bele, nem jelenti az együttműködésünk hiányát, és nem tudunk elég köszönetet mondani azért a munkáért az Egyháznak, amit a város közösségéért végeznek. „Együtt vagyunk közösségképző erő, bár mások az eszközeink, de mindannyian azért munkálkodunk, hogy az itt élő polgárok jobb kedvűek legyenek, mosolygósabbak, hogy a jövőt is így tudják elképzelni. Szeretünk közösségben lenni, az ad örömet nekünk.”

Sipos Imre, az  Emberi Erőforrások Minisztériuma miniszteri biztosa röviden vázolva az oktatásirányítás és szervezés új struktúráját, arról adott tájékoztatást, milyen új szabályokat, elemeket hozott az új tanév. Elsődleges fontosságúnak nevezte a Nemzeti Alaptantervről folyó társadalmi egyeztetés megindulását. Elmondta, eddig több mint ötvenezren töltötték le a NAT szövegét, ez mutatja az érdeklődést. Beszélt az átgondolandó területekről, többek között a pedagógusterhelés felülvizsgálatáról, az adminisztrációs feladatok észszerűsítésének feladatáról, az adatvédelmi szabályozás területéről. Kiemelte a lemorzsolódás problémáját, az iskolák végzettség nélküli elhagyását – ez az arányszám az utóbbi két évtizedben nem mozdult el a 10 százalék körüli értékről. Bemutatta a miniszteri biztos a jövőben nemcsak folytatódó, de sok esetben bővülő szakmai programokat, így a „Határtalanul!” kezdeményezést – mára egymillió gyerek vett részt benne –, a hangszercsere és a Kodály-programokat. Bemutatta, az iskolákban népszerű Pénz7 nevű, digitális és fenntarthatósági témahét új fókuszait: befektetések, víz és közlekedés, médiatudatosság.

Keresztény kultúra a társadalom szolgálatában címmel Lukácsi Zoltán győr-szigeti plébános, a Győri Hittudományi Főiskola júniusban leköszönt rektora arról beszélt, mit jelent a társadalom életében a kultúra, mit veszít az ember azzal, ha feladja annak méltó ápolását. A kultúra szó latin eredetijének – colo, azaz művelni – jelentése és szókapcsolatai – colit agrum (földet), colit studiorum (tudományokat), colit deos (isteneket) – alapján arra hívta fel a figyelmet, mennyire összetett és sokrétű jelenség a kultúra, és arra, hogy annak el nem hanyagolható összetevője az istenek világával, azaz a természetfelettivel való foglalkozás. „Így a szó igazi értelmében nem nevezhetjük kultúrának, amit ma Európában tapasztalunk, hanem csak civilizációnak. A kultúra hozta létre ezt a kimagaslóan fejlett civilizációt, de az őslakosság ma perifériára szorítja, ignorálja ezt a kultúrát, a jövevények nemhogy átvennék, inkább ellenségesek vele. Mi mindent látunk, tapasztalunk ma Európában?”

Az előadó kemény diagnózist adott: A Bibliával, kereszténységgel kapcsolatos kultúra alapfokú tájékozottság szintjén sincs jelen az emberek nagy részének életében. A nyugati, évszázadokon át remekművek sokaságát létrehozó művészet eljutott oda, hogy belecsömörlött a saját maga által létrehozott szépségbe, s a kiutat a csúf felé fordulva kereste, a gonosz esztétikumát megfogalmazva. Egy másik korjelenség, hogy az Egyház kiszorult, illetve kiszorította magát a művészetek világából azáltal, hogy feladta a rá mindig jellemző igényességet, művészi színvonalat, elárasztva a templomokat giccsáradattal, igénytelen alkotásokkal. Korunk a sok nemzedék által felépített kulturális gazdagságot a bulvár szintjére vitte le, azzal »etetve« az embereket, »mit tálalt ki Mucuska Cucuskáról«.”

„Ez a »kultúra« nem fogja megmenteni Európát – hangsúlyozta Lukácsi Zoltán. – De mi az, ami megmentheti?” Erre is választ adott az előadó. „A kultúra szóval összekapcsolódik a kultusz szavunk – mutatott rá arra az összefüggésre, hogy ott, ahol a keresztény kultusz gyökeret vert, ott megjelent a kultúra is. Az Egyház elsődleges feladata, az evangélium hirdetése együtt járt a föld, mesterségek művelésével, megjelentek templomok, kolostorok, iskolák, szociális intézmények, szobrok, festmények – a kereszténység szerves részeként. Ez olyan út, amit ma is kamatoztathatunk – a művészet világa út lehet a ma emberéhez. De azt is ki kell mondanunk, hogy a sokat kárhoztatott lexikális tudásra ma is szükség van, mert ez az a közös tudás, ami összeköt bennünket, hiányában azonban széthullunk, „mint oldott kéve”, erőtlenné válunk, elveszítjük önazonosságunkat.

Mi a feladatunk, nekünk, akik keresztény kultúrát szeretnénk ápolni? Vissza kell állítanunk a szó becsületét, a Logosz helyes értelmezését. A helyes gondolkodáshoz, helyes élethez elengedhetetlenek a könyveink. Az igazi kultúrának át kell szőnie egész, hétköznapokra épülő életünket, fel kell emelnie, kinyitnia az örökkévalóságra. A történelem arra tanít – a Római Birodalom példáját említette itt Lukácsi Zoltán –, hogy egyedül a kerszténység volt képes arra, hogy átformálja a barbárok mentalitását, és átmentse nemcsak a keresztény hitet, hanem az antik műveltséget is. Az Egyház, a kereszténység ma nem képvisel olyan erőt, ami hathatósan szembe tudna szállni egy életerős, hagyományaihoz ragaszkodó kultúrával, de tudnunk kell, kritikus helyzetekben Krisztus mindig Egyháza segítségére sietett.

„Utunk a gyökerekhez való visszatalálás – a kultúra és kultusz újbóli egymásra találása.Úgy tűnik, zuhatag felé haladunk, de hiszek abban, hogy a csónak visszafordítható, hogy a pokol kapui nem vesznek erőt rajtunk.”

Keresztény politika egykor és ma címmel Frenyó Zoltán, az MTA főmunkatársa Prohászka Ottokár megújulást adni tudó örökségéről adott összefoglalót. Az előadó először korrajzot adott: A francia forradalom rémuralma, a 18. és 19. század erőteljes egyházüldözése teremtette vallási talajvesztés, valláskritika, a tudomány nevében hirdetett ateizmus az a múlt, melyben XIII. Leó pápa, és az ő nyomán Prohászka Ottokár is a megújulás szolgálatának élére állt. Prohászka, a teológus és filozófus, a püspök és lelkipásztor, szociális apostol, közéleti ember, politikus, képviselő, tanár, karizmatikus szónok, író, szerkesztő, és misztikus elmélkedő – egész tevékenységét Magyarország lelki és erkölcsi újjászületésének szolgálatába állította. Működése számtalan területet ölelt fel: megreformálta a papképzést, országszerte lelkigyakorlatokat és hitszónoklatokat tartott, ott volt a Regnum Marianum megalapításánál, a cserkészmozgalom kezdeteinél. A századelőn a kibontakozó keresztényszocialista mozgalom vezéralakjává vált. A kor nagy problémája – a munkásság egyre nehezebb helyzete – megoldáskeresésre ösztönözte a püspököt. Népjóléti kezdeményezések sora született tevékenysége nyomán: szociális missziótársulat, családgondozás, gyermekvédelem, kórház-fogház- gyármisszió, ifjúsági és asszonyszövetségek, napközi otthonok és gazdaasszony képző, népkonyhák – egész Európában egyedülálló kezdeményezések.

Az előadó kiemelte, mennyire fájdalmasan érzékelte Prohászka a keresztény Európa meggyengülését, az erkölcsi alapok megrendülését, az emberek általános akaratgyengeségét. A püspök világosan látta egyfelől a liberális kapitalizmus, másfelől a szocializmus veszélyét. Frenyó Zoltán szerint ahogy akkor Európa és a kereszténység egymással való viszonya életbevágó volt, úgy ma is az. A veszélyt Prohászka világosan látta, s a kiút ahogy akkor, ma is ugyanaz: a világ tudatos alakítása, a vallás és erkölcs összetartozása, és ezek érvényesítése az életben.

Écsy Gábor, a Katolikus Karitász igazgatója a Karitász célja és története rövid vázolásával mutatta be a szervezet mai szolgálatát. Szervezett formában a karitatív szolgálat Magyarországon a 20. század elején indult el. A magyar szervezet létrehozása Mihalovics Zsigmond plébános nevéhez köthető. A szolgálat a „mindenki a saját lakókörzetéért felelős” szemlélet jegyében kezdődött a nyomortelepek felmérésével és a plébániai csoportok létrehozásával. Az 1938-as budapesti Eucharisztikus Világkongresszuson már kiállításon tudták bemutatni a sokrétű tevékenységet. Mai formájában 1989–90-ben kezdte újra a szolgálatot a Caritas Internationalis tagszervezeteként. Tizenhat egyházmegyében vannak jelen, területenként változó tevékenységgel és formában, színes palettát mutatva. Nyolc területen folyik a szolgálat: idősek, betegek, családok, szenvedélybetegek, hajléktanok, kisebbségben élők, fogyatékkal élők, menekültek, katasztrófák áldozatai. A tevékenység önkéntesekre épül, plébániai csoportok által valósul meg, anyagi, természetbeni és lelki támogatást nyújtva a rászorultaknak. Folyamatosak az országos segélyprogramok. Ilyen az öngondoskodó háztartások programja, a tartósélelmiszer-gyűjtés, a Tárjátok ki szíveteket elnevezésű adventi segélyprogram, az Egymillió csillag nemzetközi kezdeményezés, az adományvonal. „Keressük és örömmel fogadjuk az önkénteseket, hogy kapcsolódjanak be szolgálatunkba” – zárta elődadását Écsy Gábor.

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír