Vágyak és elvárások hálójában – A boldogság nyomában jártunk a Sapientián

Hazai – 2022. május 6., péntek | 20:58

Vágyak és elvárások hálójában címmel tartott előadást Somogyiné Petik Krisztina és Asztalosné Elekes Szende pszichológus, valamint Papp Miklós görögkatolikus lelkész, morálteológus május 5-én Budapesten, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán az intézmény Családteológiai Intézetének szervezésében zajló előadás-sorozat keretében.

A boldogság nyomában című, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán tavasszal indult előadás-sorozat ötödik alkalma a vágyakról és az elvárásokról szólt, diskurzus keretében tárgyalva a téma pszichológiai és morálteológiai szempontjait.

A vágyak, elvárások dinamizálják a személyiséget, ugyanakkor bénító, romboló hatásuk is lehet. Az ember lényének legmélye dinamikus természetű, a vágyat Isten ültette a lelkünkbe, s mint ilyen, eleve jó – kezdete az előadást Papp Miklós.

Bármennyire is antropomorfnak tűnik, de Istenben mint abszolútumban is létezik vágy; Jézus mondja, „Azért jöttem, hogy tüzet dobjak a földre. Mi másra vágynék, mint hogy lángra lobbanjon”, az evangéliumban egy másik helyen pedig így szól: „vágyva vágytam arra, hogy a húsvéti vacsorát elköltsem veletek”.

Isten teremtette belénk a mély vágyakat, belénk oltotta a fejlődés, a tanulás dinamikáját. Az ember akkor él, amikor többet akar, valami újra vágyik, ugyanakkor képes is megunni azt, amit már elért, még akkor is, ha az az addigi legjobb állapota, amire korábban vágyott.

Az, hogy az emberben előbb létezik a vágy, amelyet az annak megfelelő elgondolás követ (ferences emberkép), vagy előbb létezik a racionális döntés, amely kitűzi a célt, s ez által vágyat ébreszt (domonkos emberkép Arisztotelész nyomán), olyan „vita”, amelyben mindkét félnek igaza van. A két dinamika spirálisan kapcsolódik össze az emberben – fejtette ki a morálteológus.

Tény, hogy a vágyaink eredendően sokfelé vonzanak minket, s a feladatunk, hogy ezt a concupiscentiát (nyersességet) „műveljük, a vágyainkat pályán tartsuk”.

Szent Pállal szólva a lélek szerint élőket a Lélek tartja ezen a pályán – szögezte le Papp Miklós.

Asztalosné Elekes Szende a pszichológia oldaláról tekintve a vágyak témájához szólva Maslow szükségletpiramisát mutatta be vetített kép segítségével, majd ismertette az úgynevezett önmeghatározás-elméletet is, amely szerint három alapigény mozgatja az embert: az autonómia (tartsuk a kezünkben az életünket), a kompetencia (hatékonyság) és a kötődés, a kapcsolódás igénye.

A következőkben pedig rámutatott a torz vágyak romboló hatására. Ezek akkor jelentkeznek, amikor a másik ember realitását nem vesszük figyelembe (tárgyként kezeljük) a biztonság utáni vágyunk telhetetlenségéből eredően, illetve ha az elfogadás iránti vágyunk torzulásaként mintegy „követelőzve behajtjuk a másikon a velünk való törődést”.

A pszichológia alapvető megállapítása, hogy a saját jóllétünkért mi magunk vagyunk a felelősek, az pedig csupán a házasságokkal kapcsolatos hiedelem, hogy az egyik félnek az a feladata, hogy boldoggá tegye a másikat.

Papp Miklós az előadáson azt is hangsúlyozta, hogy a vágyakat valamiképpen uralnunk kell: „elsősorban kezdjünk vágyni arra, ami most van, értékeljük a jelen állapotunkat, helyzetünket, kapcsolatainkat, a szeretteinket, s ne csak akkor, ha meglegyint minket a halál szele”. Másodsorban pedig természetesen vágyjunk arra, „ami még lehet”.

Utóbbival kapcsolatban Somogyiné Petik Krisztina közbevetette, hogy az ember egyik alaptulajdonsága a „hedonikus adaptáció”, a változásokhoz való hozzászokás képessége, ami önmagában jó, de csapdává is válhat, hiszen ez az adaptáció az extrém jó állapotra is vonatkozik: idővel természetessé válik a számunkra.

„Őriznünk kell magunkban a vágyainkat” – tette hozzá Papp Miklós, s a továbbiakban a megszokás leküzdéséhez adtak ötleteket az előadók.

Segít megőrizni a vágyat a hálás lelkület, újra s újra tudatosítva, értékelve a sok jót, ami az életünkben ér minket. A „profi boldogok” ezeket a tapasztalataikat meg is osztják egymással, például ünnep-, vagy akár hétköznapra is megírt hálalevél formájában, ebben részletezve, hogy miért örülnek a másiknak – mondta Somogyiné Petik Krisztina.

Másik segítség a változatosság a kapcsolatokban. Házaspárok akár elkezdhetnek valami új hobbit, tánckurzusra járhatnak, főzőtanfolyamon vehetnek részt, a lényeg az, hogy mindezt a „pályán belül” (a házas kapcsolatukban) tegyék, együtt.

A kapcsolatot erősítik az apró figyelmességek, személyre szabott meglepetések is.

Asztalosné Elekes Szende hozzátette, a kutatások szerint a boldog párokra jellemző, hogy a mindennapokban ráhangolódnak egymásra; amikor valamelyikükkel jó dolog történik, a másik valóban érdeklődő iránta, képes kifejezni az örömét.

Nagy ereje van az érintéseknek; az erósz kultúrája sokkal tágabban értelmezhető, mint a szexualitás.

A továbbiakban Somogyiné Petik Krisztina a bennünk él boldogságmítoszokról mint a boldogtalanság előidézőiről beszélt.

Bennünk élnek elképzelések a boldogságunk feltételeiről (nekünk rendelt társ, gyermek, unoka), s ezeknek van is valóságmagva, de ha ezt be is kívánjuk „vasalni” az élettől, vagy „mindent betöltő, örökkévaló” pozitív élményt várunk tőlük, nem fogunk tudni örülni annak, ami van.

Ugyanez a helyzet a „követeléseinkkel” is, a kell típusú gondolkodás (például: „a férjemnek mindig figyelnie kell rám”) oda vezet, hogy nem engedjük meg az életnek, hogy megtörténjen velünk, egy pillérre építünk mindent, pedig életünk sok más területe is forrása lehet a jóllétünknek.

Papp Miklós mindezt azzal egészítette ki, hogy „a boldogságunkat nem magunk gyártjuk, kell, hogy legyen bennünk »passzivitás« is, hagyjuk Istenre, hogy vigyen, amerre szeretne, ő vezéreljen, s tegyen boldoggá. A saját vágyainkkal ne zárjuk le az ajtót Isten felé.”

A Sapientián zajló diskurzus a továbbiakban az elvárásokról szólt.

„Nem ördögtől való, hogy vannak elvárásaink a társunk, a gyermekeink, az Egyházunk felé, de vigyázzunk arra, hogy ezek építők legyenek (sürgetve a jóra, a fejlődésre, az üdvösség felé) és ne rombolók” – mondta Papp Miklós.

Ha kinézzük a másikból, hogy „meg tudja tenni”, az egyben megtiszteltetés is, nem lekicsinylés, hanem motiválás. Többet tud tenni az, akiben megbíznak, akinek bizalmat szavaznak.

Isten is noszogat minket, talentumot ad, sokat vár tőlünk, küld, szeretetet kér – de nem hajcsár módjára bánik velünk. Isten szeretetét megtapasztalva tudunk jól szeretni másokat.

A pszichológusok az elvárásokról többnyire mint romboló tényezőkről beszélnek: tárgyiasítva a másikat a saját képemre akarom formálni őt, a saját igényeim kielégítését, hiányaim betöltését várom tőle, nem tudom elfogadni, hogy ő másmilyen ember.

A párkapcsolatokban, házasságban ez oly módon jelentkezik, hogy az elvárásokat elszenvedő félnek mindig teljesítenie kell, nem önmagáért, hanem a szolgálataiért szeretik– kimondatlanul.

Asztalosné Elekes Szende rámutatott, hogy a romboló elvárások ellen sok mindent tehetünk, fontos az önreflexió, tudatosítani érzékeny pontjainkat (lelki tyúkszemeinket).

Például régi, múltbeli hiányra utal, ha kétségbeesünk azon, hogy a társunk nem veszi fel azonnal a telefont, amikor hívjuk.

Meg kell tanulnunk a kérés kultúráját, ne üldözzük a társunkat az igényeinkkel!

Az igaz, hogy az ember képes változni, de a bőrünkből nem tudunk kibújni. Ezt el kell fogadnunk.

Meg kell tanulnunk kommunikálni, például a következő szavakkal: nekem az hiányzik, fáj, zavar, úgy szeretném, stb.

Arról is szó volt az előadáson, hogy a túl követelő vagy kritizáló szülő hangja hajcsárként él a gyermekben felnőttként is. Ez oda vezet, hogy kicsit sem tudunk örülni annak, ami van.

Jó hír, hogy ez a hajcsárhang tompítható, lehalkítható (mint a rádió), s „kereshetünk egy konstruktívabb hangot, például a belső felnőttét, aki az összetettségükben látja a dolgokat, vagy az irgalom hangját”.

Isten felette van a lelkiismeretünknek – folytatta az előbbi gondolatmenetet János apostol nyomán Papp Miklós. Az ember gondolkodjon szeretettel önmagáról – mondta.

A Sapientián elhangzó diskurzus záró részében a közösség elvárásairól szólva a morálteológus rámutatott, hogy a felnövekvő generációt a közösség rendjébe (nívó) kell integrálni (etika), s a Biblia sem individuális, hanem közösségi értékekről szól.

Más kérdés, hogy bizonyos közösségi mítoszokhoz, elképzelésekhez (például a jó anyáról, apáról) kapcsolódó elvárások az emberi viszonyok megromlásához vezetnek.

Jellemző elváráscsomag például az apákkal kapcsolatban, hogy „egyszerre legyenek nagyon erősek, ugyanakkor gyengédek, a munkájukban legyenek magas pozícióban, mégis sokat legyenek otthon”. S ha mindez nem teljesül, akkor azt gondolhatjuk, hogy baj van.

„Pedig nincs baj velünk, egyszerűen csak emberek vagyunk.” Meg kell tanulnunk kilépni a társas összehasonlítás – önmagunknak másokhoz való hasonlítgatása – kényszeréből – mondta Leon Festinger amerikai szociálpszichológus gondolatai nyomán Somogyiné Petik Krisztina.

Szerző: Körössy László

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria