„Alig fér belém a sok öröm” – Egy igazi ünnep idősekkel és hajléktalanokkal

Az ebéd után fokozatosan elhatalmasodó vidámságban Zoli bácsit is felkértem táncolni, de sajnos mozgásszervi bántalmai miatt vissza kellett utasítania – pedig mennyire szerette hajdan a bálokat, a mulatságokat… Mostanában nem is nagyon vannak bálok, állapítottuk meg közösen, majd körülnéztünk, és rájöttünk, hogy dehogynem, igazi ünnepi, báli hangulat kerekedett a Párbeszéd Háza termében. Laci bácsit nem kellett sokáig kérlelni, mindenki örömére elővette a szájhamonikáját, könnyeket is csalt többek szemébe, és a remek zenészek örömmel kísérték őt is. És ő még táncra is perdült, ki tudja, mikor tette utoljára.

Sok jó barát ünnepelt együtt: hajléktalanok az aluljárókból és barátaik a közösségből, akik hetente látogatják őket; a Gát utcai templom környékén élő szegény családok gyerekekkel; a Rózsa utcai idősek otthona vidám lakói azokkal a kamaszokkal és felnőttekkel együtt, akik a közösségből járnak hozzájuk; Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetes, aki barátságosan, vendégszeretően köszöntött mindenkit; sok-sok segítő, a fiatal cserkészlányoktól a nyugdíjas korú úrig… Nem elszigetelt csoportok, hiszen a Sant’Egidio közösség Isten nagy, színes népe szeretne lenni, sok találkozó, imádságok, szentmisék, karácsonyi ebédek révén sokan már ismerik egymást. A béke iskolájába járó szegény gyerekek közül a kamaszok már együtt járnak a közösség tagjainak gyerekeivel az intézeti idősekhez, együtt táboroznak a nyáron. Milyen szép, amikor a testvérek együtt vannak! – ennek örömét sugározta a rendezvény, melyen Marika nénibe, akinek megünnepeltük 74. születésnapját, „alig fért bele az öröm”. Nem volt egyedül ezzel.

Úrnapját ünnepeltük délután szentmisében, és megéltük a misztikus kapcsolatot Krisztus megtört teste, a szegények megtört teste, az Eucharisztia kenyere és a szegényeknek adott kenyér, étel között. „Szia, keresztanyu” – búcsúzott a mise végén a nagymamájával szegényes körülmények között élő Dani Kingától, de előtte még elmesélte neki az egész hetét és a következő napi programjait, ahogyan ezt az ember egy jó családi kapcsolatban teszi. Dani régen, az első találkozásainkkor alig szólalt meg, az asztal alá bújt, hogy ne kelljen kommunikálnia, és most már örömmel köszönt mindenkit – érzi, ugyanannak a nagy családnak vagyunk a tagjai.

Az ebédnél idős barátainkkal a háborúkról is beszélgettünk. Mennyi bölcs dolog hangzik el az idősek szájából, igazi tanítómestereink: „A szeretet a legnagyobb erő, amely változtatni tud, segítenünk kell, hogy növekedjen”… „A szép szavak arra valók, hogy használjuk őket”… Tizenkét éves lányommal együtt a végén hazavittük az otthonba Marika nénit, Laci bácsit és Irént, és közben a Mária utcai jelzőlámpánál valaki pénzt kért, elmondta, hogy rosszra költötte a hétvégén a pénzét, és most nem tud ennivalót venni. Örültem, mert épp félretettem a táskám zsebébe egy kölcsönadott összeg visszajáróját, amit a tulajdonosa nem fogadott el, mondtam is neki, majd odaadom annak, aki kéri. Nem telt el túl sok idő, hogy kérték… és a fiatalember annyira elcsodálkozott az autóban ülő társaságon – két néni, egy bácsi és egy kislány az anyukájával, mindenki mosolyog rá és kedves – hogy hosszan, ámulva nézett be az autóba. Milyen jó lenne mindennap a barátságnak ebben a szép, nyitott, mások felé forduló világában élni!

Fotó: Merényi Zita

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír